Mi közöd hozzá?! A kapcsolati erőszakról és más szőnyeg alá söpört problémákról

– Hogyan vezetett az OKIT-hoz az útja, milyen személyes indíttatás állt a háttérben?
– Bár egyértelműnek tűnhet, hogy egyenesen vezet az út a gyermekkori traumától a segítő szakma felé, de ez nálam véletlenül történt így, eredetileg közgazdasági egyetemre készültem. Aztán úgy alakult az életem, hogy a segítő szakmában próbáltam szerencsét, az OKIT-nál találtam állást. A véletlen mellett persze tudat alatt hatott, hogy van ebben tapasztalatom: hatéves voltam, amikor a szüleim elváltak.

Hozzánk költözött a nevelőapám, aki rendszeresen bántalmazott minket, a bántalmazás minden formáját kimerítve, és egyre súlyosabb mértékben.

Az osztályfőnököm vette észre a történéseket, amikor ennek már el nem rejthető nyomai voltak. Nyolcévesen kerültem a nagyszüleimhez, akik bár szerényen, de annál nagyobb szeretetben neveltek.

A munkámban és a blogomban személyes és szakmai tapasztalataimat egyszerre használom fel. Az életemben mérföldkő volt egy néhány évvel ezelőtti konferencia, ahol a szakellátásban dolgozók és a rendőrség képviselői voltak jelen, akik kifejezetten kiskorúakkal foglalkoznak. Előadtam a történetemet úgy, mintha másról szólna, az igazság csak az előadás végén derült ki számukra. Azt tapasztaltam, hogy amellett, hogy ez nagyon megrázó volt számukra is, sokan megköszönték a vallomást, mert sokszor eszköztelennek, kilátástalannak érzik a helyzetet, sokan kiégnek, nincs sikerélményük, de a történetem visszaadott nekik valamennyit abból a hitből, amiért annak idején ezt a hivatást választották.

– Sokszor nem is kerülnek nyilvánosságra ezek az esetek, és még az érintett környezetében élők sem tudnak róla. Mi kell ahhoz, hogy egy bántalmazott ember segítséget kérjen?
– Az áldozatok jelentős része azt sem tudja, hogy áldozat. Ennek pszichológiai és szociológiai okai is vannak, mint a mintakövetés, a korai szocializáció. Ha annak idején én se kerültem volna ki a bántalmazotti helyzetből – azon túl, hogy lehet, hogy már nem élnék –, talán számomra is ez lenne a norma, az elfogadott.

Azért tudhattam csak, hogy létezhet más élet is, mert néha elszöktem a barátaimhoz vagy a tanítónőmhöz, ahol láttam, hogy biztonság, nyugalom van.

Nagyon lényeges, hogy az áldozat felismerje, hogy ő bántalmazott, és ha felismerte, akkor ismerje és használja azokat a lehetőségeket, ahol segítséget kaphat. Telefonos tanácsadóként azt tapasztaltam, hogy az alapszolgáltatásokat – mint a családsegítő szolgálatok vagy a gyermekjóléti szolgálatok – sem ismerik az áldozatok. Nem tudják, hogy a védőnő is sokat segíthet.

Kép

Boglacsik Tímea

A segítség terén van egy új és nagyon hasznos eszközünk is: a Kapcsolj egyből mobil alkalmazás, ahol valós és tipikus példamondatok vannak, amelyek eligazítanak a bonyolult élethelyzetekben. A kollégáim áldozatoktól hallották ezeket, és aki olvassa, magára és saját helyzetére ismerhet. Ha pedig felismerte valaki a helyzetét, az alkalmazás megmutatja a tartózkodási helyéhez legközelebbi helyszínt, ahová segítségért fordulhat.

– A legkönnyebben talán a fizikai bántalmazás ismerhető fel, de az egyéb formák, mint a szóbeli, a lelki, a gazdasági, a szexuális bántalmazás, az elszigetelés, a szexuális kizsákmányolás esetén vajon mik az intő jelek?
– Nehéz válaszolni a kérdésre, mert mindenkinek más a toleranciaszintje. Sokszor ártalmatlanul kezdődnek ezek a helyzetek. Mondjuk, az elszigetelésnél tipikus és sokszor hallott mondat lehet, hogy „Múlt héten is voltunk anyukádéknál, most maradjunk inkább itthon.” Vagy épp egyik barátunk sem tetszik a párunknak. Azért is veszélyes ez, mert egy idő után már nem is fogják a barátok keresni a bántalmazottat, hisz sosem megy sehová, hiába hívják.

Olyan is gyakran előfordul, hogy egy kapcsolat elején kedvesnek tűnik, hogy a párunk folyton kérdezi: „Hol vagy drágám?” „Kivel voltál, drágám?” – de ha már ilyenkor fennáll ez az elszámoltatás, akkor a későbbiekben még inkább felhatalmazva érezheti magát a másik, hogy ellenőrizze a párját. Épp azért nem találjuk ezt gyanúsnak, mert mindenkinek jólesik a féltés, ha érdeklődnek iránta. De ha eljön az a pont, hogy ettől rosszul érezzük magunkat, ha görcsbe rándul a gyomrunk, akkor merüljön fel a gyanú: nem biztos, hogy jól van ez így.

– Nemcsak klasszikusnak gondolt erőszakos viszonyok vannak, mint a férfi–nő vagy szülő–gyerek, hanem szülők vagy nagyszülők irányába is megjelenhet a bántalmazás. Mik lehetnek ennek a megnyilvánulási formái?
– Főleg az együtt élő többgenerációs családoknál fordul elő az idősek gazdasági bántalmazása: elveszik a nyugdíját, a jövedelmét; vagy a gondozásra szoruló időseket a gondozó elhanyagolja, viszont elveszi a pénzét. Szintén nem tipikus bántalmazási forma, amikor évekig üldöz valakit a volt párja, és egyre inkább terjedőben van az online zaklatás, bántalmazás, rágalmazás is.

– Az egyre intenzívebb jelenlét a közösségi médiában segíti vagy hátráltatja a felismerést?
– A fiatalok már kizárólag, de a 30-as–40-es korosztály is egyre nagyobb számban online ismerkedik. A kiskamaszok szinte kizárólag online vannak egymással kapcsolatban. Délutánonként csatlakoznak egy online felületre, és ott tartják a barátokkal a kapcsolatot, sőt, a párkapcsolatukat is ott élik.

Ennek egyik hátránya, hogy míg a személyes kapcsolatban lehet látni egymás gesztusait, arcjátékát, meg lehet látni a kommunikáció mögötti érzéseket, addig online ez nem vagy sokkal kevésbé élhető át.

A fiatalok online is zárják le a kapcsolataikat. Az ilyen szakítás sosem olyan egyértelmű és végleges, így ezeknek a kapcsolatoknak a valódi lezárása jelentősen elhúzódik.

– Mit lehet ez ellen tenni? Érdemes volna a kommunikációt, a konfliktuskezelést intézményi kereteken belül tanítani, foglalkozni azzal, hogy az online jelenlétnek milyen veszélyei vannak?
– Van egy álmom, hogy egyszerre, egyidőben megkapják a szükséges információt és segítséget a szülők, a pedagógusok és a gyerekek ez ügyben. Hiába foglalkozunk ugyanis kizárólag a gyerekekkel – bár a kortárs kapcsolatok sokat tudnak segíteni nekik –, de ha otthon minden marad a régiben, ha nem tudnak kihez fordulni családon vagy intézményen belül a gyerekek, akkor az nem hatékony. Már ha egy alkalommal is beszélnénk erről együtt szülők, pedagógusok és gyerekek, az is elindíthatna gondolatokat.

Kép

Kép: Freepik

– A mostani program keretein belül lesz erre lehetőség? Az iskolák és pedagógusok részéről van igény és nyitottság?
– Az iskolákban jövő évtől elindulhat egy modellprogram, amihez kapcsolódhatnak a szülők és a gyerekek is. Elméletben sok mindent tudnak és látnak, de a gyakorlatban, érzelmek vezérelte helyzetekben, nehezen tudják megvalósítani mindezt. Ellátogatunk több iskolába, ahol azt tapasztaltuk, hogy érdeklődnek. Viszont sajnos annyira leterheltek a gyerekek és a pedagógusok is, hogy nagyon nehéz az ilyen jellegű előadásokra, beszélgetésekre időt találni.

– Egy felnőttnek, aki nem ismerte fel, hogy bántalmazó kapcsolatban van, mi tud segíteni, hogy egyszer csak mégis lépjen?
​​​​​​​– Ha valaki 10–15–20 év után lép ki egy bántalmazó kapcsolatból, meg szoktuk kérdezni tőle, hogy „miért épp most?” Jellemzően kétféle választ kapunk: „Mert úgy érzem, legközelebb már nem élném túl” vagy „A közös gyermekünket elkezdte bántalmazni a párom.” Ilyenkor egyértelművé válik, hogy nagy a baj. Jó lenne, ha meg tudnánk ezt előzni, de nehéz, ha eleve ebben nőtt fel a bántalmazott. Sokszor egy külső szem segíthet csak. Többek között ezért is része a projektnek egy 5000 főt felölelő háromnapos intenzív képzés, amelyben a gyermekjóléti szolgálat dolgozói, gyermek- és háziorvosok, rendőrök, bírók, védőnők kapnak képzést és segítséget az együttműködésben.

Emellett fontos minél szélesebb körben tájékoztatni a lakosságot arról, hogy forró dróton jelezhetik, ha bántalmazást tapasztalnak. A szemtanúk is sokszor félnek bejelenteni az eseteket, pedig a gyermekjóléti szolgálatoknál és az OKIT telefonszámán is lehet név nélkül bejelentést tenni.

Fontos megismernünk a segítségkérés lehetőségeit, és éljünk is ezekkel. Erre hívja fel a figyelmet a nemrégiben indult kommunikációs kampány, amelynek Pásztor Anna az arca.

– Milyen kiút létezik az áldozatok számára?
– Akár az OKIT-et hívja egy áldozat, akár a családsegítő szolgálatoknál jelentkezik, a legfőbb kérdés, hogy milyen mértékben van veszélyben, azonnali-e a veszély. Minden esetben készül egy kockázatfelmérés, egy biztonsági terv. Léteznek krízisközpontok, titkos menedékházak, ahová ki lehet menekíteni az áldozatokat néhány hónapra. Itt teljes ellátás mellett a biztonságukról is gondoskodnak, főképp arról, hogy ne találják meg őket. Ez az idő elég lehet arra, hogy egyes jogi folyamatok elinduljanak. Egy hosszabb ideig tartó ellátás során a kapcsolattartást is lehet ideiglenesen szabályozni.

– A család.hu oldalon indult „Mi közöd hozzá?” blogjának mi a célja, mire szeretné felhívni a figyelmet?
– Olyan kérdéseket, dilemmákat szeretnék feszegetni, amik ezeket a témákat övezik és próbálom fokozatosan áttörni a közöny falát. Az első bejegyzés arról szólt, hogy néhány évvel ezelőtt a Blaha Lujza téren próbáltam segíteni egy bántalmazott anyukának és gyermekének. Ennek kapcsán fejtem ki, hogy beavatkozhatunk-e vagy sem, hogy van-e jogom beavatkozni és hogy mi a jó segítség. Fontos, hogy a magunk módján segítsünk, de ne saját magunk kockáztatása árán.