A szalag két végén – A járványhelyzetben jól hasznosítható tanulságaim

Lefutottam azóta úgy egy félmaratont, hogy futókocsiban toltunk egy kislányt. Öten adtuk össze az erőinket, valaki tolta a kocsit, a többiek az utat biztosították, figyelmeztették a többi futót, ha arra volt szükség, hogy elférjünk a futókocsival az úton, aztán cserélgettük a szerepeket. A végén azonban egymást ölelve osztoztunk az örömben. A Kékes csúcsfutás 10%-os emelkedőjén volt, hogy hárman toltuk teljes testtel belefeszülve a kocsit, hogy aztán felérve együtt emelhessük a kezünket a magasba Magyarország legmagasabb pontján. 
Ahogy teltek a hónapok, egymásról is egyre többet tudtunk meg, a futás kísérője lett az önfeledt csacsogás, viccelődés, egymás ugratása. Sokszor futottunk rosszkedvűen, csendben vagy meghallgatva a másik baját. 

Amikor egy látássérült futó kísérőjeként kellett helytállni, remegő kézzel fogtam meg a szalag másik végét, ami a futások alatt összeköt minket, hogy az irányítást, a kontrollálás lehetőségét és a biztonságos haladást szolgálja.

Talán ez ajándékozta nekem leginkább a bizalom és összefogás élményét. Bár futótársam, fényviszonyoktól függően valamelyest lát, amikor megláttam, hogy behunyt szemmel fut mellettem, megijedtem – rám nehezedett a felelősség súlya. Furcsa kettősség volt ez – egyrészt elragadott az érzés, hogy milyen csodálatos, hogy valaki „vakon bízik bennem”, másrészt megmutatta a saját hiányosságaimat. Én vajon képes lennék ennyire bízni és támaszkodni valakire? El tudnám fogadni a segítséget? Tudnék élni ezzel úgy, hogy közben teljes értékűnek élem meg magamat? Lehetőséget látnék ebben, vagy a saját gyengeségemet? 
Ezekben az időkben ezek a kérdések nem csak a Suhanj!-ról vagy a fogyatékossággal élők és épek integratív sportolásáról szólnak. Mindannyian átéljük a közös élmények hiányát, ezáltal ezek fontosságát, és a közelség erejét – most úgy érezzük, nem lehetünk elég közel egymáshoz. A járványhelyzet mindannyiunk életében nagy változásokat hozott. Az, hogy ugyanazt a dolgot hányféleképpen éltük és éljük meg, felsorolni sem lehet. De egyvalami közös: a korábbi rend egy csapásra változott meg. Krízishelyzetbe kerültünk, ahol a régi rend megszűnt, az újat pedig kiépíteni csakis magunkból és egymásból tudjuk. A kapcsolataink felértékelődtek, a közelséget vágyjuk. Ezalatt nem azt értem, hogy össze vagyunk zárva, és már a másik léptei is kihozhatnak a sodrunkból, hanem azt, hogy lehetőségünk van meglátni: együtt könnyebb!

Kép

Kép: Suhanj Alapítvány

Ha összefogunk, akkor együtt vagyunk a bajban, és a vállainkat – akár virtuálisan – összevetve erősebbek vagyunk.

Ugyan kinek ne lenne szüksége most az erőt adó támaszra? Közös élményünk, hogy szükségünk van másokra ahhoz, hogy jobban legyünk.

Nem csupán ahhoz, hogy túléljünk, mert túlélni sokféleképpen lehet. Hanem ahhoz, hogy átélhessük, emberi erőnk épp abban rejlik, hogy mind sebezhetőek vagyunk, kivétel nélkül. És olykor én tudok adni, máskor pedig a másik ad vissza. Máskor is voltunk bizonytalanok. De talán könnyebb volt a feladataink sokaságába temetkezni, nagyszabású terveket megvalósítani, előre, a jövő idilljének fantáziájába menekülni. Most valahogy sokkal inkább jelen idejű lett minden. Nem tudjuk, mi lesz holnap, hogyan változik a helyzet, ezért a stabilitást, a biztonságot nagyon is a jelenben kell keresni. Ugyanis a biztonság élményéből vagyunk képesek bármerre is elindulni. Félünk, kiszolgáltatottnak érezzük magunkat, de nap mint nap tesszük a tőlünk telhetőt. Hiszen fontos, hogy a kontrollérzetünk meglegyen abban, amit módunkban áll kontrollálni. Elfogadni, hogy korlátozva vagyunk a megszokott életünkben, nem azt jelenti, hogy bénultak és tehetetlenek vagyunk. 

A Suhanj! közössége erre tanít: a korlátozottság adottság, azon nem tudok változtatni. Azon igen, hogy mit hozok ki belőle.

A félelem ellenszere nem a nem-félelem, hanem a cselekvés a lehetőségeink mentén. Megfogjuk azt szalagot, összekapaszkodunk és elindulunk. Lesznek buckák, kiálló gyökerek, időnként beborul az ég és fázunk. Nem megy mindig egyformán, néha jobban fáj és nehezebbek a lépteink. De együtt, közösen, haladunk. És tartunk valamerre, bízva magunkban, bízva egymásban. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>