Tanuljunk jelenben élést a gyerekektől!

Az elveszített jelen

Felfokozottan működő elménk ide-oda cikázik a már megtörtént, és az elképzelt, eltervezett, még csak ezután következő események között. Időnk jelentős részét valamely másik dimenzióban töltjük, így az itt és most teljes jelenlétünk nélkül zajlik körülöttünk. Milyen az a valóság, amelyben csak félig-meddig lézengünk? Milyenek azok a beszélgetések és együttlétek, amelyekben figyelmünk koncentrálása nélkül veszünk részt?

Hogyan élik meg gyermekeink, amikor így, „félvállról” kezeljük őket: miközben élményeiket mesélik,mi a rádióra fülelünk; amikor alkotásaikat mutatják, a képernyőre sandítunk; és nem játszunk teljes szívünkkel velük, mert a munkánkon jár az eszünk? Megtapasztalják, mennyire nem fontosak, hiszen figyelmünket más köti le, így az náluk biztosan értékesebb. Hogyan bizonyítsuk nekik az ellenkezőjét?

Információáradatban

A gyermekek láthatóan alkalmazkodnak korunk megnövekedett információ mennyiségének befogadásához, ám ez nem jár együtt a feldolgozás képességével. A szelektálás elsajátítása nélkül komoly veszélynek vannak kitéve, hiszen a kontrollálatlan ingerbeáramlás szükségtelenül dolgoztatja az idegrendszert, ami annak kifáradásához vezet. Az ellenőrizetlen tartalmak fogyasztása a médiában és az interneten pedig olyan tapasztalatokhoz juttatja a gyermeket, amelyek megértéséhez éretlen. Könnyen beláthatjuk, hogy a kimerült, feldolgozhatatlan ingerekkel bombázott elme nem képes megfelelően fejlődni.

Milyen károkat okozhat a felgyorsult életvitel?

Az időhiány következtében képtelenek vagyunk minőségi együttlétre szeretteinkkel. A zaklatott életvitel gátolja az elmélyülést bármilyen tevékenységben, legyen az egy családi étkezés beszélgetéssel, közös program vagy esti meseolvasás.

Szinte csak végigrohanunk az életünkön, elszalasztva a legfontosabb pillanatokat, amelyek felépíthetnék azt. Gyermekeink szeretethiányban szenvednek, mivel nincs módjuk megtapasztalni teljes jelenlétünket a velük való kapcsolatban. Figyelemzavarossá, szenzorosan érzékennyé válnak az ingeráradatban.

Ugyanakkor képtelenné az empátiára, a másik szempontjainak észlelésére és számításba vételére, hiszen rájuk sem figyel senki igazán, és nincs olyan kapcsolatuk, amely mintát nyújthatna számukra. A figyelmi, illetve gondolkodási folyamatok sérülése mellett a kommunikációs képességeik is romlanak. Nemcsak kevesebbet beszélünk hozzájuk, de azt is sokkal gyorsabban, tömörebben mondjuk, így képtelenek a helyes hangzók elsajátítására, a megfelelő artikulációra, ezért romlik beszédprodukciójuk színvonala. Ugyanakkor a társalgás lerövidülése, és jelentős csökkenése miatt nem tanulják meg a megfelelő kommunikációs formákat sem, ami a társas kapcsolati készség, és a finomabb szociális kompetenciák kialakulását is rontja.

Kép

Kép: Freepik

A gyermeki tudás nyomában

Egy kisgyermek teljes odaadással eszik, hallgat mesét, rajzol vagy játszik. Jelen van abban, amit éppen csinál. Talán nevezhetnénk ezt paradicsomi állapotnak, hiszen még nem zilálódott szét az elméje. Ha megpróbálunk csatlakozni hozzá tevékenységében, megismerhetjük a kapkodástól, sietségtől mentes cselekvést.

A lelassulás a lényegre koncentrálja a figyelmet, nyugalmat hoz, békességgel tölt el. A szemlélődés képessége valamikor a sajátunk volt, így nemcsak a gyesen lévő anyukáknak és nagyszülőknek van esélyük megtapasztalni az időtlenség élményét. Saját elnyomott gyermeki énünk felszínre hozásával újra részesei lehetünk a jelen pillanatnak, egyúttal rálelhetünk önmagunkra.
Úgy tűnik, meg kell tanulnunk ismét látni és hallani, vagyis érzékelni a környező világot, anélkül, hogy elterelődne a figyelmünk, és gondolatainkba merülve, rutinszerű cselekvések láncolatát végezve elszakadnánk a valóságtól. A nyugati világ embere folyton hajszol valamit, és egy percre sem mer megállni. Az egészen kicsi gyermek, amennyiben nem kényszerítik másra, még képes átélni saját létezését betolakodó gondolatok és képzetek nélkül. Ez az, amit megtanulhatunk tőle.

Napi figyelem fejadag

Átlagosan naponta 10-20 percnyi közös időnk marad gyermekünkkel a rutincselekvéseken túl. Többnyire nem áll módunkban ezen változtatni, így ennyivel gazdálkodhatunk a minőségi kapcsolat építése és fenntartása érdekében. Amikor képesek vagyunk negyedórányi teljes odaadást és jelenlétet szánni a szeretteinkre, az – mintha csak tábortüzet gyújtanánk – odacsalogatja a melegedni vágyókat. Az odaszentelt figyelem arany fénye beragyogja életünket, megvilágítva a másik arcát, s talán így valóban észrevehetjük egymást. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. decemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>