Mi, pedagógusok félünk, de készülünk a következő bizonytalan tanévre

Sokan, sokfélét mondanak. Hogy mindenképp lesz iskola, mert a szülőknek már nincs szabadsága. Hogy online oktatás lesz, miért ne, hiszen a rendszer már kipróbált, jól működik, miért ne vessék be. De lehet, hogy csak az alsósoknak lesz iskolai oktatás, hiszen a felsősök tudnak egyedül tanulni, otthon lenni, nekik mehetnek az online órák. Aztán vannak olyan nézetek, amely szerint a szülő beküldheti a gyerekét az iskolába, tanítási órára, ha vállalja érte a felelősséget. Ha nem, akkor online kapja a tananyagot. Tanítson a pedagógus így is, úgy is, máról-holnapra, igény szerint. A gyereknek a dolga az, hogy tanuljon, a szülőnek pedig, hogy elvégezze a munkáját, és otthon már csak szülő legyen.

Hiszen normális esetben így működnek a dolgok. Normális esetben.

Sajnos március közepe óta nem élünk normális időket. Sem a pedagógusok, sem a szülők, sem a gyerekek, és természetesen szinte senki a világon. Mégis, a hírekben általában az iskola kelti a legnagyobb érdeklődést, az iskolával kapcsolatos vélemények váltják ki a legtöbb érzelmet, indulatot.

A szülők végigcsináltak közel négy hónapot úgy, hogy otthon, a négy fal között nevelték és segítették a tanulásban a gyerekeiket, végezték a házimunkát, főztek, home office-ban görnyedtek. Én sem csináltam másként. Nagycsaládosként neveltem a gyerekeimet, főztem a családra, átnéztük, javítottuk, beküldtük a leckéket vállvetve a férjemmel, végeztük a házimunkát és a saját munkánkat, ami nekem 30 alsós kisgyerek tanításából állt.

Nehéz volt, piszok nehéz. Az első hónapban vennem kellett egy szemüveget a drogériában, mert elromlott a szemem. A nyakam elmerevedett, ettől folyamatos fejfájásom volt. A munkám nemcsak abból állt, hogy elküldtem az anyagot a gyerekek szüleinek, majd kibogarásztam a visszaküldött fényképekből, hogy ki hogy halad, vagy ki az, aki nem dolgozik rendesen. Ez egy nagyon pici szelete volt az én napi munkámnak. A napom úgy telt el, hogy a családom körül pörögtem, majd este 9 óra után, amikor már valamennyire csend volt a lakásban, nekiálltam a következő nap anyagának, annak megtervezésének, megírásának. A következő nap igazából mindig a holnaputánt jelentette, mivel arra kínosan ügyeltem, hogy a következő napi anyag az előző nap este 6 óráig odaérjen a családokhoz.

Szóval én este 9 óra után álltam neki videókat felvenni, ppt-ket készíteni, módszereket, játékokat vadászni a neten, hogy minél érdekesebben és minél önállóbban tudják otthon a gyerekek elvégezni a napi anyagot.

Hetente 6 online órám volt, amelyeken a gyerekek kisebb csoportokban vettek részt, ezekre az órákra külön aprólékosan készültem anyagokkal, ppt-vel. Ezeket is hét közben illetve hét végén gyártottam le. Szkenneltem, másoltam, nyomtattam anyagokat, majd ezeket bevittem a suliba, hogy akinek szüksége van rá, mert nincs meg a tankönyv, vagy nem tud nyomtatni, be tudjon ugrani érte. Közben természetesen foglalkoztam a szülői listán érkezett rengeteg felmerülő kérdéssel, hosszú leveleket írtam, nyugtattam, magyaráztam, közvetítettem, mikor-mire volt szükség. Próbáltam egyben tartani az osztályközösséget, a szülői közösséget, lelket önteni abba, aki kimerült, megdicsérni azt, aki lelkes volt, és megkeresni azt, aki eltűnt. Rengeteget tanultam ebben az időszakban.

Kép: Unsplash

Nehéz volt az online iskolai élet, nehéz volt ez a személytelen, számítógépen zajló, egészségromboló oktatás. Meglepett, és ma is meglep, hogy sok szülő arról álmodott, a gyereke majd reggel 8-tól délután 2-ig a monitor előtt ül, és a tanárt hallgatja. Lehet, hogy keményen hangzik, de véleményem szerint semmi nem menti azt a szülőt, aki a számítógép elé szögezné a gyerekét több órára, majd a házi feladat megírásának idejére is, abban a korban, amikor a legtöbb szülő az ellen harcol, hogy a gyerek ne a gépet, ne a telefont nyomkodja egész nap. Az én felsős gyerekeimnek hetente 1–3 online órája volt maximum, a gimnazista fiamnak inkább 4–6, az osztályfőnöki órával együtt, és én nem is kívántam többet. Egyrészt el sem tudom képzelni, milyen internetkapcsolat bír el 5-6 ember egyidejű online órájával, munkájával, meetingével – másrészt az online órák mellett a gyerekek rengeteg beadandó feladatot készítettek a számítógép segítségével, valamint ezen és a telefonjukon élték a szociális életüket, traccsoltak a barátaikkal, vagy játszottak velük. Egyre inkább úgy érezték, ebben a kivételes helyzetben teljesen legálisan nyomkodhatnak gépet, telefont, éjjel és nappal, kifulladásig. Gyakran közelharcot kellett vívnom velük, hogy kiszakítsam őket a virtuális világból és kilökjem őket a kertbe, vagy a legóik, könyveik közé, vagy akár csak a közös ebédlőasztalhoz.

Nem, az online órák tömkelege nem hozza el a mennyországot, sem a szülő, sem a gyerek, sem a pedagógus részére. Szükséges rossz pótmegoldás.

A személyes, közvetlen magyarázat, a tananyag hatékony átadása, a gyerek motiváltságának, érdeklődésének a fenntartása különböző kreatív eszközök segítségével sokkal célratörőbb, mint egy online óra, ahol a kisebb gyerekek megriadnak a szokatlan helyzettől, az idősebbek pedig odafigyelés helyett vígan leveleznek.

És néha felmérőket is írnak. Mi is írtunk felmérőket a 30 gyerekemmel, bizony, mert jegyet, azt kell adni. Valamit bele kell írnom abba a bizonyítványba, és persze mindezt annak a tudásnak az alapján, amit én a visszaküldött feladatokból, online órákból és a szülők közreműködésével megíratott felmérőkből látok. Igen, nem kell megdörzsölnie a szemét senkinek, jól olvassák: én megbíztam a szülőkben, elküldtem nekik a felmérőt, ők adott időpontban megíratták a gyerekkel, majd lefényképezték és visszaküldték. Elvileg azon hibásan, ahogy a gyerek a kezükbe adta.

Szinte megvakultam, mire minden tantárgy összes dolgozatát végignyálaztam a szememmel, és mindenre megadtam a jelest. Mindegyik jeles volt. Vagy azért, mert az volt, vagy azért, mert becsületesen hibás volt. Szuper bizonyítványok születtek, és engem nem érdekelt, hogy tényleg mindenki megtáltosodott-e, vagy pedig valami más oka van a sok kitűnőnek. Nem számít. Jövőre vagy két év múlva úgyis kiderül, hogy mennyit érnek valójában ezek a jegyek, amelyeknek véleményem szerint ebben a helyzetben meg sem kellett volna születniük.

És itt érek el a cikk szomorú apropójához. Vajon szeptembertől mi lesz, a táblára írunk-e vagy a monitorra, dobjuk-e egymásnak a labdát, rakjuk-e a színes rudat, zsonglőrködünk-e a babzsákkal, vagy csak a monitort nézzük, a széken feszengünk?

Vajon egymást ostorozza-e továbbra is a gyerek, a szülő, a pedagógus, miközben egy pályán egy célért dolgoznak?

Vajon az egyre-másra feltűnő, elkeseredett szülői posztokat írók végiggondolják-e, amikor kétségbeesetten szidják az iskolákat, tanárokat, az online oktatást, hogy hiszen ezt az egészet nem mi, pedagógusok akartuk és akarjuk?

Közeleg a vakáció vége. Én és minden kollégám be fogunk menni az iskolákba, odaállunk a tanteremben a gyerekek elé – de vajon milyen érzésekkel? Mennyi félelemmel, milyen védelemmel? Bármiképpen alakul a következő tanév, nem rajtunk fog múlni, higgyétek el!