Aki valóban a gyerekek nyelvén tudott szólni – Eric Carle-portré

Hozzánk hasonló kisgyermekes családokban gyakran merülhet fel a kérdés, hogy milyen könyvet érdemes venni, olvasni a lurkónak. A gyerkőcök 1–4 éves kor között még bőven ismerkednek a környezetükkel, ezért is fontos, hogy a nekik szánt könyv ne csupán olvasmány legyen, hanem egy különleges, felfedezésre váró világ – szép képekkel és egy szerethető, ismétlésekre épülő, könnyen tanulható történettel. A kicsik ebben a korban a könyveket is főként a világ megismerésére, a tanulásra használják, nem véletlen, hogy a nekik szánt kiadványok között főként edukatív, gyűjteményes darabokat találunk (pl. gyümölcsökről, ellentétpárokról, színekről).

Nálunk ráadásul különösen nagy hangsúlyt kellett fektetni a megfelelő kisgyermek-irodalom kiválasztására - Margó lányom ugyanis a szüleire ütött, azaz igazi könyvmoly. Ezért viszonylag hamar beszereztünk egy nagyobb babakönyv-gyűjteményt, mert az egyszerű történetek napi kétszáz alkalommal történő ismétlése így a felnőtt agy számára is elviselhetőbb. Tehát viszonylag mély merítésben látjuk azt, hogy a kisgyermekeknek szóló könyvek piacán ugyanúgy megtalálhatók a mesterművek és sajnos az igen silány darabok is.

Eric Carle könyvei abszolút az első, a mestermű-kategóriába esnek, nem véletlenül az általa írt és illusztrált A telhetetlen hernyócska az egyik kedvencünk.

Művészetének fő vonzóereje a gyermekek intuitív megértésén és tiszteletén alapszik: olyan egyszerű, de mégis érdekes dolgokról beszél a gyermekek nyelvén, amik nagyjából az óvodáskor végéig foglalkoztatják őket. Alkotásai szemkápráztató kollázsokon keresztül mesélnek az állatokról, ételekről, testrészekről, a holdfázisokról, a virágok fejlődéséről vagy épp egy annyira hétköznapi dologról, hogy miből készül a palacsinta. A jellemzően állatok főszereplésével megírt történetek emellett kifinomultan ábrázolnak olyan érzéseket, amikkel a kicsik is gyakran szembesülhetnek (pl. nyűgösség, irigység, magány), míg a fikciós keret megkönnyíti számukra a tudatosítást és a feldolgozást.

Németország és az USA között félúton

Eric Carle német bevándorlók gyermekeként, 1929. június 5-én, az amerikai Syracusaban látta meg a napvilágot. Hatéves volt, amikor az anyja honvágya miatt a család visszaköltözött Stuttgartba. Aztán kitört a II. világháború, az apa német katonaként szovjet hadifogságba esett, ahonnan a kapitulációt követően 39 kilósan, testileg és lelkileg megtört emberként tért vissza. A család házát közben szinte porig bombázták, a 15 éves Eric pedig kényszermunkán, lövészárok-ásás közben tapasztalta tovább a háború kegyetlenségeit. 

Nem csoda hát, hogy a Németországban átélt borzalmak után Eric Carle mindig is visszavágyott a felhőtlen gyermekkor helyszínére. Végül 1952-ben, 23 évesen, mindössze 40 dollárral a zsebében érkezett meg New York-ba, ahol grafikusként helyezkedett el az ikonikus The New York Times című napilapnál. Az öreg kontinens azonban nem eresztette: a koreai háború idején Németországban állomásozott az Amerikai Egyesült Államok hadseregének katonájaként. Leszerelése után azonban ismét visszatért az Új Világba, és egy amerikai reklámügynökség art directoraként dolgozott. Egy véletlen folytán ekkor talált rá a gyermekkönyvek műfaja.

Hobbiból munka, majd életmű

A kor egyik neves gyermekkönyvszerzője, Bill Martin Jr. kereste meg, mert egy reklámban látott egy vörös homár illusztrációt, amelyet Eric Carle készített. A páros végül közösen alkotta meg az azóta is nagy népszerűségnek örvendő Barna medve, barna medve, mit látsz? (1967) című képeskönyvet, amelyben már jócskán felbukkantak a Carle későbbi műveire is jellemző jegyek. Innen pedig nem volt megállás, a férfi ugyanis bemutatta a kiadónak az asztalfiókban rejtőző könyvötleteit. Egy évvel később megjelentette első saját szerzeményét, az általa írt és illusztrált 1,2,3… irány az Állatkert!-et, majd ezt követte a magyar kisgyermekes családok körében is igen népszerű A telhetetlen hernyócska (1969). 54 éves alkotói pályafutása során összesen 70, gyermekeknek szóló könyvet jelentetett meg – ő úgy fogalmazott, hogy tulajdonképpen a hobbija lett a munkája.

Kép

Kép: Petz Anna

Eric Carle könyvei a felépítésükkel is kilógnak a snassz gyerekkönyvek sorából: számos darabban találunk különleges oldalkivágásokat, hajtogatható, interaktív elemeket. A magányos szentjánosbogár c. műben például szó szerint világít a rovarok potroha. Különleges vizuális világgal bíró alkotásait minden esetben egy általa kifejlesztett kollázstechnikával készítette, és csak a véglegesítéshez használt számítógépet. Kiterített papírzsebkendőket festett le akrilfestékekkel, ezeket a száradás után színek szerint szortírozta, majd előre megrajzolt sémák alapján vágott ki belőlük formákat. Ezek az elemek adták ki végül a teljes, gyerekrajzokat idéző illusztrációkat. Eric Carle így fogalmazott a saját stílusáról: „Nagyon sok gyerek készít kollázsokat – akár otthon, akár az osztályteremben. Sőt, néhányan azt is mondták nekem, hogy »Ezt én is meg tudnám csinálni!« Ezt a lehető legnagyobb bókként fogom fel.”

A legkisebbek szemszögéből

Történeteinek legtöbbje a természethez kapcsolódik, főszereplői jellemzően állatok, nagyon gyakran a rétek, erdők apró lakói. Bevallása szerint ez a tematika a saját gyermekkorából jön: kisgyermekként az édesapja gyakran vitte a mezőre és az erdőbe sétálni, ahol be-bekukkantottak a kövek vagy akár a fák kérge alá. Az apja megmutatta neki az ott rejtőző kis élőlényeket, mesélt a fajtájukról és az egyedfejlődésükről, majd gyöngéden visszabocsájtotta őket az otthonukba.

„Azt hiszem, az apám iránti tisztelet jeléül szerepeltetek a könyveimben apró élőlényeket. És azért, mert így valamiképpen vissza tudom idézni a boldog békeidőket.”

– fogalmazott Eric Carle. Így a telhetetlen hernyócska mellett felbukkan az életműben a morcos katicabogár, az elfoglalt pók, a magányos szentjánosbogár vagy épp Tengericsikó Úr is. Az állatok pedig nagyon gyakran olyan belső feszültségeket, érzéseket élnek át, amik a kiskorú célközönség számára is ismerősek lehetnek. Másik nagy kedvencünk, A kelekótya kaméleon például az irigységgel küzd: ahogy elvetődik az állatkertbe, elszomorodik a sokféle, szép, vidám, erős vagy épp fürge állat láttán. Szeretne olyan lenni, mint ők, a mese varázslatos világában pedig ez sikerül is neki. Ormányt, agancsot, szárnyakat és uszonyokat növeszt, ám az átváltozása során épp azt veszíti el, amitől igazán boldog volt – a kaméleonságát. Eric Carle e története tehát önmagunk szeretetét és elfogadását okítja a gyerekeknek, természetesen a tőle megszokott finom humorral, varázslatos körítéssel és szerethető karakterekkel.

főként a nagyobb közösségbe integrálódás, a szocializálódás körül fellángoló érzelmek feldolgozásában segítik a kicsiket a könyvei. Ilyenek a magány, a baráti kapcsolatok kezdeti hiánya, a szorongás az új környezettől, vagy akár annak a kényszerű érzése, hogy folyton másokhoz hasonlítsuk magunkat. „Szerintem a gyermekkor második legnagyobb traumája az otthon melegéből az iskolába kerülés. Az első természetesen a születés. Mindkét esetben egy megszokott, biztonságos helyről távozunk az ismeretlen felé, ami gyakran félelmet szül.

A könyveimben ezt a félelmet próbálom ellensúlyozni, helyettesíteni a pozitív gondolatokkal.

Úgy hiszem, hogy a gyerekek természetüknél fogva kreatívok, és buzog bennük a tudásszomj. Én pedig meg akarom mutatni nekik, hogy a tanulás valóban lenyűgöző és szórakoztató” – írta Eric Carle.