Akit megigéztek a régi textilek – Régi-módi történet az ecseri piacon
Fogalom a magyar jelmeztervezők körében Hanschut Imréné Irén neve. A boltjából származó ruhák és kellékek számtalan magyar filmben, színházban láthatók országszerte. Ecseri piaci standja, a Régi-módi, a kilencvenes évek kezdetén az avantgárd fiatalok népszerű találkozóhelye volt. Története azonban nem a rendszerváltással együtt járó piacozással kezdődött, hanem egy regénybe illő vidéki kisiparos családdal.
1938-ban házasodtak össze a szüleim – meséli Irén –, és egy kisebb szabó- és méteráru boltot tartottak Szerencsen, mert mindketten szabók voltak. Nagy szó volt ez akkoriban. Rengeteget dolgoztak, segédtanulójuk is volt, rendszeresen jártak vásározni, ahol konfekciódarabjaikat árusították. Anyukám egy kis borsodi faluból, Megyaszóról származik. Fontos szerepet töltött be ez a település családunk történetében. Kicsi falu volt, de Kassa és Miskolc közelsége jelentős befolyással volt a helybeliek ízlésére. Érezhető hatást gyakorolt igényességükre, öltözködésük színvonalára.
Manapság már nem tudunk olyan méltósággal öltözni és ruhát viselni, mint ahogyan a szüleim esküvői fotóin vonuló násznép.
Anyai nagyapám kovács volt, mellette persze földműves is – mint akkoriban sok falubelinek, gazdasága volt. A lánykérés hírére megjegyezte, hogy két tűvel nem lehet pénzt keresni. Az egybekelésüket követően szüleim gyönyörű éveket éltek – szorgos és jómódú család volt a miénk –, így persze kuláklistára is kerültünk később.
Ezután jött a háború, ami mindent felülírt. A környéken nagy csaták zajlottak, szüleim a teljes szerencsi bolt készletét elásták a megyaszói családi ház udvarán, és odaköltöztek, gondolva, hogy ott talán kisebb a veszély, mint a városban. Ekkoriban, 1942-ben született meg bátyám, négy év házasság után. Ami viszont azután jött, derékba törte az életüket.
1945 januárjában, a németes hangzású Soltész vezetéknévre hivatkozva, anyut és aput elhurcolták málenkij robotra.
Bátyám, aki akkor két és fél éves volt, itt maradt a nagymamával és anyám 15 éves öccsével. Nagyapám éppen akkor, 1945 januárjában halt meg, szüleim még a temetésére sem tudtak elmenni – akkor már a szerencsi bíróságon voltak, rabosítva. A nagymama egyedül maradt a birtokkal, a totyogó unokával és kamasz fiával.
A távolban töltött évekről nem sokat tudunk. Később néha átjártak hozzánk a szomszéd falvakban lakó ismerősök vendégségbe, és a furcsa sustorgásból sejthettük, arról lehet szó. A titkolódzáson és az állandó félelemen túl otthon nem tudhattunk semmit ezekről az évekről. Csak a rettegés maradt. Szüleim csodával határos módon túlélték a meghurcoltatást: anyám három év múlva, apám négy év után hazajött.
Talán még nagyobb csoda, hogy mindezek után, 1951-ben megszülethettem.
A mi családunkat a csapások és a terhek összetartóvá tették. Anyuékat nagyon tisztelték a faluban, mert élve hazajöttek, nagyanyót pedig, hogy talpon maradt, én meg – mondanom sem kell –, mindezek után burokban nőttem fel. Nagy szeretet és oltalom vett körül. Amit csak lehet, megkaptam a szüleimtől. A textil, az anyag becsületében nőttem fel. Nagyanyámnak volt egy gyógyító selyemsálja. Bárkinek bármi baja volt a családban, azt rákötötte, és ettől meggyógyult. Azóta tudom: a selyemnek gyógyhatása van.
A szüleimnek mindent újra kellett kezdeniük. Apám önállóságot már nem remélhetett, boldog volt, hogy egyáltalán munkához jutott. A szerencsi szabó KTSZ-ben helyezkedett el, és onnantól többet dolgozott, mint valaha – úgy emlékszem rá, hogy otthon is mindig a gépnél ült. Anyukámat imádta és kímélte a munkától. Anyu háztartásbeli maradt, bár Szerencsen bőven akadt volna női munka, nagyon sokan dolgoztak a cukor- és csokoládégyárban, gyakran szezonálisan. A szüleim, amit lehetett, újraépítettek. Mindenünk megvolt: udvarunk, pincénk, kis gazdaságunk, és soha nem elégedetlenkedtünk semmivel.
Apukám sok helyi kiválóság szabója volt, így például a szerencsi szálloda prímása is nála varratott.
Az ő ösztönzésére kezdtem el zenélni és kitartottam kilenc évig – igaz, a hegedű felé tereltek volna, de engem a zongora sokkal jobban vonzott. Érettségit követően magam döntöttem úgy, hogy nem folytatom tanulmányaimat, mert apám akkor már nyugdíjas volt, nem tartottam volna illőnek azt, hogy ne a saját lábamra állva folytassam utamat. Elhelyezkedtem a szerencsi KIOSZ-ban, vagyis a Kisiparosok Országos Szövetségében, bejártam Miskolcra gyors- és gépírást tanulni. Nem sokkal ezután megismerkedtem életem szerelmével, Imrussal, aki akkoriban gépészmérnökként épp Szerencsen dolgozott, de Pesten élt. Így kerültem az esküvő után a fővárosba. 38 gyönyörű évet töltöttünk együtt, hét éve hunyt el.
1974-ben sikerült elhelyezkednem a KIOSZ budapesti irodájában, és a rendszerváltásig ott dolgoztam. 1989 után elindult a leépítés, készültem a felmondásra, ezért elmentem egy becsüs tanfolyamra. Hogy pénzügyi asszisztensként miért épp a becsüsi szakmát vettem célba, arra csak annyit válaszolhatok: nincsenek véletlenek.
Férjem egy háromfivéres család legidősebb gyermeke volt, és a régi tárgyak szeretete az évek során szép lassan magával ragadott minden családtagot. Végül mindhárom feleség standot nyitott az Ecserin, mindhárman régi textilekkel, ruhákkal kereskedtünk (én voltam az utolsó, aki 40 évesen felmondott a munkahelyén, és beszállt az akkor elég jó megélhetést biztosító piacozásba).
Férjem a GMK-jának becsődölése után jött ki az Ecseri piacra, az egyik szomszédos asztalnál árult órákat, porcelánokat. Készítettet nekem egy zárható házacskát az asztalomra, sógornőmtől pedig megkaptam az első árukészletet. Így kezdődött, mára pedig már csak én maradtam itt talpon.
A textil az első pillanattól elvarázsolt, magába szippantott. Mindent megvettem, ami régi volt és szép. A férjem őrjöngött, hogy csődbe viszem a családot. (Szomorú mosoly kíséri az emlékeket.)
Akkor még gyönyörű hagyatékok voltak piacon. A boltom egyre bővült, tíz évvel ez előtt készült el a mai épület. Ma már tudom: a textilnek sosem elég a hely, nyeli a teret.
A kilencvenes évek elején nagyon sok fiatal járt ki hozzám, divat volt a piacozás és az egyedi, régi ruhák viselése. Kézről kézre adtak, társasági találkozópont volt az asztalom, imádtuk egymást, a mai napig nagyon sokan visszajárnak hozzám. A kezdet tehát nagyon szép volt, rengeteg lehetőségünk volt. Külföldi viszonteladók, osztrák és német turisták jártak ki, szerették a damasztárut. A munka nemcsak beszerzésből és árusításból állt; nálam csak mosott és vasalt árut lehetett kapni... Idővel persze megtaláltak a jelmeztervezők is. Neves alkotóknál nyertem el „az ecseri legjobb boltja” címet. Amíg ez divat volt, rengeteg vidéki színház is nálam szerezte be jelmezeinek és kellékeinek legjavát.
Nem tudom miért, és hogyan változhatott meg ennyire a világ, talán ma már nem divat a régi jelmez a színházakban, és a fiatalokat sem érdeklik ezek a ruhák. Igaz, még mindig sok olyan film van, amelyben viszontlátom darabjaimat, így például legutóbb a Napszállta című film kalapos műhely-jelenetében, vagy az Örök télben. Utóbbi filmet nem a textiljeim miatt néztem meg, nem is tudtam, hogy szerepelnek benne. Sára Sándor óta nem foglalkozott senki a málenkij robottal, örültem, hogy végre téma, és ilyen megrázó és komoly film készült róla.
Már a film elején elsírtam magam, mert kiderült, hogy a főszereplő is Irén, mint az édesanyám, aztán megjelent az a kis horgolt szélű kockás ágyterítő, ami Irén batyuja lett, és állandó társa az úton. Ez a batyu az én boltomból került a filmbe...
Még ha az üzlet és a piaci élet már nem is a régi, a textiljeimnek ma is, mindig, egyenként tudok örülni, és boldogsággal töltik be az életem.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>