Farkasok és libabőr – Bagossyéknál a dal beszél tovább

– Jó testvérek vagytok?

Norbert: A nagyon jó még pontosabb jelző, bár Laci biztosan emlékszik olyanra, hogy nem engedtem számítógépen játszani, mert én voltam a nagyobb, nekem járt a billentyűzet. Mentségemre szól, hogy 14 évesen a két év korkülönbség soknak tűnik, de előtte meg utána szinte mindent együtt csináltunk.

László: A zenélést is együtt kezdtük. Mindig felnéztem Norbira, kis csúszással utánoztam a hobbijait. A görkorizást is, amiben a „szöktetésből hátraszaltó” trükkig jutott, de ott – a csúcson – abbahagyta… Ezután a tánc felé kacsintgattunk, de őt abból sem a sima társas, hanem a break dance vonzotta.

– A zene mikor jött a képbe?

Norbert: 15 körül lehettem. Eleinte ismerős szólókat próbáltunk lejátszani akusztikus gitáron, hallás után. Főleg a kétezres évek angol nyelvű zenéje hatott ránk, a Linkin Parktól Britney Spears-ig.

László:

Majd egy barátom megmutatta, hogyan kell akkordokat pengetni, s kinyílt egy új világ. A netről egy nap alatt megtanultunk vagy nyolcat, vérhólyagos lett az ujjunk, de éreztük, muszáj csinálnunk!

Gitárkörbe is jártunk György László filozófiatanárhoz, ahol Bob Dylan-, Bryan Adams-, R.E.M.-dalok szóltak. Ez a fajta zenei nevelkedés meghatározta az ízlésünket.

– Milyen típusú gyerekek voltatok?

Norbert: Ahogy megtanultunk járni, napkeltekor elmentünk otthonról, s csak napnyugtakor tértünk haza.

László: Bármit elkezdtünk, 120 százalékos energiabedobással űztük. Már az elején zenekarban gondolkodtunk, világsztárok akartunk lenni. Saját dalokkal, céltudatosan. Amikor megkaptuk az első gitárt édesanyánktól és a testvérétől, Norbi szerzett egy dobszettet is. Beraktuk az első emeleti apartmanba, s a szomszédok örömére próbálni kezdtünk. Már akkor tudtuk, hogy én leszek a basszusgitáros, pedig még basszusgitárunk sem volt.

Norbert: És már akkor saját dalt írtunk, amikor még más zenekarét sem tudtuk rendesen lejátszani!

László: Az első dal, amit Norbi írt, a Big Adventure címet kapta. Arról szólt, hogy az élet egy nagy utazás.

Kép

Fotó: Bátori 'Jim' Gábor - sinco

– Szilárddal, a dobosotokkal kezdettől fogva együtt zenéltek, és a többiek is helybeliek a bandában.

László: Úgy voltunk vele, hogy a zenei képességek tanulhatók, így az, hogy „találjon köztünk a szó”, és mint emberek jól kijöjjünk, fontosabb. Gondoltuk, minden máshoz felnövünk majd, és így is lett.

Norbert:

Barátokat választottunk ahhoz, hogy zenéljünk, és nem zenészeket ahhoz, hogy barátkozzunk.

Ez azért volt fontos, mert több időt töltünk együtt, mint a családunkkal, azaz mi is egy „család” vagyunk. Odafigyelünk a másikra, támaszkodunk egymásra.

– Milyen polgári állás mellett indultatok el a pályán?

Norbert: Én táncot tanítottam, nyílászárókat készítettem, de itallerakatban is voltunk raktárosok mindketten. Ata, a gitárosunk igazi világjáró, hajókon pincérkedett, turisztikai irodát vezetett. Szilárd orgonasípkészítő műhelyben dolgozott Lacival. Zsombi, a harmonikásunk az egyetlen, akinek papírja van arról, hogy zenész, a mai napig magánórákat is ad diákoknak. Amikor eldöntöttük, hogy még több energiát fektetünk a bandába, én mondtam fel elsőként a munkahelyemen, most vagy soha alapon.

– Másfél-két évig Erdélyben nyomultatok, mondhatni ott szereztetek zenészrutint.

Norbert: Lépcsőzetesen haladtunk, pont úgy éltük meg az igazi rock n’ rollt, ahogy a filmekben látni. Kombiautóban utaztunk öten, telepakolva. Hívogattuk a kocsmákat, rádiókat, hogy beengednek-e játszani, leadják-e a dalunkat. Zsombi úgy csatlakozott, hogy billentyűst kerestünk, de nem fért be a hangszere a kocsiba. Akkor hegedülj, mondtuk, de az meg mindenhol gerjedt. Így jött a harmonika, amit csak miattunk tanult meg, s ez mára a zenekar védjegyévé vált.

– Nagy változást jelentett Magyarország felé nyitni?

Norbert: Nem akartunk minőségi anyag nélkül megjelenni a piacon, így a Cseh Tamás Program keretében felvettük az első lemezünket, amellyel megérkeztünk Magyarországra, ahol mindent elölről kellett kezdenünk. Hiába játszottunk otthon kétezer embernek, ha itt legfeljebb ötvennek. Igaz, több mint száz koncert rutinja már bennünk volt. Szinte minden héten megtettük a Gyergyószentmiklós–Budapest távot – 750 kilométer – úgy, hogy a basszusgitár a hátsó ülésen ülő három ember ölében feküdt, mint egy asztal. A dobok is egymásba pakolva, de ahogy nőtt az autó, úgy bővült a cucc is.

– Az anyaországban hogyan fogadtak titeket mint erdélyieket?

László: Sosem tettünk azért, hogy erdélyiként kezeljenek minket.

Értékrendbeli, zenei dolgokat nyilván hozunk, ezeket büszkén vállaljuk is, de nem akarunk előnyt kovácsolni a határon túliságból.

Külön jó, hogy nem mindjárt az első dalunk futott be hatalmas kört, így nem helyezett ránk nyomást egyetlen sláger.

– Milyen inspirációkból merítve születnek a Bagossy-dalok?

Norbert: A szöveget és a dallamot általában én írom magányomban, s ha vállalhatónak tartom, megmutatom Lacinak, aki összerakja a hangszerelést. Szerencsére egy húron pendülünk, megérzi, mi kell a dalnak, illetve én mit képzeltem még bele.

Kép

Fotó: Bátori 'Jim' Gábor - sinco

László: Nyilván inspirálódunk külföldi produkciókból, mert a brit, amerikai etalon mindig is etalon lesz. Van, hogy Norbi mondja, nézzem meg, milyen megoldások vannak például Shawn Mendes legújabb dalában, és én értem is, miről beszél, de a végeredményünk teljesen más lesz.

Minden dalnak megvan a maga kis élete. Nem tudsz úgy integrálni valamit, hogy ne tedd sajátossá.

Norbert: Maga a magyar nyelv is sajátos. A magánhangzók elnyújtása például nem az én világom, ezért több szótagot rakok a sorokba, mint egy külföldi banda. Sokkal több érzés van a dalainkban, mint spekuláció, noha szeretünk kísérletezni, és nyilván menet közben is alakul az ízlésünk.

– Ha jól sejtem, egy idő után – legalább félig – át kellett tennetek a székhelyeteket Budapestre.

Norbert: Úgy fél éve-éve beszéltük, hogy fel sem tűnt, de már itt lakunk Magyarországon. Szerintem örök életünkre kétlakiak leszünk.

László: Eleinte úgy voltunk vele, hogy Budapesten nem tudnánk élni, mégiscsak egy kisvárosból jövünk, nagy a kontraszt. De most már itt is minden sarokhoz kötnek emlékek, élmények, ami itthon-érzést ad. Úgyhogy már ez az itthon, az meg az otthon. Amikor hazamegyünk, értékeljük az elcsendesedést, amikor visszajövünk, újra kinyílik egy csomó lehetőség. Jó szívvel jövünk, és jó szívvel megyünk.

– Hogyan kezelnek titeket Székelyföldön?

Norbert:

Örülnek a sikereinknek, a mi esetünkben talán nem igaz, hogy nem lehetsz próféta a saját hazádban. Hálával tartozunk az otthoni embereknek, s az, hogy a koncertjeink már csak kb. 15 százalékát tartjuk ott, a magyarság eloszlása miatt alakult így.

– A Road Movie projekt keretében viszont nemrég pont a szülőföldeteken forgattatok klipet…

Norbert: Először írtunk kérésre dalt, amely a Visszajövök címet kapta, és a végeredmény jól leképez minket. Árpa Attila rendezte, és úgy mutatjuk meg benne az otthoni tájat, hogy nem is nyáron, nem is télen készült, mint más videók, hanem olyan időszakban, amikor kapunk némi melegséget, de érezzük, hogy hűvös is van. Ahogy a szöveg mondja: „meleg az otthontól fűtött tél”. Azon pedig lehet agyalni, hogy az emberből farkas lesz-e vagy sem, hiszen nyitva hagytuk a klip végét, helyet adva a nézői, hallgatói továbbgondolásnak.