Kísértetek és sikkasztók nyomában – A (majdnem) első pesti magándetektív és kollégái története
1891-ben Csehország álarcos királya vonult be Sherlock Holmes-hoz azzal a megbízással, hogy lopjon el egy kompromittáló fotót Irene Adlertől, az elbűvölő énekesnőtől. A Botrány Csehországban volt az első Holmes-novella, és minden magánkopók mintapéldánya meg is dolgozott benne a világhírnévért. Megspórolhatta volna a fáradságot, ha egy kurta kis táviratot intéz monarchiabeli kollégáihoz, akik felvilágosították volna, miszerint Csehország ez idő szerint nem létező államalakulat, nincs külön királya, egyszóval Sherlockot pazarul átvágta az a svindler, aki cseh uralkodónak adta ki magát.
William Gillette Sherlock Holmes szerepében, némafilm plakát, 1910-es évek
Budapestről is kaphatott volna választ, mert 1891-ben már akadt privátdetektív, aki diszkrét szolgálatait fővárosunk napilapjaiban hirdette. Példáját jónéhányan követték még ugyanabban az évtizedben. Reklámjaikból világosan körvonalazódik, miféle eseteket vállaltak: „családi, szív- és üzleti ügyeket, kényes és diszkrét kutatásokat és megfigyeléseket”, foglalta össze egy Kerepesi úti vállalkozó. Nemcsak kalandor hajlamú civilek, de harcedzett fakabátok is rátaláltak a gyanakvás és féltékenység ütötte piaci résre, például Stefan Chodounsky, aki mint „volt császári és királyi Detectiv” is ajánlotta szolgálatait a Nagymező utcában „privát és kereskedelmi célokra”.
A privátdetektív- avagy magánkutató-ipar tehát hamar szárba szökkent a polgárosodó nagyváros talaján, és szabályozás híján a vadhajtásokat sem nélkülözte. Már 1895-ben kipattant egy botrány, főszerepben egy országgyűlési képviselővel, aki az éjjeliszekrényből eltűnt pénztárcáját akarta előkeríttetni egy Vas utcai privátdetektívvel. A kopó és kollégája emberrablással határos módon hurcolta vidékről Pestre a gyanúsítottat, egy volt képviselőházi teremőrt és ’48-as honvédtisztet, aki vallomás helyett rendőrségi feljelentéssel hálálta meg fáradozásukat.
A magándetektívek ténykedése azonban csak a század végére váltott ki akkora fölháborodást, hogy a lapok kórusban követeljék megregulázásukat.
„Mi az a privátdetektív? Fizetett spicli, aki utána les X-nek vagy Y-nak; beleavatkozik a családi titkokba, és jó pénzért kész feldúlni bárkinek a tűzhelyét. Minden gazságra alkalmas individuum, aki iparszerben űzi ezt a mesterséget” – háborgott a Hazánk (1899). „A fővárosi élet zajos forgatagában nem tűnik fel annyira működésük, de annál inkább a vidéken, ahol már követelően lépnek fel, s bizony sok család házi boldogságát döntötték romba” (Alkotmány, 1899).
A szabályozásig még másfél évtizedet kellett kiböjtölniük az ártatlanoknak, akiknek életét pesti magánnyomozók bolygatták föl, akik a hamis tanúzástól és az igények „proaktív” megteremtésétől sem riadtak vissza. Az igazságszolgáltatás lecsapott többek közt a Rákóczi úti Sherlock detektíviroda munkatársaira (1914; a névválasztás ékesen mutatja, hogy Conan Doyle figurájának hazai népszerűsége milyen korán kezdődött), akik „házasságközvetítő szédelgésekkel foglalkoztak, s válaszbélyegeket és előlegeket szedtek az apróhirdetések útján jelentkező felektől.” (Bármi lett az eljárás vége, még az 1917-es telefonkönyvben is találunk egy Sherlock „amerikai detektívvállalatot” a Rákóczi úton.) Schön Jeremiás volt államrendőrségi detektív-csoportvezetőt, aki az amerikai módszerekre utaló Magyar Pinkerton Vállalatot vezette, azért sújtották pénzbüntetéssel (1911), mert „Dr. K. Lipótné magánzónő nemrégiben panaszt emelt a rendőrségnél, hogy lakásán őt egy magándetektív-vállalat emberei lépten-nyomon megfigyelik. Alighogy kiteszi lábát az utcára, [a] vállalat megfigyelő emberei föltűnő módon követik, s akárkivel áll szóba, nyomban mellette teremnek, s leskelődnek utána.”
A fentiek persze mind fantáziátlan stiklik a 24 éves Horváth Ferenc Menyhért machinációja mellett (1914):
„Horváth néhány hónappal ezelőtt a vonaton megismerkedett egy úriasszonnyal, akinek Novák mérnök néven mutatkozott be. Udvarolt az asszonynak, később levélváltás folyt közöttük, és amikor már Horváth több kompromittáló írás birtokában volt, ötszáz koronát akart zsarolni az asszonytól. Társaival szövetkezett, akik szintén magándetektíveknek adták ki magukat, és a Népopera kávéházban adtak találkát az úriasszony rokonainak. Ezek azonban értesítették a főkapitányságot, s amikor a zsarolók a kávéházban át akarták venni a pénzt, a detektívek elfogták őket.”
Mindebből arra következtethetünk, hogy a magándetektív a századelőn olyasféle foglalkozás lehetett, amelynek művelői – privát igazságszolgáltatás címén – csak anyagiasságuk, no meg erkölcsi érzékük függvényében maradtak a törvényesség határain belül – vagy léptek túl rajta.
A belügyminiszteri rendelet 1914-től törvényhatósági vagy rendőrkapitányi engedélyhez kötötte a magánnyomozói munkát. „Engedélyt csak olyan feddhetetlen jellemű, teljesen megbízható magyar állampolgár nyerhet, aki jogvégzettséget vagy előző kifogástalan rendőri, illetőleg közigazgatási szolgálatot igazol”, de ha ő nem is, alkalmazottai és az irodavezető mindenképp bírjanak ilyen igazolással – írta elő a rendelet. A magánnyomozók ettől kezdve a „detektív” szót sem használhatták magukra; a hatóság így akarta védeni a rendőrségi detektívek mundérjának becsületét.
A detektívirodák megszaporodása miatt is legfőbb ideje volt a szabályozásnak. Az 1913-as budapesti lakcímjegyzék „Magánkutató irodák” kategóriájában 24 bejegyzést találunk, ebből 6-ot csak a Rákóczi úton, jelezve, hol kell keresnünk a privátnyomozás fővárosi Mekkáját. Ugyanez a kötet két szakmai lap, a Magán Detectiv és a Magán Nyomozó megjelenéséről is tudósít.
Persze nem minden magánkutató került csak botránnyal a címlapokra. Kossa Magyary Géza, aki haláláig annak a Rákóczi út 75. szám alatti háznak a második emeletén működött, ahol az öngyilkossági rekordernő és a Skála kávéház többi vendége is megfordult, izgalmasabb eseteiről olyan cikkekben mesélt, amelyek ma bízvást „támogatott tartalomnak” minősülnének. A lapokban 1901 júniusától kezdve tűnt föl a népes és neves famíliából származó Kossa Magyary hirdetése, ekkor még Váczi körút (ma Bajcsy-Zsilinszky út) 39. székhellyel (Hajós utcai sarok). Ott ez idő tájt az após, Teltschik Henrik kávémérésének címe is volt, amiből arra következtethetünk, hogy a harmincas éveit taposó privátdetektívnek kezdetben nem telt saját irodára. Teltschik kávésnak három lánya született, akik közül nemcsak Emma választott Kossa Magyary fiút, hanem Teréz is, aki Géza bátyjához, Gyulához ment férjhez. Gyula gyaníthatóan fontos szerepet játszott Géza nyomozói karrierjének felívelésében, ő ugyanis rendőrként szolgált. Talán nem alaptalan a feltételezés, hogy Gyulától és kollégáitól rövid úton vándorolhattak a hivatalos úton meg nem oldható ügyek Géza irodájához és vissza. Jól is jöhetett a segítség Gézának, mert a pálya eleinte igencsak rögösnek bizonyult.
A válóperek kezdettől fogva a magánnyomozói praxis bőségszarujának számítottak, bár a felek attól sem riadtak vissza, hogy bizonyítékokat állítsanak elő, vagy hamis in flagranti jeleneteket rendezzenek. Ezekhez néha a magándetektíveket hívták tanúul, akik hol gyanútlanul, hol tevőlegesen segédkeztek a csalásban. 1902-ben „T. Imréné, született L. Etelka, egy fővárosi tisztviselő felesége” egész sereg magándetektívet alkalmazott, köztük Kossa Magyary Gézát, hogy férje hűtlenségét bizonyítsa. Az ügynek hamistanúzási és zsarolási bűnper lett a vége, amiből Kossa Magyary szerencsére kimaradt. A következő 35 évben aztán szerét ejtette, hogy csakis a sikereitől legyen hangos a sajtó.
A lapok írtak róla, amikor egy nehezen meggyőzhető megcsalt feleséget utazóládában csempészett be férje hűtlenkedésének színhelyére; írtak róla, amikor egy vénkisasszony testvérpár megbízásából kiderítette, hogy az éjszakánként hangoskodó kísértet a szomszéd suszter, akinek fájt a foga a nővérek értékes Logodi utcai házára, és így akarta költözésre bírni őket.
Írt róla visszaemlékezéseiben többször is a Horthy-kor excentrikus kalandor-milliomosa, lovag Freystädtler Jenő pasa. A magánnyomozó a lovagot rajongó hölgytől, hamis aranybánya- és petróleum-lelőhely felkínálóktól egyaránt megszabadította, ezért imigyen szólt róla (1938):
„Most néhány meghatott szót szeretnék mondani Kossa Magyary Gézáról, erről a ragyogó detektívtehetségről, aki életemben oly sok szolgálatot tett nekem. Sajnos ma már reumája olyan súlyos, hogy nem hagyhatja el dolgozószobáját, de így is gyakran bízom meg ügyekkel. Felkeresem, előadom a tényállást, és kitűnő ítélőképességével, tévedhetetlen megállapításaival mindig segítségemre tud lenni. Tehetséges, hűséges és lelkiismeretes ember.”
Kossa Magyary végül valószínűleg a köszvénybe halt bele „76 éves korában és boldog házassága 42-ik évében” (1942). Praxisát és Rákóczi úti irodáját Erhardt József örökölte, aki már a hírhedt „csopaki családi drámában” is kulcsszerepet játszott. A kettős halállal végződő ügy (1935) a hetvenéves, betegeskedő Kossa Magyary egyik utolsó esete lehetett, tragikus zárlata egy hosszú és glóriás detektívkarriernek.
Lengyel Sándor és Rovó Mária állítólagos szerelmi házasságával két korabeli műszaki csúcsmenedzser családja forrt egybe. Sándor, az atyai apanázsból vígan élő, állástalan mérnökfiú Lengyel Móricnak, a Salgótarjáni Kőszénbánya nyugalmazott műszaki igazgatójának sarja volt. A nők és az éjszakai mulatók kedvence saját bevallása szerint alig tíz hónap alatt unt rá nejére, Rovó Aladár nyugalmazott MÁV-főmérnök, egyetemi tanársegéd lányára, aki ezért az ötszobás Andrássy út 14. alatti lakásból hazaköltözött szüleihez. Ám amikor idejét a családi jachton múlató ifjú férj megpillantotta feleségét a balatonalmádi parton, napbarnítottan, vidáman társalogva többek közt az Országos Társadalombiztosító Intézet aligazgatójával, hirtelen újjáéledt benne a vonzalom. Az asszony azonban nem állt vele szóba, sőt: ismeretlen helyre utazott.
A levert Sándor ekkor kereste föl Kossa Magyaryt, akinek munkatársa, Erhardt hamarosan ráakadt Máriára, méghozzá Csopakon. A férj összecsomagolta néhai édesanyja ékszereit (mondván: azokkal kívánja kiengesztelni a feleségét), és a Rákóczi úti irodából egyenesen a vasútállomásra ment. Azt elmulasztotta közölni, hogy a gyémántok mellé lőfegyvert is csúsztatott. Pár óra múlva Erhardt arról értesítette főnökét, hogy a csopaki panzióból holtan szállították el Lengyel Sándort és anyósát. Az ifjú feleséget, Máriát egy lövés a vállán, egy a bal szeme alatt érte, de életben maradt. Erhardt maga elmenekült Csopakról, amikor a vérszagra gyűlők Lengyel tettestársának vélték.
A bíróságon Kossa Magyary rendületlenül bizonygatta, hogy ő az őszinte megbánás jeleit látta megbízóján, ezért föl sem merült benne a tragikus végkifejlet gyanúja. Ha valaki, hát a házassági drámákba évtizedek óta hivatásszerűen beavatkozó magánnyomozó képes volt olvasni a férjek és feleségek arcáról. Az évtizedek bizonyára arra is megtanították, hogyan számoljon el a lelkiismeretével egy, az erkölcs homályzónájában kivirágzó szakma művelőjeként.
A történet nem kerekedett volna ki a közgyűjtemények és az Arcanum Digitális Tudománytár archívumai nélkül.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
