Halálközeli élmény után hatalmas sikerek – Kárpáti Balázs története
Fiatalon is érhet minket olyan tragédia, amely nemcsak megváltoztatja és meghatározza későbbi életünket, de bátorságot is ad álmaink megvalósításához. Kárpáti Balázs ezen az úton indult el másfél évtizeddel ezelőtt, a kórháztól pedig a legnevesebb európai fesztiválokig jutott.
– Kevesen mondhatják el magukról, hogy a hivatásuk a szenvedélyük, te közéjük tartozol. Jazztanszakot végzett gitárművész, Artisjus-díjas magántanár, és egy nemzetközileg is elismert zenekar tagja vagy. Az út viszont, ami idáig vezetett, sorsfordító dologgal kezdődött. Mi történt?
– Egy Balatonon töltött nyári hétvégén egyik napról a másikra rosszul lettem. A reggeli ébredés után nem éreztem jól magam, nehezen vettem a levegőt, és furcsa nyomást tapasztaltam a mellkasomban. Felkerestem a helyi háziorvost, ő azonban félrediagnosztizált, és hazaküldött. Nem lettem jobban, annyira nem, hogy Marcaliban a kórházban kötöttem ki, ahol kiderült, hogy a jobb oldali tüdőm összeesett, és gyakorlatilag levált a mellkasfalamról. Csöveket vezettek a felsőtestembe, hogy biztosítsák a szerv visszatapadását, de ennél többet nem tudtak tenni. Éreztem, hogy nincsenek rendben a dolgok, és nem csak a fizikai panaszok miatt. A kórházi dolgozók felváltva látogattak, és valahogy túlzottan kedvesek voltak velem.
– Ez a néhány nap csupán egy rövid állomás volt, hogyan kerültél végül a megfelelő helyre?
– Három nap telt el bizonytalanságban, és az látszott, hogy ott nem tudnak rajtam segíteni. Az orvosaim közölték velem, hogy nem lehetséges biztonságban átszállítani a kaposvári kórházba, mert a helikoptert nem bírná a tüdőm a nyomáskülönbség miatt, mentőautóval pedig elképzelhető, hogy nem érnénk oda időben. Mindenki tudta viszont, hogy ha ott maradok, akkor meghalok, úgyhogy hívtak egy mentőt.
– Valószínűleg életed leghosszabb utazása volt ez, mi történt?
– Azt vettem észre, hogy teljes csend van a mentőautóban, mindössze a szaturáció értéke hangzott el bizonyos időközönként, ami többször is az elfogadható szint alá csökkent.
Az orvos a homlokát törölgette, miközben saját erejével igyekezett vákuum alatt tartani a szintén összeomlásnak indult bal tüdőmet, az autóban ugyanis egy mellkasszívó berendezés volt csupán.
Szürreális helyzet volt, és csak az járt a fejemben, hogy nem akarok itt meghalni 23 évesen, mert még rengeteg dolgom van. Kisebb csoda, hogy megérkeztünk, de ezután jött az igazi feketeleves.
Balázs többórás életmentő műtéten esett át, amelynek során kiderült, negyvennél is több kilyukadt ciszta van a jobb tüdején, ez idézte elő a szerv összeesését. A cisztákat elvarrták, majd a tüdőt kapcsokkal rögzítettek a mellkasfalhoz. Az életét megmentették, de a műtét utáni ébredés emléke még ma is tisztán él a fejében.
Mesterséges mellhártyagyulladást kellett előidézni, hogy szépen össze tudjanak forrni a szövetek. Mivel a tüdő állandóan mozog, szüntelenül jelentkezett a fájdalom, de éltem, és egy dolog motivált: meg szeretnék gyógyulni, és végre azzal foglalkozni, ami igazán érdekel.
– Mennyi ideig voltál a kórházban, és milyen állapotban tértél haza?
– Majdnem két hónapig voltam ágyhoz kötve, és a testemből kilógó csövekkel gépekhez láncolva, az izomzatom leépült. A teljes gyógyulás több mint másfél évig tartott, ami alatt fokozatosan erősödtem meg. Amikor kiengedtek a kórházból, még egy bögre teát sem bírtam el, kezdetben naponta egyszer fel- és lesétáltam a második emeleti lakásunkból, és ezt már nagy teljesítménynek könyveltem el.
Balázs megtervezte életének következő lépéseit, szépen lassan újraépítette magát fizikailag és mentálisan, majd elindult azon az úton, amelyhez a baleset előtt nem érzett kellő bátorságot.
A zene gyerekkorom óta része az életemnek, az apai dédapám az Operaház első csellistája és a Filharmóniai Társaság alelnöke volt, ezzel az örökséggel indultam, és már egészen korán zenei tanulmányokba kezdtem. Mindig is zenész szerettem volna lenni, 16 éves koromtól fogva a jazztanszak elvégzése lebegett a szemem előtt, mindennél jobban foglalkoztatott a zeneelmélet, és az, hogy megértsem, mi történik a hangszeren, amikor az megszólal. Kamaszként persze mindenféle zenét hallgattam, a gyors és pörgős ritmusok fogtak meg leginkább, és a punk rock stílus került hozzám közel. A jazz és ez utóbbi műfaj látszólag távol áll egymástól, de talán pont emiatt a végletesség miatt érdekeltek annyira.
Korábban csak halogattam a zenetanulás professzionális szintre emelését, a kórházban viszont azt mondtam magamnak: nincs több kifogás, itt az ideje, hogy elengedjem a félelmeimet, és dolgozni kezdjek azon, amit a legjobban szeretnék.
– Milyen lépések vezettek el a vágyott karrierig?
– Párhuzamosan két gitártanárhoz is elkezdtem járni, hogy minél többet tanuljak, és felkészüljek a felvételire. A hangszer és a testem közé egy kispárnát kellett tennem, mert a gitár rezgése éppen a kritikus területre futott ki. Minden órára vittem a „kiegészítőt”, és nem foglalkoztam azzal, hogyan nézek ki vele. Ezt akartam csinálni, és tudtam, hogy ha nem vágok bele, talán késő lesz. A kórházból saját felelősségre engedtek haza, nem tudtam, hogy mennyi időm van még, és az orvosok sem tudták megmondani, hogy alakul az állapotom a jövőben, ahogyan azt sem, mi okozta a problémát a testemben.
Két évvel később kerültem be a főiskolára, úgy, hogy a társaim, akiket felvettek, már akkor sokkal képzettebbek voltak nálam. Tudtam, hogy nehéz évek állnak előttem, de tanulni akartam, és mindent megtettem azért, hogy jó legyek, ebben pedig a családom is mindvégig támogatott.
– Mesébe illő módon figyeltek fel rád akkori zenekarod egyik koncertjén, majd jött a meghallgatás, kiválasztottak, és egy hét múlva már többezer ember előtt zenéltél Franciaországban, a Firkin zenekar újdonsült tagjaként.
– Amikor mindez megtörtént, fejben visszatértem a mentőautóba, akkori önmagamhoz, aki szeretett volna életben maradni, és megvalósítani az álmait. Minden ember életében vannak mérföldkövek, azt hiszem, nekem három ilyen nagy mérföldkő volt eddig. Az első a mentőautó, ahol rájöttem, hogy nem húzhatom tovább az időt, a második a diploma megszerzése, a harmadik pedig az, hogy a szakmámban dolgozhatok. Később persze a zenekaron belül is voltak hihetetlen állomások. 9 éve vagyok a bandában, és amellett, hogy ők lettek a második családom, keresztülutaztam velük Európát, a legismertebb könnyűzenei eseményeken játszottam, és ami minden várakozásomat felülmúlta, hogy 2019-ben a Montreux-i Jazz Fesztiválon zenélhettem.
– A jazz szerelmeseként egy ír dallamokra épülő kocsmazenét játszó punkzenekarral jutottál el a genfi fesztivál könnyűzenei nagyszínpadára. Ez a kettősség a védjegyed?
– A személyiségemet alapvetően ez jellemzi, de nem bánom, mert izgalmas megélni a különféle végleteket. Azért ekkora élmény számomra, hogy eljutottam a világ legautentikusabb jazzfesztiváljára, mert visszaigazolást kaptam arról, hogy lehet olyan módon (is) művelni a punkzenét, hogy az elférjen egy ilyen helyen.
Ráadásul az államvizsgámra Joe Pass egyik ’77-es montreux-i koncertdarabjával készültem, így hihetetlen érzés volt azokon a deszkákon állni.
– A halállal kellett szembenézned, hogy elérd a céljaidat, hogyan tekintesz azóta az életedre?
– A mai napig vannak hozadékai a betegségnek, muszáj figyelnem például egy tüsszentésnél is, hogy milyen testhelyzetben vagyok, a reggeli nyújtózkodásról pedig teljesen le kellett mondanom, de ezekkel megtanultam együtt élni, jól vagyok, és csak ez számít. Azelőtt úgy gondoltam, ráérek még, van időm, aztán megtapasztaltam az ellenkezőjét. Számomra a halálközeli élmény volt a fordulópont, és úgy gondolom, hogy azért sikerült elérnem a céljaimat, mert pofon vágott az élet. Megtanultam, hogy ha igazán szeretnénk valamit, nem szabad húzni az időt, hiszen mindannyiunk előtt ott van a lehetőség, a siker csupán azon múlik, hogy hajlandóak vagyunk-e megdolgozni érte.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>