„Vértanú, mert húsvéti ember” – Paweł Cebula beszél Esterházy Jánosról

– Mit tudhatunk a boldoggá avatási eljárásról?
– A boldoggá avatási per első fokon egyházmegyei szinten zajlik. Posztulátori kinevezésemet követően Jędraszewski érsek atya létrehozott egy lengyel, magyar, szlovák és cseh szakértőkből álló történészi bizottságot, amely intenzív kutatásokat végez több ország levéltáraiban – különféle forrásokat, rádióbeszédeket, levelezéseket, egyéb iratokat tár fel, gyűjt össze és fordít le lengyelre, hogy minél teljesebb és hitelesebb képet tudjunk nyújtani Isten Szolgájáról. Sajnos a pandémia alatt a folyamat lassabb a kívántnál. Égi adomány, hogy mielőtt hivatalosan elindult volna a per, az olmützi érseknek még lehetősége nyílt kihallgatni az utolsó életben maradt fogolytársat, Jan Jankůt. Emellett rendelkezünk már nem élő személyektől származó, megerősített tanúvallomásokkal is. 
Célunk, hogy megőrizzük a magyar és lengyel nemzet nagy mártírjának emlékét, felmutassuk életének értékeit, és hogy bebizonyítsuk vértanúságát. Sok munka áll előttünk, mert vagy nem ismerik, vagy félreismerik Jánost, akire nem mint vértanúra és Krisztus követőjére tekintenek – elsősorban Szlovákiában és Csehországban –, hanem hitelt adnak azoknak a kommunista vádaknak, amelyek szerint ellenséges politikus és háborús bűnös volt. Ezen országokban ugyanis lánya, Alice és mások többszöri kísérlete ellenére a mai napig nem rehabilitálták. Pedig Ján Čarnogurský volt szlovák igazságügyminiszter – akinek apja együtt volt Jánossal a börtönben – beismerte, hogy Esterházy pere kirakatper volt. 
Elsődleges feladatunk azonban nem a politikai rehabilitáció, hanem az, hogy bebizonyítsuk, hogy az Evangélium szellemében, Krisztust szolgálva élt és cselekedett, és ezért szenvedett vértanúságot.

A boldoggá avatás Európa, és azon belül a volt kommunista országok népeinek egymással való megbékélését is célozza. Megbocsátás nélkül ugyanis nem lehetséges a múlt sebeinek gyógyítása.

János hangsúlyozta: Isten rendeléséből élünk egy földön, egymás mellett, nem szabad, hogy egymás ellen tegyünk – ehelyett fogjunk össze és kölcsönösen segítsük egymást. 

– Mikor találkozott először Esterházy János élettörténetével, milyennek látja őt? 
– Több mint húsz éve ismertem meg a felvidéki magyaroknak, elsősorban dr. Molnár Imre történésznek, Esterházy-kutatónak köszönhetően. Kezdetben János egy „elárult hősként” jelent meg előttem, aki a felvidéki magyar kisebbség pásztora, karizmatikus és karakán vezetője volt. Megható volt a bátorsága, ahogy mindig is kiállt az igazságtalanul elnyomottak és a szenvedők mellett, bármilyen nemzethez is tartoztak. Mind a bolsevizmust, mind a fasizmust ördögi ideológiának tartotta, amelyek helyett a jézusi út követését fogalmazta meg egyetlen lehetőségként. Végig ragaszkodott szülőföldjéhez, pedig többször is volt alkalma elmenekülni. Mikor erre biztatták, mindig nemmel felelt arra hivatkozva, hogy semmi rosszat nem tett, amiért el kéne mennie. Miután Pozsonyban letartóztatták a szovjet katonák és közel két hétig volt őrizetben, kihallgatást kért Gustáv Husáktól, a Szlovák Kommunista Párt belügyi biztosától, aki rögtön átadta őt a szovjet Belügyi Népbiztosságnak. Ekkor indult el Isten Szolgájának tizenkét éven át, haláláig tartó kálváriája: a Ljubljanka börtönből a Gulágra került, ahol skorbutot és súlyos tuberkulózist kapott. 1949-ben hozták vissza Csehszlovákiába, ahol barátai és rokonsága megszervezte számára a szökést, még Nagy-Britannia konzulja is segített volna a Nyugatra menekülésben – hiába, János élete árán is hűséges maradt Istenhez, az elveihez és a népéhez. Beszédeiben, leveleiben többször hivatkozik Szűz Máriára és Szent Istvánra is, a börtönökben rendszeresen imádkozott hóhéraiért, szenvedéseit és imáit minden vasárnap felajánlotta értük. Ekkor ébredtem igazán rá, hogy ő messze több mint egy nemzeti hős vagy népvezér: Krisztus hűséges követője és tanítványa a szenvedésben, a keresztúton, aki borzasztó megaláztatásokon ment át, és aki mindezek ellenére képes volt megbocsátani rosszakaróinak. 

– Milyen apa volt? 
– Hívő családból származott: édesanyja, Elżbieta Tarnowska lengyel grófnő volt, aki 1956-ban bekövetkezett haláláig naponta imádkozott Sztálinért, még akkor is, amikor a diktátor már nem volt az élők sorában. Tóth Tihamér püspök műveit fordította lengyelre, emellett aktívan jótékonykodott: a kőbányai lengyel plébánia egyik fő támogatójaként ismerték, a nyitrai karitászban is kulcs­szerepet vállalt. János csupán négyéves volt, amikor édesapját, János Mihályt elveszítette, onnantól fogva anyja két testvérével együtt özvegyen nevelte őt, az apa kérése szerint „jó magyarnak” és igaz kereszténynek. 1924-ben feleségül vette Serényi Lívia grófnőt, házasságukból két gyermek született, János és Alice. 
János valóban Szent István-i magyarrá vált: „Krisztus az első, második a hazám, harmadik a család”. Politikusként híven szolgálta „nagy családját”, népét, amely alatt a Szent Korona földjén élt összes nemzetet értette. Alice elmondta nekem, hogy sokáig nem értette az apját, szinte haragudott rá, mert állandóan utazott, távol volt. Majd később rájött, hogy apja politikusként egy nagyobb családért, a felvidéki magyarságért is felelőséget vállalt. János Újlakon 1945 nagypéntekén látta utoljára a családját, akikért mindvégig imádkozott Istenre bízva őket. 1949 után már csak húgával és annak gyermekeivel érintkezhetett.

Amíg a nyilasok vagy a kommunisták azzal fenyegették Jánost, hogy megölik, hajlíthatatlan maradt. Viszont amikor családtagjai kivégzésével zsarolták őt Moszkvában, szerettei megmentése érdekében beismerte, hogy „bűnös”. 

– Léteznek-e olyan csodás történések – például gyógyulások –, amelyek hozzá köthetők? 
– Több ilyen történetet is ismerünk. A Gulágon a János melletti ágyon egy 19 éves lett fiú feküdt, akinek az orvosok szerint már csak órái voltak hátra. János elhatározta, hogy kilenc napon át fog imádkozni Kis Szent Teréz és Kaszap István közbenjárásáért, hogy Isten gyógyítsa meg a fiút. A kilencedik napon látta, hogy a fiú még mindig él, amin az orvosnő rendkívüli módon csodálkozott. Miután János elvégezte a kilencedik napi imádságot, a fiú felült, majd evett, és kiment rágyújtani… 

Kép

Kép: Esterházy János Zarándokközpont archívuma

A másik csoda František Lízna jezsuita atya gyógyulása, aki sajnálatosan 2021. március 4-én, 79. életévében koronavírusban elhunyt. (A szerzetest 2020-ban a Rákóczi Szövetség Esterházy-díjban részesítette.) Lízna atya abban a mírovi börtönben volt lelkész, ahol János meghalt. A kétezres években súlyos daganatos betegséggel küzdött. 2007 márciusában az olmützi székesegyházban Esterházy János lelki üdvéért szentmisét mutattak be, ahol az oda zarándokoló magyarok az érsekkel együtt még kilenc napig a vértanú közbenjárását kérve fohászkodtak az atya gyógyulásáért. Halálos betegsége ellenére néhány héttel később egy 1600 kilométeres ukrajnai zarándokútra indult, amelyet Jánosért ajánlott fel. Mire hazatért, teljesen meggyógyult. 
Magam is megtapasztaltam többször János közbenjárását. 2019. március 25-én, a boldoggá avatási eljárás indulásakor az édesapám haldoklott. Ötven éven át nem járult szentségekhez, ezért azt kértem Jánoson keresztül, hogy apám ne hagyja el e világot anélkül, hogy kibékülne Istennel. Halála előtt két nappal megbékélt az Úrral. Az ünnepélyes megnyitót követően, március 26-án éjfél után nem sokkal jött a hír, hogy apám meghalt. E dátum a liturgikus naptár szerint a Jobb Lator emléknapja, akit maga Jézus avatott szentté. 

– A vírushelyzetben milyen lehetőségeket lát a hit és az összefogás megerősítésére? 
– Jelenleg kicsit olyanok vagyunk, mint János a börtönben: szabadságunk korlátozott a járvány miatt. El kell fogadjuk azt, hogy nincs mindig lehetőségünk megvalósítani a vágyainkat – Istenre kell bízni a történéseket, aki mindenhol jelen van, és még a járványon keresztül is szól hozzánk. Most talán többet gondolunk a halálra. A halál egy kapu, amely átvezet minket a már elkezdődött örök életünk egy másik fejezetébe.

Csak a Krisztusba vetett élő hit teszi lehetővé azt, hogy ne féljünk az elmúlástól.

Nehéz ápolni a lelki kapcsolatot azokkal, akik már elmentek – mert ragaszkodunk ahhoz, ami látható, tapintható. Ez az időszak egyfajta „vizsgahelyzetet” teremt: vallásos vagyok vagy hívő? Nem mindegy. Ha nem hinnék Jézusban és az ő szeretetében, azt mondanám, hogy nincs értelme az életemnek, a szenvedéseknek, az áldozatoknak. János áldozatát látva felmerül bennem, hogy a mai ifjúság miért és kiért lenne képes feláldozni magát? És én kész vagyok-e feláldozni a saját életemet? Növekednünk kell a hitben a Szentlélek segítségével, hogy elfogadjuk a valóságot, hogy ne akarjunk menekülni, hanem megtegyük azt, ami Isten akarata, és amit a lehetőségeink, képességeink lehetővé tesznek. Ha ezt nem teszem, akkor csak magamnak élek. Ha meg akarunk maradni, akkor találjunk újra egymásra! 

– Mit üzen húsvét misztériuma? 
– Március János földi életében és öröklétében is fontos időszak: március 14-én született, március 8-án költözött át a másik világba, és március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén kezdődött meg boldoggá avatási eljárása.

Vértanú, mert húsvéti ember. Az utolsó tizenkét éve egy igazi kálvária volt, amelyet csak Jézus feltámadásába vetett hitével tudott hűségesen végigjárni. 

Amilyen súlyos sötétségben éltek János és sorstársai, valahol mi is ugyanilyen nehéz helyzetben vagyunk: az élet és a halál civilizációi közötti harc ugyanis egyre jobban kiéleződik. Az utóbbi táborba tartozók mindent a szabadság nevében tesznek, miközben korlátozzák a szabadságot. Közép-Európának talán utolsó esélye van arra, hogy megvédje a kereszténységet. Itt az ideje, hogy eldöntsük, melyik oldalon állunk! Krisztus nélkül nem lehet győzedelmeskedni: nem engedhetünk utat a gyűlöletnek, hanem imádkoznunk kell azokért, akik ellenünk tesznek. János példáját követve, kitartóan imádkozom az ellenségeimért és azokért, akik nemzeteink, az emberiség és Isten ellenségei. Bármennyire is úgy tűnik, hogy az ördög, a hazugság atyja uralja e világot, a végső szó mégis a szereteté, Krisztusé.

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>