Ott kezdődik két ember története, ahol a filmek véget érnek

Szekszárdon él, jogász, négy gyermeket nevel feleségével együtt. Egy szembetegség miatt folyamatosan romlik a látása, hobbija a kertészkedés, és fizetésének 10 százalékát rendszeresen jótékony célokra fordítja. Dr. Takács Péterrel változásról és alkalmazkodásról, családi csatákról és házimunkáról, értékekről és az élet csodájáról beszélgetünk.

– Szerinted miért végződik a házasságok jó része válással?
– Száz évvel ezelőtt még nem volt divat válni, akkor mindenki együtt maradt, még ha nem is működött a házasság. Az más kérdés, hogyan éltek együtt. A világ azóta szabadabb, liberálisabb lett, az emberek könnyebben cserélgetik egymást. A filmek azzal érnek véget, hogy megvan a nő meg a pasi, és l’amour – de igazából ott kezdődik a történet. Mindenhol vannak nehézségek, és együtt maradni kihívás. Sokan azt gondolják, hogy a párjukkal van a gond, és a válás a megoldás. Nehéz oda eljutni, hogy egy kapcsolat működéséhez mindkét félnek változnia kell. Nem várhatok mindig arra, hogy a másik alkalmazkodjon. Ahol ezt nem tudjuk megtenni, ott jön a válás. Boldogan együtt élni élethosszig elég lehetetlen küldetés, de Istennek semmi sem lehetetlen.
Vannak, akik úgy mennek bele egy házasságba, hogy könnyen tudnak alkalmazkodni, könnyebben tudják a másik szempontjait figyelembe venni, maguk elé helyezni. Egy férfinak szerintem nehezebb. A férfiak eleve önzőbbek. Egy nő sokkal inkább el tudja magát veszíteni és a családjáért élni, amiben szintén van buktató, mert lehet a másikért élni, csak ha boldogtalan emiatt, akkor az senkinek se jó. Amikor jönnek a gyerekek, az még inkább megpróbálja a kapcsolatokat. Kevesebb időnk, energiánk jut egymásra egy nagycsaládban, eleve magunkra is kevesebb.

Ha nem vagyok a helyemen, akkor hogy tudnék a másikkal együtt a helyemen lenni? Egyik probléma hozza a következőt.   

– Ti mit kezdtek a felmerülő problémákkal?
– Mi meg tudjuk egymással osztani. Más kérdés, hogy meg tudjuk-e oldani. Nincsenek egymás előtt titkaink. Nem félek elmondani a bajom, nem aggódom, hogy jól fogadja-e.

– Feleségeddel, Ágotával négy gyermeket neveltek: két fiút és két lányt, háromévestől az egyetemistáig. Milyen közös programok a családi életetek pillérei?
– A napi közös rituálé a vacsora, az esti ima és a fektetés. Nyilván kisgyermekekkel sok minden káoszba fullad. Olyan dolgot találni, ami mindenkit egyformán leköt, nem egyszerű. A lefektetés alapvetően mese meg egy kis odabújás, beszélgetés. A kislányunk például akkor szokott jobban megnyílni és mesélni.

A kisgyermekkorra meg a kisgyermekes létre alapvetően jellemző a változás. Néhány hétig működik egy dolog, aztán történik valami, és máshogy lesz.

Ez a vicces az egészben, hogy mire megszokom az új rendet, már megint felborul. Most költöztünk, az életünk ilyenformán is változóban van.

Lett nagyobb kertünk, ki tudnak menni a gyerekek. Évekig játszótérre jártunk, de abból már úgy kiégtünk, hogy ihaj. Tavaly nagyon sokat jártunk a hegyre, a szőlőbe és gyümölcsösbe, egy idő után persze azt is megunták. Az ősz folyamán a padlást is kibérelték. Szoktunk Nerf-csatákat vívni, kardozni hungarocell karddal, rollerozni vagy görkorizni a nappaliban. Ilyen őrültködős játékokat általában én játszom velük.

– A házi munkát hogy osztjátok meg?
– Nem tudom, mikor beszéltük meg utoljára, hogy kinek mi a feladata, ezek spontán alakulnak. Jelenleg a nagylány, Eszter viszi a mosókonyhát: mos, tereget. Ágota takarít, vasal, varr, a gyerekekkel kapcsolatos dolgokat intézi. Amit szeretek is, az a mosogatás. Rájöttem, hogy szellemi munka után szükségem is van rá, kikapcsol. Vicces, hogy a gyereklétszámmal ez hogy alakult. Peti születésekor még alkalmanként mosogattam, de nem nyúltam a géphez. Amikor jött Anna, már kénytelen voltam bepakolni a mosogatógépbe, és amióta Andris is van, kénytelen vagyok ki is pakolni. Határozott fejlődési ívet lehet ebben látni. (mosolyog) A szemetet szoktam még kivinni. Fával fűtünk; az előkészítést, behordást, koszolásos részt én csinálom, a takarítást Ágota.

– Akkor jól kiegészítitek egymást.
– (Nevet.) A bevásárlásokat is megosztjuk. Az apróbbakat, a kenyeret általában én, a nagy bevásárlást pedig a nagylány végzi mostanában. Neki ez egy kimozdulás az online oktatásból.

– Mi az, amit mindenképp meg szeretnél adni a gyermekeidnek, és mi az, amit semmiképp sem?
– A legfontosabb az lenne, hogy ők is Jézushoz tartozzanak, de helyettük nem lehet dönteni. A vallási nevelésben elég jól kiegészít minket a katolikus iskola és óvoda. Pár hete vagy hónapja olvasom esténként az evangéliumot, és jó tapasztalni, hogy az iskolások igazából az összes történetet ismerik. Ahányszor tudom, elrángatom őket magammal a szőlőbe, hogy kicsit lássanak munkát meg természetet. Szeretek sétálni, gyalogolni, hogy ne csak az autóban tudjuk elképzelni az életünket.

Én szívem szerint mai korunk fiús játékaiból nem adnék nekik semmit. Igaz, hogy húszféle legócsalád van, de a legtöbb fantasy, amitől teljesen ki vagyok készülve.

Amikor Peti kap egy készletet, kiszűröm a csontvázfigurákat meg a ronda fejűeket, és megbeszélem vele, hogy ez nagyon csúnya, apa elintézi őket. Van, amikor már ő mutatja, hogy ennek olyan buta feje van. Nehéz engedni is meg nem is, mert nyilván nem lehet mindentől eltiltani, de mégis határokat kell szabni, például a videójátékban. Amiket az osztálytársaktól hall, azok idióta videójátékok, de hogy tényleg ők játsszák-e, vagy az apjuktól látják, ez megint más kérdés. Ez az internetkorosztály végképp akkora kihívás, hogy nem is tudom, jól megugorjuk-e. Még nem tartunk ott, hogy a gyerek mobiltelefont akar, de bizonyos osztálytársaknak van, és egy-két év múlva komolyan itt lesz a nyakunkon a probléma. Szóval nagyon nehéz ezekben sakkozni.

– A szembetegséged milyen hatással van a mindennapi tevékenységeidre?
– A szembetegségem lényege az, hogy a szaruhártya elvékonyodik, veszít a feszességéből, és emiatt romlik a látásom. Biztatnak olyanokkal, hogy a korral be szokott állni ez a látás, de nem lehet tudni. A végső eszköz a szaruhártyacsere, donorról. Volt egy stabilizáló lézeres műtétem hét éve, amivel próbálták kicsit fékezni, lassítani a romlást. Speciális félkemény kontaktlencsém van, ami nagyon jól korrigálná a hiányosságokat, csak nem lehet 24 órán át viselni. Nem is mindennap rakom be, meg vannak mindenféle szabályok, tehát sokszor játszanom kell hozzá. Ha tudom, hogy valamikor vezetnem kell messzire, akkor előtte pár napig nincs bennem a lencse, hogy egy következő nap reggeltől estig tudjam hordani. Ez is egy tervezés, alkalmazkodás. Van egy szemüvegem is, de azzal nem látok mindent jól. Fényérzékeny is a szemem, tehát szinte télen-nyáron napszemüveget hordok. Nem élesek a kontúrok, semmi nem éles se közel, se távol. Nem vagyok bizonytalan, csak többet látok eszközökkel, mint anélkül.

– A te családodban vagy a közvetlen közeledben voltak jó apaminták, férfi példaképek?

– Amit apukámtól tanultam, és felnőttfejjel egyre inkább számomra is érték: a föld szeretete.

A gyümölcsök, zöldségek termesztése, a gazdálkodás meg a kétkezi dolgok. Nem azért kertészkedem, mert rászorulunk, hogy legyen krumpli meg paradicsom, hanem mert élvezem. Ez egy csoda: elültetek egy kis magot, és hihetetlen, milyen hatalmas növény terem belőle!

– Az élet csodája miatt szerettél volna több gyermeket?
– Azt szerettem volna, hogy legyenek testvéreik. Nekem nincs testvérem, és az szerintem hatalmas kincs, ha gyerekként és felnőttként is tudnak egymásra számítani.

– Néhány évvel ezelőtt megjelent egy könyved Az adakozás öröme címmel. Az adakozás itt nem pusztán elmélet, hanem gyakorlat, mégpedig saját élményed alapján.
– Az adakozás kereszténységemből fakadó dolog. Nem is tudom, hogy akik nem keresztények, miért adnak. Én a helyükben tuti nem adnék senkinek se, mert az ember mindig úgy érzi, hogy még több kell, és ennek soha nincs vége. Nincs az a pénz, amit ne lehetne elkölteni, és jó szándékkal meg is lehet magyarázni, hogy az ember miért gyűjtöget a családjának.

Én 2003-ban tértem meg. Korábban is vallásos voltam, de akkor lett élő hitem. Az adakozás kapcsán találkoztam az ószövetségi zsidó hagyománnyal, a tized adásával, amit tovább vitt a kereszténység is. Isten nagyon sok helyen felhívja a figyelmünket a Szentírásban, hogy adjunk. Ez engem nagyon megfogott. Épp befejeztem az egyetemet, és kis vívódás után elhatároztam, hogy ha lesz munkahelyem, tizedet fizetek Istennek. Úgy gondoltam, jobb elkezdeni akkor, amikor még nincs családom. Félve mondtam igent arra, hogy odaadom a fizetésem 10 százalékát Istennek, mert mi van, ha mégis hiányozni fog. Amikor felvettek a munkahelyemre, érdeklődtem egy ott dolgozó barátomtól, hogy mennyi lesz a keresetem. Ő mondott egy összeget, én pedig kiszámoltam mínusz 10 százalékkal. Döbbenetes élmény volt, amikor megkaptam az első fizetésemet. Éppen 10 százalékkal lett több, mint amire számítottam. Ennek nagyon egyszerű a magyarázata, ugyanis a barátom nem volt képben a saját fizetésével. De Isten ezzel meggyőzött, hogy nem kell aggódnom amiatt, ami hiányzik, mert Ő kipótolja. És ez azóta is így van.

17 éve adakozom Isten ügyének, és nem hiányzik ez a pénz. Inkább azt tapasztalom meg, hogy mennyit ad ezért cserébe.

– Mi az odaajándékozott 10 százalékok sorsa?
– Mindig én döntöm el, hogy hová adjam. Részben szegényeknek juttatom el a Karitászon keresztül. Jut belőle egy hajléktalan alapítványnak is, de a nagyobb részével olyan katolikus szervezeteket támogatok, amelyek misszióval foglalkoznak Magyarországon.