Aki harminc nyelven beszélt – Körösi Csoma Sándor, a tudós vándor életútja

Indulás Erdély szegletéből 

Csoma Sándor kálvinista székely-magyar határőrök gyermekeként született 1784-ben Erdély délkeleti szegletében, a Kovászna közelében fekvő Körös faluban. 1799-től a nagyenyedi református kollégiumban tanult – már ott kitűnt rendkívüli nyelvtehetségével –, főiskolai tanulmányait pedig 1815 tavaszán fejezte be. Az enyediek szerény ösztöndíjával 1816 és 1818 között a göttingeni egyetemen orientalisztikát, keleti nyelveket, hébert, arabot, perzsát, törököt tanult. Itt sajátította el az angol és francia társalgás alapjait is. Mire hazatért, már tizenhárom élő és holt nyelven írt, olvasott és beszélt.

Elhatározta, hogy az általa a messzi Ázsiában sejtett magyar őshaza és a magyarral rokon népek, nyelvek felkutatásának szenteli életét.

Ekkoriban a hazai és az európai tudományban is elevenen élt a hun–magyar, sőt az ujgur–magyar rokonság gondolata, ami arra ösztönözte, hogy e népek egykori szállásterületén keresse a magyarság bölcsőjét, rokonait.

A fél világon át

Szerény anyagi támogatás birtokában 1819 novemberében indult Keletre, ahonnan többé nem tért vissza. Két esztendőbe telt, amíg háborúk, természeti és emberi tényezők által késleltetve , Alexandria, Aleppó, Moszul, Bagdad, Teherán érintésével eljutott az afganisztáni Kabulba. Közben Teheránban, az angol nagykövetnél hagyta könyveit, iratait és európai ruháit, mert úgy ítélte meg, hogy biztonságosabban és eredményesebben haladhat tovább örmény öltözetben. Útközben ismerkedett a helyi kultúrákkal, emberekkel, nyelvekkel. Útja Pesavar, Amritsar, Srinagar érintésével Brit-India felé vezetett tovább. Eljutott a Himalája nyugati részéhez, az észak-indiai Ladakh tartományba, ám innen továbbjutni olyan nehéznek és reménytelennek látszott, hogy inkább visszafordult. Ekkor találkozott egy William Moorcroft nevű angol gyarmati tisztviselővel, akinek megbízásából brit szolgálatba szegődve a Karakorum és a Himalája hegyei között élő tibetiek nyelvét, kultúráját, vallását kezdte tanulmányozni. A helyi viszonyokhoz alkalmazkodva Zanszkár és Phuktal lámakolostorában és Zangla királyi erődjében lakott, spártai körülmények között. Munkatársa, Szangye Püncog láma segítségével elsajátította a tibeti nyelvet, és tanulmányozta a tibeti buddhizmus szent iratait. A következő néhány évben összeállított egy tibeti–angol szótárt és egy tibeti nyelvtant, amelyek 1834-ben jelentek meg nyomtatásban.
Alig evett, fő eledele a jakvajjal gazdagított tea volt.

Egyszerűen öltözött, fűtetlen cellákban vagy kunyhóban lakott, de töretlen lelkesedéssel végezte fárasztó és szemrontó munkáját, régi kéziratokat tanulmányozott.

Közben abban reménykedett, hogy előbb-utóbb folytathatja útját a Himalája északi oldala, a titokzatos Tibet és Belső‑Ázsia felé, ahol a magyar őshazát sejtette. Publikációi révén szakmai körökben ekkor már ismert tudósnak számított, akit 1834-ben a brit Ázsiai Társaság tagjai sorába választott. Néhány műve Magyarországra is eljutott, többször is levelezett az itthoniakkal. Az Akadémia, a Magyar Tudós Társaság 1833-ban felvette levelező tagjai közé.

Kép

A Zanskar-folyó völgye Zangla falu közelében, Ladakh, India; kép: Profimedia - Red Dot

Kalkuttától az utolsó hegy lábáig

Munkakörülményeiben kedvező változást hozott, hogy az Ázsiai Társaság 1832-től szerény fizetéssel járó állást adott neki kalkuttai könyvtárában. Fő feladata a tudományos könyvgyűjtemény, közte a tibeti kéziratok feldolgozása volt. Sorra jelentek meg tudományos közleményei, közöttük Buddha életéről és tanításáról szóló értekezése és tibeti nyelvészeti írásai. Közben néhány esztendőt a Himalájában, Bhután, Szikkim és Nepál határán töltött az ottani nyelvek tanulmányozásával; az általa valamilyen szinten elsajátított nyelvek száma ekkor már harminc körül járt. 

Nagy terve az volt, hogy a hegyeken átkelve eljut a tibeti buddhizmus központjába, az európaiak elől elzárt Lhászába, a Tiltott Városba, hogy az ottani híres könyvtárban a magyarságra utaló forrásokat keressen.

Hosszú előkészület után 1842 elején, 58 évesen indult a nagy útra, ám India és Nepál határán megbetegedett, maláriás lett. Így megállni kényszerült Dardzsiling városában, a Himalája harmadik legmagasabb csúcsának, a Kancsendzöngának a lábánál, hogy erőre kapjon. Ám a láztól annyira legyengült, hogy 1842. április 11-én belehalt betegségébe. A dardzsilingi angol temetőben helyezték örök nyugalomra, sírja fölé az Ázsiai Társaság szép sírkövet emelt. A zanglai királyi erődben lévő celláját 2008-ban alakították emlékhellyé, az épületet magyar magán- és állami támogatással restaurálják. 
Duka Tivadar, az Indiában, majd Londonban élő magyar orvos lett első életrajzírója, aki összegyűjtötte kéziratait és hagyatékát, és Körösi Csoma születésének 100. évfordulója tiszteletére lefordította művei nagy részét. 1885-ben jelent meg angolul és magyarul Körösi Csoma Sándor dolgozatai című összefoglaló műve – ennek is nagy szerepe volt abban, hogy a nemzetközi orientalisztika a tibeti filológia legnagyobb tudósai között tiszteli. Itthon az Akadémián Eötvös József tartott róla emlékbeszédet még 1843-ban, tanulmányait kiadták, később egy tudós társaság és intézet is felvette a nevét. Tiszteletére erdélyi szülőfalujából, Körösből Csomakörös lett. A buddhisták is őrzik emlékét, több sztúpát emeltek tiszteletére, Japánban bódhiszattvaként tisztelik, noha nincs bizonyíték arra, hogy hitében buddhistává vált volna. 
Életének legszebb méltatása az a sírfelirat, amelyet Széchenyi István fogalmazott meg: „Egy szegény árva magyar pénz és taps nélkül, de elszánt kitartó hazafiságtul lelkesítve – Körösi Csoma Sándor – bölcsőjét kereste a Magyarnak, és végre összeroskadt fáradalmai alatt. Távul a hazátul alussza örök álmát, de él minden jobb magyarnak lelkében.”  

Ez a cikk Horváth Pál „Magyar példaképtár” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>