„Háztartásbeli akarok lenni, nem akarok többé munkahelyen dolgozni!”

Ma minden ciki, ami valamelyest utal a nemzedékekkel ezelőtti életformára. Régen még gyakori volt, hogy a férj dolgozik, a nő pedig megteremti az otthon melegét. Ma leginkább lenézést, sajnálatot és meghökkenést vált ki az a nő, aki nem épít karriert, hanem a gyermeknevelést és a sütést-főzést választja. Időnként Anna is úgy érzi, hogy otthoni munkája szégyellnivaló, különösen, amióta egykori kolléganője, a cégvezető Dóra újra felbukkant az életében.

háztartásbeli
Kép: Freepik

„Dórival tizenkét évig jártunk ugyanabba az osztályba. Nem voltunk barátnők, de meglehetősen jól kijöttünk egymással, majd a sikeres érettségi vizsgák után ugyanannál a cégnél kezdtünk dolgozni. Az asztalunk egymással szemben volt, tehát ha épp úgy adódott, tudtunk beszélgetni vagy egy kicsit pletykálkodni. Péntek délutánra rendszerint nagyon elfáradtunk szellemileg, ilyenkor ültünk be a szomszédos kis kávézóba egy italra. Keményen dolgoztunk azért, hogy előléptessenek minket. Nem volt egyszerű feladat feljebb kerülni a ranglétán, mert mindenki bebetonozta magát, és csak kihalásos alapon volt üresedés. Tudtuk, hogy magasabb pozícióban a felelősség nagyobb, de izgattak bennünket az új kihívások, a fejlődési lehetőség és persze a magasabb fizetés.

Dórival kimondatlanul is riválisok lettünk, de aztán nálam jött a szerelem, az összeköltözés, az utazások, az eljegyzés, az  esküvő. Nem akartunk sokat várni a babával, és erre az égiek is rábólintottak.

A terhességem huszonnyolcadik hetében a műszak végén összepakoltam egy kis dobozba a személyes holmimat, és elköszöntem a munkatársaktól.

Dóri megölelt, nyomott egy puszit az arcomra, és sok boldogságot kívánt. Tudtam, hogy hiányozni fognak a többiek, mégis hatalmas megkönnyebbülést éreztem, ahogy becsapódott mögöttem az ajtó. Most kezdődik az igazi élet! – mondtam.

Megszületett a kislányom, rá két és fél évre pedig az ikreim. A gyerekek hasfájósak voltak, nehezen ment a fogzás, betegeskedtek, rosszul aludtak és keveset. Segítségem ritkán volt, így pár év után teljesen zombi lettem. A bakancslistámra olyan dolgok kerültek, mint például egy forró fürdő egyedül, tíz perc nyugodt kávézás, esetleg egy fodrász, egy séta, de legfőképpen egy nyolcórás alvás. A férjem igyekezett besegíteni, de sokat dolgozott, és gyakran napokra vidékre szólította a munka.

Mindig abban bíztam, hogy idővel könnyebb lesz, és anyagilag mindenképpen az lett, ezért otthon maradtam háztartásbeliként. A gyerekeket hoztam-vittem oviba, suliba, együtt tanultam, játszottam velük, próbáltam szép és tartalmas gyerekkort biztosítani nekik. Visszamehettem volna dolgozni, de inkább a családot választottam. Boldognak és szerencsésnek éreztem magam, amiért van időm magunkra, hogy a lakás ragyog, és hogy rendszeresen finomakat sütök-főzök. Van egy öreg autónk is a garázsban, és minden évben nyaralunk vidéken a nagyszülőknél.

A családomért dolgozom, és nem más szekerét tolom. Nem töltök napi nyolc órát számítógép előtt, és nincs főnököm. Eszemben sincs a családommal töltött időmet másfajta munkával pénzre váltani, inkább takarékoskodom.

Tizenegy év telt el ebben a burokban, mígnem rám írt Dóri, hogy a városunkban lesz pár napot, fussunk össze valahol egy kávéra. Aznap késő délután a férjemre bíztam a gyerekeket, én pedig újra együtt ültem Dórival, és ömlött belőle a szót. Nagyon szép karriert csinált, közel harminc ember főnöke. Energikus, szép, fiatalos, belevaló vezető, aki képes motiválni a dolgozóit. Szeretet és tisztelet övezi. Mesélt a munkáról, pénzről, céges bulikról, pasikról, divatról, a személyi edzőjéről, a kozmetikusáról, a külföldi nyaralásokról, és én csak hallgattam őt teljes bűvöletben.

Kép
női karrier
Kép: rawpixel.com

Megkérdezte: Na, és veled mi van, Anna? Velem? Kicsit zavarba jöttem, mert évek óta nem beszéltem magamról, legalábbis nem egyes számban. Háztartásbeli vagyok – mondtam, és életemben először szégyenkeztem, bár magam sem tudom, miért. Meséltem a gyerekekről, a férjemről és az ő munkájáról, a vidéki nagyszülőkről, a házról. Dóri az asztalra könyökölt, arcát a tenyerébe fogta, és ámulattal hallgatott. Az ő története után arra számítottam, hogy kicsit sajnálni fog, ehelyett azt mondja, hogy az én életem idilli, mintha mindennap szabadságon lennék, és ő mindig erről álmodozott.

Jó a karrier, remek dolog az önmegvalósítás, de egy ideje eljutottam arra a pontra, hogy nem akarok robot lenni! Tudod mit szeretnék, Anna? A te életedet!

Igen, háztartásbeli szeretnék lenni napi huszonnégy órában, férjjel, legalább két gyerekkel és egy fekete tacskóval. Hogy unalmas vagyok és ódivatú? Lehetséges. Tudom, hogy jó állásom van, a fizetésemre sem panaszkodom, de az egész életem egy rohanás, színészkedés, erőfitogtatás a férfikollégákkal. A cégem olyan irányba változik, amit nem hiszem, hogy hosszú távon szeretnék csinálni. Nem a munkának szeretnék élni. Végigtanultam az életemet, nyelvvizsgákat gyűjtöttem, gürcölök, de elég volt! Szeretném élvezni az otthon békéjét, arra vágyom, hogy recepteket találjak ki, kertészkedni akarok meg takarítani, esténként pedig mesét olvasni a gyerekeknek. És ha valami csoda folytán lenne még ezek mellett erőm és kedvem, akkor dolgoznék, de csupán részmunkaidőben.

Felháborít, hogy manapság a férfiak és a nők csupán periódusokra jönnek össze, kerülik az elköteleződést, az összeköltözést. Igen, vágyom arra, hogy egy férfi megfogja a kezem, és azt mondja: itt vagyok, segítek neked, és már nem kell mindent egyedül csinálnod! Esténként csak altatóval tudok aludni, ellenkező esetben csak belepörgetném magam annak latolgatásába, hogy mit rontottam el, és miről késtem már le az életemben. Elfáradtam, rettentően fáradt vagyok! – mondta indulatosan Dóra, és olyan hevesen gesztikulált, hogy attól féltem, leveri az egyik csészét. Könnyes lett a szeme. Én mukkanni sem mertem, fogalmam sem volt, hogy ezt a magabiztos nőt ilyen problémák foglalkoztatják.

Ügyetlenül tereltem a témát, rendeltem még két krémest, aztán elbúcsúzunk, ki tudja, mennyi időre. Amikor a ház elé értem, leállítottam a motort, de nem szálltam ki az autóból. Dórin járt az eszem. Hogy egészen addig a pontig, amíg be nem vallotta, hogy mi hiányzik az életéből, mennyire ragyogott. Én meg… Én meg asszony vagyok. Hozzá képest talán egy szürke kis egér. Nem érzem magam se ápolatlannak, se igénytelennek, de már rég kiveszett belőlem a tűz.

Aztán gyorsan végiggondoltam, hogy még mi teendőm van lefekvés előtt. A férjem ingét kivasalni, nyakkendőt választani hozzá, a gyerekeknek kitenni a ruhát, elmosni az uzsonnás dobozokat, a konyhát elpakolni, mert biztos romokban áll, megnézni, hogy a kutya kapott-e vacsorát. Dóri már biztos ágyban van, és arra gondol, milyen jó nekem.

Pedig én sem vagyok teljesen elégedett az életemmel. Leginkább a felnőttekkel való beszélgetés hiányzik, mert valljuk be, bármilyen csodálatos is gyerekekkel itthon lenni, az efféle életforma igencsak leépíti a felnőttkapcsolatokat.

A gyerekkel kapcsolatos dolgokról már annyira nem akarok beszélgetni egy otthon töltött nap után, „felnőtt” dolog pedig nemigen történik velem. Persze a férjem gyakran felvidít, és érezteti velem, hogy mennyire hálás azért, amit nap mint nap teszek a családért. És amikor a gyerekeim megölelnek, és kifejezik, hogy mennyire biztonságban érzik magukat a karjaimban, akkor pontosan tudom, hogy ott vagyok, ahol lennem kell. Ez egyfajta elismerés, viszont mégsem teljesen az, amire vágyom. Kezd hiányozni a saját fizetés, az önmegvalósítás és az, hogy kitörjek a megszokottságból.

Szégyellem magam, amiért elégedetlenkedem. Dórival a lelki alkatunk különbözik, a boldogulás útját is máshogy kerestük. Mégsem hagy nyugodni a kérdés: ha elcserélhetnénk az életünket, vajon elégedettek lennénk hosszútávon?

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti