„A kisfiunk a mennyben boldog, a kislányunk pedig a Földön lesz az” – Egy példaértékű házaspár hitről és fájdalomról

– A kislányotok érkezését várjátok. Hogy vagytok? 
Nóri: Izgatottan várjuk Abigélt, ez most bearanyozza a napjainkat. Mindketten online dolgozunk, így a pandémia szerencsére nincs komoly hatással a munkánkra, de őszintén együttérzünk azokkal, akik nehéz helyzetbe kerültek miatta. A mentális betegségekkel küzdők száma is gyarapodott, így klinikai szakpszichológusként igyekszem minél több ember számára segítő kezet nyújtani. 
Ricsi: Egy turisztikai vállalkozásom van, ami egyelőre pihen, viszont 2010 óta profi pókeres vagyok és a vírushelyzet idején elkezdtem újra foglalkozni vele. Jelenleg ez a főállásom, mellette pedig van egy növényházam, ugyanis hobbiszinten nagyon szeretek kertészkedni és mezőgazdasági munkákkal foglalkozni. 

– Hol és hogyan keresztezték egymást az útjaitok? 

Ricsi: 2015-ben sajnos széthullott a családom, ezt követően találkoztam Jézussal és megtértem. Ekkor egy új, bibliai alapokon nyugvó életet kellett felépítenem, amelynek része volt az is, hogy 2017 novemberében részt vettem egy keresztény társkereső konferencián, Vajtán, amely 30-50 keresztény ember találkozását tette lehetővé.

Különböző játékos feladatokkal, éjszakai kirándulásokkal, csoportos foglalkozásokkal és könnyed beszélgetésekkel telt ez a két nap. Itt ismertem meg életem párját, Nórit. 
Nóri: Jómagam is nagyon vágytam már arra, hogy találkozhassak azzal a férfival, akit Isten nekem szánt, korábban is szerettem volna jelentkezni erre a társkereső eseményre, viszont mindig közbejött valami. Ezen alkalomra aznap volt a jelentkezési határidő, amikor én épp egy dugóban várakoztam két település között – megszökött egy rab, akit üldöztek a rendőrök. Átnézték az ott várakozó autókat – köztük az enyémet is –, nekem pedig a várakozás perceiben lett annyi időm, hogy jelentkezzek. Sikeresen beregisztráltam, közben a rablót elfogták. Az unokatestvérem találta meg, aki nyomozó (nevet). Isteni közreműködésnek éltem meg, hogy végül nem szalasztottam el ezt a lehetőséget. 

– Azonnal elkezdtetek érdeklődni egymás iránt? 
Nóri: Igen. Láttam Ricsin Krisztus szeretetét, és ez volt az első, ami megfogott benne. Van két gyermeke, akikre nagy áldásként tekintek, és rögtön a szívembe zártam őket. Ami eleinte egy kis aggodalomra adott okot, az a távolság volt, ugyanis én szegedi vagyok, ő pedig jászberényi, viszont hamar kiderült, hogy ez nem fogja akadályozni a találkozásokat. 
Ricsi: A konferencia után Nóri kezdeményezte a beszélgetést. Nagyon szerettem volna őt megismerni, viszont nem akartam erőszakos lenni, ezért megvártam, amíg ő jelentkezik. A beszélgetéseink során egyre inkább megkedveltem. 
Nóri: Megbeszéltük, hogy januárban találkozunk, viszont nekem még volt egy vizsgám előtte Pécsett. Estére értem a városba, már nagyon készültem az egész éjszakán át tartó tanulásra, ugyanis az egyik legnehezebb vizsgámról volt szó. Megálltam kávét venni, de az autó abban a pillanatban megadta magát és lerobbant. Nagyon rosszul érintett, aggódtam, hogy hogyan intézem majd a szervizelést, miközben vizsgázom. Akkor írt rám Ricsi, hogy épségben megérkeztem-e Pécsre, majd fel is hívott, ahol kelletlenül ugyan, de elmeséltem neki, hogy mi történt. Nem szerettem volna panaszkodni, de nem is kellett: érezte a hangomon az aggodalmat. 
Ricsi: Felajánlottam neki, hogy másnap majd az egyik Pécsett élő ismerősöm segítségét kérem, ám valójában már érlelődött bennem a terv, hogy miként mentem majd ki őt ebből a szorult helyzetből. 
Nóri: Másnap reggel fél 8-kor Ricsi megjelent a szállásom előtt, 4 és fél óra volt az út. Nagy boldogságomban a nyakába ugrottam, megöleltem, és lovagias tettéért meghívtam őt egy jó szegedi halászlére. 

– Akkor innentől már nem volt megállás? 
Ricsi: Bevallom, nem lassítottunk a tempón (nevet). Már január végén úgy éreztem, hogy megtaláltam Nóriban a társamat, de még nagyon fiatal volt a kapcsolat, így kissé bizonytalan voltam, nehogy túl rámenős legyek. Viszont éreztem rajta, hogy ő is hasonlóképpen érez, így február végén Jászberényben elvittem vacsorázni és a folyóparti sétányon, egy csodálatos, hangulatos estén feltettem neki a nagy kérdést. 
Nóri: Életem legcsodálatosabb pillanata volt, végigzokogtam a lánykérést örömömben.

Elmondta nekem, hogy vigyázni szeretne rám, Isten szeretetét szándékozik képviselni és kitart majd mellettem egy életen át. Mindig is nagy vágyam volt, hogy egy olyan férjem legyen, akiben Isten szeretete ténylegesen munkálkodik, Ricsi pedig pont egy ilyen ember.

Érte annak idején sokat imádkoztam, és ezek az imák meghallgatásra találtak. Körülbelül tíz évvel ezelőtt épp Vajtán üldögéltem a lépcsőn és az alábbi ige érkezett meg hozzám: „Ott vert sátrat a napnak: mint a vőlegény, lakából úgy kel fel, s ujjong, akár a hős, aki megfutja pályáját” (Zsolt 19.6). Tényleg így történt. Ricsi hajnalban szeretett futni, és azon a társkereső konferencián Vajtán, a szobájából kilépve is éppen futni indult. Így szó szerint az történt, ami az Istentől kapott ígéretben volt. 

Kép

Kép: Benák Tünde fotográfus / Lily Gardrobe

– Elvesztettétek az első kisbabátokat. Hogyan éltétek meg ezt a fájdalmat? 
Nóri: Amikor visszatekintek az eddigi életemre, látom, hogy az egészségi állapotomat sok próbatétel érte, amelyekből Isten végül mindig meggyógyított. Érintetlenül léptem a házasságba Ricsivel, ezt egyáltalán nem érzem szégyennek, sőt, áldásnak élem meg, hogy nem mértem őt másokhoz a múltamból. A szexuális életem kezdetén felkerestem a szülész-nőgyógyászomat, aki úgy látta, hogy több egészségügyi akadálya is van a teherbeesésemnek.

Gyakorlatilag meddőnek nyilvánítottak, mégsem szűnt meg bennünk a remény és a hit, hogy egy nap szerelmünk gyümölcse megfoganhat. Tavaly év elején tudtam meg, hogy várandós vagyok, emlékszem, sírtam a boldogságtól.

Ricsi: Azért imádkoztunk, hogy Isten küldjön nekünk a mennyből egy babát, akit felnevelhetünk, szerethetünk és támogathatunk életünk végéig. Amikor megtudtuk, hogy imáink meghallgattattak, mindennap beszéltünk hozzá és hálát adtunk érte. 

– Sajnos mégsem érkezett meg hozzátok a kisfiatok… 
Nóri: Húsvét után, egyik éjszaka elkezdtem vérezni. Bementünk a kórházba, ahol megállapították, hogy már nincs szívhang. 12 hetes terhes voltam akkor, és nem vetéltem el, ezért egy műtét következett, amely során eltávolították a magzatot. Kellett némi idő, hogy feldolgozzuk, hogy ez egy tisztító műtét, hiszen a baba sajnos már nem él. Amikor arra gondoltam, hogy a méhem egy babaház, amelyet ki kell takarítani ahhoz, hogy a következő gyermekünk majd beköltözhessen oda, az segített a gyász feldolgozásában. 
Ricsi: Hiszem, hogy azt a pici időt, amit a kisbabánk velünk töltött, szeretet ölelte körül. Mi nem látjuk, ahogy felnő, viszont tudjuk azt, hogy Jézus gondoskodik róla. Ez a bizonyosság megnyugtatja a szívünket. 

– Gondolkodtatok a miérteken? 
Nóri: A lelkem mélyén úgy érzem, hogy vannak olyan élet­események, amelyekre nincs magyarázat, viszont Isten elkérte a bizalmunkat és a hitünket, mi pedig őszinte szívvel átadjuk ezeket neki. Találgathatnánk, hogy ő így mentette meg a babánkat valami rossztól itt a földi létben vagy beteg volt és ekképp akarta megóvni őt, viszont arra jutottam, a hitben járás lényege a feltétel nélküli bizalom felé. Nem kell értenünk, hogy mi miért történik és nem baj, ha nincs meg mindenre a válasz. A kisfiunk a mennyben boldog, a kislányunk pedig a Földön lesz az. 
Ricsi: Jelenleg Abigélt várjuk. Alakítgatjuk a kis kuckóját, és nagyon élvezzük ezt a fészekrakó időszakot. Úgy vágyjuk szeretni őt, ahogy Isten szeret minket: önzetlenül. Nem számít majd, hogy mit tesz, mindig is a mi kincsünk marad, és a legjobbat akarjuk majd neki. Ahogy a tékozló fiút várta az apja, úgy van mellettünk Isten is, aki arra vár, hogy válaszoljunk a hangjára, keressük őt és hazamenjünk hozzá. Számomra ez az igazi apai szeretet, és minden vágyam, hogy ilyen apává váljak! 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. májusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A cikk támogatója a Média a Családért Alapítvány.