Mélybulvár, avagy paráználkodás a hírekkel

Karácsony másnapján hír érkezett a telefonomra, hogy valaki Óbudán baltával megölte a házastársát. A szolgáltató, ki tudja, milyen infók alapján úgy ítélte meg, hogy érdekelhet, talán mert óbudai vagyok, vagy mert van házastársam. Pedig bevallom, kifejezetten bosszantanak az olyan hírek, amelyek szükségtelen részletekbe avatnak be, manipulálni szeretnének borzongással, a kukkolás ígéretével. Nem gondolom, hogy rám tartozik, hogy a színésznőt megcsalta a szerelme, hogy részleteket kellene olvasnom a politikus szexuális tévelygéseiről vagy látnom a pornográf videójából. Ez lenne az újságírói hivatás, az a hivatás, amely mellesleg az enyém is?

bulvárhírek
Kép: Freepik

Eljátszottam a gondolattal, hogyan kell elképzelnem a szerkesztőségi munkatársat, aki a közéleti szereplő vagy ismert előadó (hamarosan ex-)házastársának vagy egykori jó ismerősének e-mailjére vár, amely majd fényképekkel illusztrált részleteket szolgáltat a másnapi címlaphoz. A kolléga ül a gépe előtt… ebben a karanténos uborkaszezonban még egy kis primőr lesifotót sem lehet készíteni, a maszkok mögött amúgy is beazonosíthatatlanok a vásárolni vagy fodrászhoz merészkedő celebek. Az idő pénz, mindjárt lapzárta, és még nincs címlaphír, amit majd jól bele lehet tunkolni a nyilvánosságba, szét lehet küldeni a telefonokra és közösségi oldalakra. Vajon az unalmas várakozás perceiben, a kihűlt kávéja és a félig kész sztori fölött elgyönyörködik-e a „háttérmunka” során közösségi oldalon talált családi fotóban, amelyet épp most küldött át a kollégának egy kis photosopolásra?

Elég, ha az az e-mail beesik az utolsó félórában, hisz a hír nem lesz hosszú, és a cím képlete sem túl bonyolult, csak be kell cserélni a napi változókkal: ismert alany és – ahogy a bulvárszakma nevezi – egy akcióigét tartalmazó állítmány: megerőszakolta, megölte, megcsalta, elsikkasztotta. És nem árt, ha van a mondatban valami érték, ami kellően ellenpontozza az igét, például szerelem, gyerek, család, vagy valaki, aki oltalomra szorul, beteg, nincstelen, árva. De nem jön az a vacak e-mail…

Persze, mint évekkel ezelőtt egy fotós kollégától megtudtam, ilyenkor sem áll meg a bulvárélet.

Azt mesélte, hogy egy ínséges napon lekapták a falról az ismert celeb falinaptárját, az egyik szerkesztőségi kolléga rátaposott a Martens-bakancsával, aztán lefotózták, és kitették ezt a címlapszöveget: Megtaposták XY művésznőt!

Aztán kreáltak a belső oldalra valami suta hírecskét, hogy a naptárt egy buszmegállóban találták a földön. Persze mindez nem újkeletű munkamódszer, nyaraltam együtt 15 éve is „vidéki tudósító” kollégával, akinek a munkanapja abból állt, hogy felhívta a szintén Balatonon pihenő nyugalomba vonult sportolót vagy harmadik búcsúkoncertjére készülő énekest, beszélt vele 10 percet, majd bediktált öt mondatot a szerkesztőségi beíró lánynak.

A lapzárta nagy úr, ezt magam is tapasztalhattam. Két évtizeddel ezelőtt egy női magazinnak készítettem körkérdést arról, milyenek a női főnökök. Ismert férfiakat kellett körbekérdeznem, lelkes kezdőként végig is látogattam őket, és az anyagokat el is küldtem a főszerkesztőnek. Meglepve láttam a postaládámba érkező lapban, hogy az egyik válasz mellé más színész neve és fotója került. Rémülten hívtam a főszerkesztőt, aki annyit mondott, nem történt tévedés, csak nem volt fotójuk a megszólalóhoz, de ne aggódjak, nem kell ebből ekkora ügyet csinálni, ismeri az illetőt, ő is kábé ezeket mondta volna.

Lefagytam. Tetszőlegesen felcserélhető a megszólaló? Tulajdonképpen mit csinálunk mi? És egyáltalán minek?

Ez az ártalmatlannak látszó sztori kissé összetörte a szakmáról alkotott ábrándjaimat. Aztán megismertem a kevésbé ártalmatlan oldalt is.

A média felelősségéről, azt hiszem, mindannyiunknak van tanmeséje, íme a sajátom, egy hatalmas felkiáltójel még a szakmám elején: a férjem nevelőotthonban dolgozott, ahova bekerült két fiú. Megvádolta őket egy szomszéd, hogy molesztálják a húgukat. Kiment hozzájuk a gyerekvédelem, és mivel furcsállották, hogy a lány nappal éppen a fürdőszobában volt, megalapozottnak találták a gyanút, ezért kiemelték őket a családból. A legnagyobb példányszámú napilapban meg is jelent az eset a fiúk nevének kezdőbetűjével és a lakótelep megnevezésével. Nem volt túl nehéz beazonosítani azoknak, akik ismerték őket, például az iskolában, ahonnan így hónapokig kimaradtak. Aztán kiderült, nincs semmi bizonyíték, a pszichológus szakértő sem találta indokoltnak az elkülönítést, így három hónap nevelőotthonos kiképzés után (ami azért nem nyaralós tábor) a fiúk élhették tovább a megszokott életüket. Ja, nem…

Akkoriban sokat gondolkodtam a sajtó hatalmáról. Vajon, ha akkoriban nem árasztották volna el a bulvárlapokat az innen-onnan kiszivárogtatott, félinformációkból tákolt, családon belüli erőszakról szóló hírek, amelyekben a szerkesztő – minden szakértői és emberi jogi aspektust mellőzve – csupán borzongató, eladott példányszámot növelő címlaphírt látott, vajon eszébe jutott volna-e az állampolgárnak bűntényt gyanítani a szomszédban? És hogy az ominózus cikk szerzője miért nem vette legalább a fáradságot, hogy megváltoztassa a kezdőbetűket és a helyszín nevét? Tényleg megérte ez a szenzáció, hogy tönkretette minimum három ember életét? Mit tehetek én, hogy soha ne tévedjek ilyen zsákutcába? Biztos lehetek-e abban, hogy ismerem az igazságot? És ha ismerem, meg kell-e osztanom feltétlenül a nyilvánossággal?

Vétkesek közt cinkos, aki néma, de van egy olyan mondás is, hogy aki mindent elmond, amit tud, paráználkodik a szavakkal. Ha tudni vélem is, mi az igazság, használok vagy ártok azzal, ha közhírré teszem?

Akkor örökre hátat fordítottam a napi újságírásnak és a bulvárnak. Talán valaki gyávaságnak látja, én józan belátásnak, hogy nem vagyok tévedhetetlen, és nem sokszorozom meg az esetleges tévedésem a média nyilvánosságával.

De térjünk vissza a kollégára, aki hamarosan megkapja azt az üzenetet egy ismert személy válásának zaklatott, érzelmi játszmákkal terhes körülményeiről. A bulvármédia pedig alig várja, hogy fölszívja a hírt, amely egy család sebeit hordozza. Olyanokat, amelyekhez hasonlók talán mindannyiunk életében előfordultak, csak szerencsénkre nem voltunk elég érdekesek, hogy bekerüljünk a hírekbe.

A szomjas papír beissza a nyomdafestéket, a digitális jelek örökre az világháló részévé válnak, mi pedig megvesszük a lapot az újságosnál, csak az ismerős név miatt, csak mert kíváncsiak vagyunk –  bár ki hiszi el, amit ír az újság, olvassuk, osztjuk mégis, és ha rosszallóan is, de kommenteljük. Ezzel a sok apró döntéssel: vásárlással, kattintással, emotikonnal is üzenve a gigantikus médiarendszernek, és a rendszer túloldalán a kihűlt kávé fölött ülő kollégának, hogy egy ilyen hírért holnap is érdemes minden követ megmozgatnia és várnia lapzártáig.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti