Ők kísérik a születéstől a halálig embertársaikat – Rendhagyó színház: gondoskodó szakmák képviselői a saját életüket játsszák
Az Örkény Színház történetében először olyan kortárs előadást vitt színpadra, amelynek főszereplői nem színészek, hanem hétköznapi emberek: színész szemmel nézve „civilek”. Egyszerű, gondoskodó munkákat végző emberek állnak most a színpadon, akik a hivatásuk gyakorlása közben a háttérben – stílusosan szólva a backstage-ben – mozognak egész életükben. Tíz civil szereplő, köztük szociális munkások, gyermek- és idősgondozók, egészségügyi szakemberek, otthon ápoló édesanyák – ők a Kiváló dolgozók.
A színpadi deszkák ebben az előadásban valóban a világot jelentik, hiszen a civil szereplők saját életüket viszik fel a színpadra. Megmutatják azt a környezetet, amely nap, mint nap körülveszi őket, amelyben mozognak, és ahol igyekeznek tenni a dolgukat. Az atmoszféra nagyon is e világi, a díszletek valós munkakörnyezetet jelenítenek meg, a jelmezek pedig a civil szereplők valós ruháit másolják. Az előadás nyelve is formabontó: veretes igék helyett a napi szóhasználat.
Izgalmas nyitási kísérlet ez olyan időkben, amikor mindannyiunknak meg kell mutatkoznunk, és olyan inget is magunkra kell vennünk, amely nem csak a miénk. A színház utat mutat.
Árnyékból a fényre
Az előadás azért is különleges számomra, mert ezúttal nem a nézőtérről nézem. Én is egy vagyok a civil szereplők közül, magamat játszom. Budapest egyik kis lelkisegély-szolgálatán vagyok telefonos ügyeletes, és az előadásban állandó tárgyam egy rám jellemző headset. Amikor szolgálatba lépek, szó szerint láthatatlan vagyok, csak egy testetlen hangként jelenek meg a térben. A színpadon az én szorongásaim és küzdelmeim is testet öltenek.
Ebben a részvételi színházi produkcióban az árnyékban dolgozók is kiléphetnek a fényre, és megmutathatják magukat. Azt, hogy milyen környezetben, munkafeltételekkel és rendszerekben dolgoznak, mihez adják a nevüket és az arcukat. Elmondják, hogy kik ők, mit csinálnak a munkaidejük alatt, és hogyan érzik magukat mostanában. Olyan helyekre és helyzetekbe juthatunk el általuk, ahová magunktól nem merészkednénk el, bevisznek magukkal a kórházi és az otthon szülésre is, demens betegeket ellátó osztályra, alkoholelvonó intézeti terápiára, hospiceházba, vagy otthon maradhatunk velük 24 órás ápolásra a gyerekünkkel, és felpróbálhatjuk magunkra ezt az élethelyzetet is. Kérdéseket tehetünk fel a szereplőkkel együtt, amelyekre többnyire sovány a válasz, velük együtt mi is versenyt futunk az idővel, harcolunk az általuk képviseltek méltóságáért, és nevetünk a visszásságokon, ha már nem vagyunk hajlandók sírni. Velük együtt próbálunk az emberségünkhöz fogódzkodókat és a viselkedésünkhöz viszonyítási pontokat találni.
A darab elsősorban kérdez. Rákérdez a fogyatékossággal vagy más nehézségekkel élőket segítő rendszer hibáira és a mögötte rejlő globális gondolkodási hibákra, a színház küldetésére, társadalmi szerepvállalására is. Megkérdezi, hogy mennyit ér egyáltalán a segítségnyújtás közösségi elismerésben és anyagiakban. Érdeklődik, hogy mi telik az emberségünkből, és mire telik a nagy közös zsebünk emberségéből.
Rákérdez, hogy mi a lényeges, és mi az, ami csak fontos, hogy hol húzódik a kettő közötti különbség… Valahol az emberi méltóságunknál.
Nem ők a fontosak, hanem az ügy
A színpadra lépő szakemberek nem szerepet játszanak, és valójában ezúttal sem magukat akarják megmutatni, hanem egy számukra fontos ügyet. Civilek és színészek gyönyörű összjátéka folyik a nézők szeme előtt, ahol a szociális szakemberek által megélt szakmai és emberi élmények színházi eszközökkel és a színészi játék tolmácsolásában elevenednek meg a színpadon. Egy-egy minijelenetben betekinthetünk olyan személyes, de az egész társadalmunkat jellemző történetekbe, amelyekbe a színpad biztosította eltávolítás nélkül talán nem is mernénk belenézni. Túl fájdalmas lenne.
A drámaiság kifejezés új értelmet kap a dokumentarista előadás értelmezésében: eszköz és valós élmény is egyszerre. Hisz mi lehetne drámaibb, mint maga az életünk? A születésünk, a szeretteink, a hozzátartozóink betegségei, a megkötözöttségeink, a lelki sérüléseink, a magunkra hagyottságunk, az öregségünk és az egyszeri elmúlásunk. A kiszolgáltatottságunk akkor, amikor gondoskodásra szorulunk.
Színésznek tanuló fiam megrökönyödött a hírre, hogy lelkisegély-szolgálatosként részt veszek egy „kőszínházi” produkcióban, ahogy ő fogalmazott. Hitetlenkedve kérdezett vissza: „De hát ott a Mácsai Pál játszik!” – majd megtetézte ezzel: „Meg a Csuja Imre…” – és morgolódva elvonult.
A produkció iránti alázat engem végtelenül lenyűgözött, egyúttal ismerős is volt a számomra, hiszen az elhivatott, gondoskodó hivatást űző szakemberek ugyanazt élik meg a saját munkaterületükön, mint a színészek az alkotó folyamat során.
Bukdácsolunk mi is hátul a takarásban, a sötétben, akadályokon átlépve, néha váratlan helyeken bukkanunk fel, és csináljuk azt, amit kell, azzal, amink van… Ez a mottónk.
Egyedül a lépcsőn
Ha csoki helyett egy fagolyót adtam át a színpad pillanatnyi kavarodásában színészpartneremnek, ő minden további nélkül „megette” azt is, és ha valaki elfelejtette levenni a maszkját színpadra lépés előtt, akkor a nézők előtt állva így tette hitelessé a mondandóját.
Igaz történetek a gondoskodásról – így hangzik a darab alcíme, de nemcsak a gondoskodásról, hanem a gondoskodás válságáról is szól. Ma közelről látjuk, ahogy a szociális ellátórendszer fuldoklik mellettünk, maroknyi elszánt, elhivatott, dühös ember lélegezteti, pumpálják bele a maradék elhasznált oxigénjüket. Ezzel a tudással és megéléssel volt számomra a színházi létezésnek egy nagyon ismerős pillanata: a színész, ha történetesen civil, ül a társalgóban a szövegkönyv fölött teljes lámpalázban égve, és egyszer csak egy váratlan hang – a hívó – nevén szólítja, és akkor menni kell. Ülünk együtt az otthonápoló édesanyával, Anettel, az intenzíves ápolónővel, Ilonával és a fóti speciális nevelőotthon munkatársával, Tamással a társalgóban, jelenésre várva, amikor egyszer csak nevemen szólít a hívó. Sötét és keskeny az a lépcső, amely levezet a színpadra, és amikor a hívás érkezik, végtelenül egyedül érzi magát az ember. Egyedül kell lemenni a lépcsőn a színpad széléig, és kilépni a reflektor elé… Ezt az érzést én minden telefonos lelkisegélyt kérő hívás előtt megélem, és megéli szerintem minden segítőszakmában dolgozó társam is. De eleget teszünk a hívásnak. Miért? Talán mert hív.
A taps nekem egy új és csodálatos élmény volt, az egyetlen eddigi külső visszajelzés a munkámról.
Szeretem érezni a figyelmet, hallani az időnként felcsattanó nevetést, és érezni, hogy a párbeszéd megkezdődött, a nézők az előadás részesévé váltak. Mert a gondoskodás közös ügyünk.
A többé már nem játszott előadás utáni visszaadott jelmezt a színházi szlengben lejátszott jelmeznek hívják. A gondoskodás területén nincs ilyen kifejezés. Amikor leadom majd az enyémet – az igazit –, a homlokráncok, a gyöngyházfénycsíkok és a megrágott szegély miatt lehet, hogy még költségtérítést is kell fizetnem.
Szerző: Boross Martin, Neudold Júlia, Szabó-Székely Ármin
Rendező: Boross Martin
A „civilek”: Csengei Andrea, Csordás Anett, Farkas Tamás, Görbicz Adria, Jeges Anna, Kovács Adél, Magyar Ilona, Mezei Csongor Andrea, Nuszer Mirjam, Valcz Edit, Kanizsay Zita.
A színészek: Borsi-Balogh Máté, Józsa Bettina, Kerekes Éva, Kókai Tünde, Máthé Zsolt, Novkov Máté, Patkós Márton, Takács Nóra Diána, Znamenák István.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>