Neked elmesélem – „Magunknak hazudjuk a legnagyobbakat”

Hogy milyen ember vagyok? Erős akaratú, emberszerető. Aki bárkiben és bármiben tud valami szeretnivalót találni. Akit az édesanyja a saját képére próbált formálni. Olyanok voltunk mi ketten, mint két erős amazon, akik épp azért, mert annyira hasonlítottak egymásra, nem fértek meg egymás mellett. Nekem ő volt a példa és az ellenpélda is. A példa, mert megtanította, hogy milyen erő lakozik egy nőben, és az ellenpélda, mert az ereje képes volt rombolni is. 

Anyaként azt mondtam a lányaimnak – miután kiskorukban igyekeztem stabil értékrendet adni nekik –, hogy: „Úgy éltek, és azt csináltok, amit csak szeretnétek. Amitől és amiben jól érzitek magatokat. Ha kérdeztek, elmondom a véleményem, de kérdés nélkül nem fogom befolyásolni a döntéseiteket.” Így, utólag látom, hogy ezzel az összes létező bizalmam a kezükbe adtam, és ők nem éltek vissza vele.

Én túl sokáig éltem úgy, hogy azt éreztem, „be akarnak törni”.

Anyukám persze ezt nem rossz szándékból tette, sőt nem is tudta, hogy nekem ez rossz. Egyszerűen számára csak egy igazság létezett. Az ő igazsága.

Nagyapám karmester volt, akinek rendkívül tetszettek a teátrális mozdulatai – sokszor utánoztam is őt. Emiatt anyukám, aki zongorista szeretett volna lenni, meglátta bennem a saját álmai megvalósulását. De nekem sajnos nem volt jó zenei érzékem: hét évig tanultam zongorázni, de nem volt bennem semmi kiemelkedő. Rajzolni szerettem, rajztanár is lettem.

Molnár Ágnes

Majd politikai meggyőződésből – és egy jobb élet reményében – 1968-ban, mint akkoriban sokan, apám, a húgom és én disszidáltunk. Turista útlevéllel indultunk neki Olaszországnak. Ekkor szétszakadt a családunk: apukám Londonban kapott munkát, én a németországi Kastlban folytattam a gimnáziumot, a húgom pedig Olaszországban tanult tovább. Mindössze tizenhat éves, göndör fürtös, eleven kamaszlány voltam. Mégsem féltem, sőt örültem az önállóságnak. Anyuval öt éven keresztül levélben tartottuk a kapcsolatot. A húgom rengeteget sírt utána, én, az öntelt, önálló, öntörvényű személyiségemmel, pedig megkeményedtem. Többször próbáltunk újra összekapcsolódni… Olaszországban sikerült is, a húgom azóta is ott él Dél- Olaszország egyik napsütötte kis falujában.

Én pedig vándor lettem, vagyis világpolgár. Egy évet éltem Velencében egy lakóközösségben, három évet Zürichben, további éveket Kölnben, Olaszországban, Münchenben és Bécsben. És bár tény, gyökértelenebbé váltam, de bárhol képes vagyok otthon érezni magam. Könnyen beilleszkedem – nagyon széles, elfogadó, nyitott látásmódot kaptam utazásaim során. 

Tudom, azt mondják, szokásunk idealizálni a múltat, hogy visszatekintve minden megszépül. Mégis, én ténylegesen egy boldog gyermekkora emlékszem vissza, ott, Veszprém védett, otthonos kis lakóparki közegében.

Annak ellenére, hogy volt egy meghatározó hiányérzetem, „nem éreztem magam biztonságban”. Csak és kizárólag egyetlen helyen: nyaranta egy kedves, falusi házaspárnál töltöttem néhány hetet a Balatonhoz közeli vályogházukban.

Ennek a házaspárnak az ágya végében volt egy kiságy, ott aludtam én. Itt ismertem meg a biztonság meleg, nyugtató érzését, amit egész életemben kerestem, ami nekem azt jelenti, hogy nyári hőség van. Dülöngélnek, sugdolóznak a zöld levelek a napfényben. A puha, zöld fűben mezítláb szaladgálhatok. Majd a forróságból befutok a hűvös, spalettával árnyékolt vályogházba, ahol egy légy döngicsél, és ahol érzem a frissen sült csirkecomb illatát. Ez a meghittség szorosan keveredik bennem a boldogság érzésével, amely végigkísért az utamon. Ez egy olyan emlék, amelyhez mindig visszatértem önmagamban, most pedig végleg…

Kép

Molnár Ágnes - Kép: Vavrik Dóra

A férjem, akivel húsz évig éltünk együtt, negyvennyolc évesen pokoli gyorsasággal és váratlanul hagyott itt, két kamaszlánnyal. A nem időben és nem jól kezelt betegsége hat hét alatt elvette tőlünk. Ekkor teljes lélekszakadást éltem át. A fél szívem otthagytam, vagy ő magával vitte. Bécsben éltünk, ahol grafikusként dolgoztam, de az ő elvesztése után összepakoltam, fogtam a két kétségbeesett lányomat és mindent otthagyva Budapestre költöztünk. Az addigi spórolt pénzünkből és az özvegyi juttatásból vettem magunknak egy lakást. A lányok haragudtak rám akkoriban, amiért még a biztonságos, megszokott környezetükből is elhoztam őket, de ott minden a veszteségre emlékeztetett.  És én azt tapasztaltam, hogy a változás, egy új hely varázsa nem árthat nekünk. Azt sajnálom, hogy nem mentünk el közösen vagy külön-külön terápiára, ahol segítettek volna feldolgozni a velünk történteket, de akkor még nem indultam el az önismeret útján. Ötvenévesen vettem részt először egy önismereti táborban, amely gyökeresen megváltoztatta az élethez, az önmagamhoz való hozzáállásomat. Ott nem volt mellébeszélés.

Kiderült, hogy nem merek felnőni, hogy még mindig gyerek vagyok. Hárítom a felelősséget, másokat hibáztatok, mert nem akarok mindent látni. Mert magunknak hazudjuk a legnagyobbakat. A tábor után hat hétig folyamatosan bőgtem.

Megtanultam, hogy nincsen fejlődés fájdalom nélkül. „Mert minden, ami ma fáj, később legyőzhetetlen erővé alakul benned.”

Megtisztultam és új úton indultam el. Tanulni kezdtem, elvégeztem a természetgyógyászatot, a masszázs- és mozgásterápiát is, majd a Lónyay utcán sétálva megláttam egy földszinti lakás ablakán: eladó. Felhívtam a kiírt számot. Akkor még nem voltak olyan brutális ingatlanárak, mint ma. Megvettem a lakást és egy spirituális központot nyitottam benne, mert hiszem, hogy Isten csak akkora terhet ad nekünk, amellyel meg tudunk birkózni – de a feldolgozáshoz sokszor kell egy külső segítő kéz is. 

Kép

Molnár Ágnes és Kosztin Emese - Kép: Vavrik Dóra

Dr. Marshall B. Rosenberg Erőszakmentes kommunikáció című könyvét mindenkinek ajánlom. Ahogyan olvastam benne a sakál és a zsiráf kommunikációján keresztül bemutatott példákat, felismertem sok téves berögződést, folyamatosan ismétlődő kommunikációs hibát édesanyám és köztem. Egyik veszekedésünk után eldöntöttem, hogy alkalmazom a könyvben olvasott egyik tanácsot: „Mama, nekem ez fáj. Nagyon bánt, hogy ennyire eltávolodtunk egymástól. Szeretném, ha meg tudnád érteni, én mit érzek.” Anyukám lesápadt a döbbenettől. Mert ő egyáltalán nem gondolta, hogy nekem az fáj, ahogyan ő viselkedik. A mi korunkban a nőt még elnézőnek, alárendeltnek nevelték, sokáig nem volt módunk kifejezni azt, akik vagyunk. Meg kellett tanulnunk önmagunknak és másoknak is megfogalmazni az igényeinket, az érzéseinket. Zsiráfnyelven. (mosolyog) Mindig szeretetből és megértésből kiindulva.

Tíz évvel ezelőtt végleg felszámoltam a fővárosi életem. Kivonultam a társadalomból, magányra vágytam és békére. Emlékszem, negyvenéves koromban ott álltam a születésnapi tortám előtt, és amíg mások körülöttem engem ünnepeltek, én, bár mosolyogtam, belül pánikszerű félelmet éreztem.

Mert akkor szembesültem először azzal, hogy az időm véges. És a fele már el is múlt? Ennyi volt? Ez minden? Elégedetlen voltam. És rettenetesen féltem, hogy lemaradok valamiről: az életről.

Mára lenyugodtam, boldogan robogtam lehúzott ablakokkal Vas megye egyik csendes kis községébe, Zsennyére. Ahol távol vagyok minden zajtól, a nyüzsgő városoktól. Sajnos mindkét lányomtól és az unokámtól is. De közelebb vagyok önmagamhoz, mint eddig bármikor.

Itt, hatvanévesen végre megvalósíthattam azt, amit egész életemben kerestem és akartam: egy vályogházban élek egy számomra tökéletes, a kertemre néző terasszal, a saját döngicsélő legyeimmel, tyúkokkal, kutyákkal és megannyi terméssel, amelyeket mindig nagy gonddal ápolgatok. Hazatértem. ”…Ez a magány célja is. Ez a hajszolt mai nő gyógymódja, amely lehetővé teszi számára, egy régi mondás szerint, hogy »felpattanjon a lovára, és minden irányba elvágtasson.« A magány, bizonyos véleményekkel ellentétben, nem az energia vagy a tettek hiánya, hanem a lélekből felénk áramló ősi táplálék felvétele­.”* Azt hiszem, az embernek önmagával szemben a legnehezebb őszintének lennie, és abban a zajban, amelyben élünk, ez csak még nehezebbé válik. Ha tükörbe nézek, egy elégedett, tapasztalt nőt látok, aki ott van és azt csinálja, amit szeret. Közel vagyok a természethez, tekintettel vagyok rá, együtt élek vele. Végre szabadon és biztonságban.

* idézet Clarissa Pinkola Estés a Farkasokkal futó asszonyok című könyvéből.

A történetet Molnár Ágnes rajztanár, természetgyógyász és nagymama emlékei alapján Kosztin Emese foglalta írásba.