Amikor 28 év kimarad apa és fia életéből a szülők válása miatt – 1. rész
Ha bárkit is megkérdeznénk arról, hogy milyen családban ideális felnőni, akkor nagy valószínűséggel mindenki egy békés, szeretetteljes és megértő család képét festené le, ahol a szülők együtt élnek. Ahol meg lehet beszélni a felmerülő kérdéseket és problémákat, és ahol az első konfliktusok láttán nem a menekülés és a válás a legkézenfekvőbb megoldás. Manapság azonban az ilyen kapcsolatok sajnos ritkák. Akkor talán illúzió lenne egy ilyen jól működő családra vágyni?
A kérdésre én rögtön egy határozott nemmel válaszolnék, de a választ ki-ki saját maga átgondolhatja és eldöntheti. Viszont ha igen a válaszunk, akkor jogosan merülhet fel a kérdés: vajon a jó párkapcsolat miért ennyire nehezen megvalósítható? Talán nincs elég időnk egymásra vagy önmagunkra, vagy a türelem az, amiből már kevesebb van? Egy dolog biztos: sokszor a könnyebb utat választjuk, és „kilépünk” a kapcsolatokból, mintegy menekülőre fogva a dolgot, és kidobjuk, ami nem működik. Ilyenkor hajlamosak vagyunk elfelejteni azt a fontos dolgot, hogy mi már nemcsak saját magunkért és egymásért tartozunk felelősséggel, hanem a gyermekeinkért is, akiknek az élete a szülők válásával valamilyen mértékben mindenképp megváltozik.
Az apám közel három évtizeden át nem keresett
35 éves vagyok, közgazdász, mentálhigiénés szakember és gyászfeldolgozó csoportvezető. Magam is érintett vagyok a témában, hiszen hároméves voltam, amikor a szüleim elváltak. Sajnos testközelből éltem át, hogy milyen érzés csonka családban, elvált szülők gyermekeként, apa nélkül felnőni. Az apám közel három évtizeden keresztül nem keresett, nem tartotta velem a kapcsolatot, az édesanyám és a nagymamám neveltek fel, akiknek sokat köszönhetek. Tényleg sokat.
Az apám hiánya azonban mély sebeket és sok-sok fájdalmat szült bennem, amelyeket hosszú évekig jó mélyen eltemettem magamban. Tagadtam a veszteségem, megpróbáltam elhitetni magammal és másokkal is, hogy jól vagyok, de valahol legbelül mégis haragot és dühöt éreztem, kínzó fájdalmat és tehetetlenséget.
Mindezt még saját magamnak sem mertem bevallani, hiszen nem is tudtam pontosan felismerni, mit érzek, csak valami nagyon nagy űr volt bennem. Éveken, sőt évtizedeken keresztül vártam, hogy az apám majd egyszer meg fog keresni. Lett volna rá ideje és alkalma is, de nem tette. Lehet, hogy nem talált meg, de az is lehet, hogy nem mert, vagy nem akart keresni. Nem tudom a teljesen igaz magyarázatot, de talán már nem is számít ez, hiszen az elmúlt éveket már semmi sem pótolhatja. Csak arra érdemes koncentrálni, ami még előttünk van.
Az űr a lelkemben: apahiány
Átélve a saját helyzetemet és látva számos közeli ismerősöm életét, vagy akár a tágabb társadalmi helyzetet is, úgy érzem, egyáltalán nem vagyok egyedül az apahiányos történetemmel és ebből fakadó nehézségeimmel. Mondhatni, nagyon sokan járunk hasonló cipőben, csak nem beszélünk róla. Mert szégyelljük, mert bánt bennünket az egész, és talán félünk is róla beszélni, hiszen fájdalmas szembenézni az eltemetett, sokszor még önmagunk számára is ismeretlen érzésekkel.
Pont emiatt gondolom, hogy igenis foglalkoznunk kell ezekkel a történetekkel, érzésekkel és veszteségekkel, és beszélnünk kell róla, ki kell törnünk a tabutémák börtönéből!
Sokszor nem is gondolnánk, hogy a gyermekkorunkban átélt és fel nem dolgozott veszteségek és traumák, mint például a szülők válása, milyen erős hatással tud lenni felnőttkorunk hétköznapjaira, és mennyire rá tudja nyomni a bélyegét az emberi kapcsolatainkra.
Ahogyan elkezdtem foglalkozni saját önismeretemmel, egyre több pszichológiai tartalmú könyvet olvastam, és mellette kialakult az Isten-kapcsolatom is – valami elkezdett megváltozni bennem. Egyre többször kerültem olyan helyzetbe, amikor eszembe jutott az apám, és egyre inkább felismertem, hogy a magamban érzett űr valójában az apámmal való rendezetlen kapcsolatomból fakad. Ekkor fogalmazódott meg bennem legelőször annak a gondolata, hogy fel kellene vennem vele a kapcsolatot valahogyan. Ám ekkor még ötletem sem volt, hogyan is induljak el ezen az úton, és bevallom őszintén, inkább kevésbé fájdalmas és félelmetes módon szerettem volna magamban rendezni és begyógyítani a dolgokat. Így gyorsan el is hessegettem magamtól a megkeresés gondolatát, de valahogy az mégis gyökeret vert a fejemben, és néha visszatért.
Addig kell rendezni a dolgokat, amíg még nem késő
Ahogy haladtam előre az önismereti utamon, egyre több mindent értettem meg saját magam és a családom viselkedésével kapcsolatban, és egyre több választ találtam a miértekre.
Nehéz volt elfogadni és megérteni, hogy mennyire meghatároz a múltam, és hogy még úgy is hatással van rám a jelenben, hogy nem is emlékszem szinte semmire a 32 évvel ezelőtti történésekből.
Anyukám és nagymamám minden tőlük telhetőt igyekeztek megadni nekem, amit egy nő megadhat a gyerekének és az unokájának. De azt nem tudták pótolni, amit csak egy férfi és csak egy apa tud megadni. Mi tagadás, mindig is hiányoltam az életemből azokat az önfeledt pillanatokat, amelyeket egy apával én is eltölthettem volna gyerekként. Jó lett volna, ha megtanít focizni, barkácsolni, vagy egyszerűen csak jó példát mutat az élethez, és támaszként jelen van mellettem, meghallgat vagy éppen tanácsot ad, amikor szükségem van rá. Amire ő nem tanított meg, abból sok mindenre megtanított az élet. Sokszor elég nagy árat fizettem egy-egy hibás döntésemért, de talán pont ez kellett ahhoz, hogy biztosan megtanuljak egy-egy fontosabb leckét.
Bármennyire is szerettem volna elkerülni a kapcsolatfelvételt apámmal, mégis ez tűnt az egyedüli lehetséges útnak ahhoz, hogy fejlődni tudjak, és jobban megismerjem az énemnek azt az oldalát is, ami belőle fakad.
Szerettem volna végre szembenézni a múltammal, és úgy éreztem, készen állok arra, hogy elkezdjem begyógyítani a sebeimet. Rájöttem, hogy nem a párkapcsolataimból kell begyűjtenem a hiányzó szeretet-visszaigazolásokat és önértékelési megerősítéseket, amiket valójában az apámtól kellett volna megkapnom. Úgy gondoltam, hogy addig kell rendezni vele a dolgokat, amíg még nem késő. Sok útmutatást, megerősítést és támogatást kaptam a környezetemtől is, és végül úgy döntöttem, hogy 28 év után, 31 évesen megkeresem őt. Arra gondoltam, ha majd egyszer feleségem és gyerekeim lesznek, szeretnék elég jó férj és elég jó apa lenni számukra. Szeretnék biztonságot nyújtani a családomnak, példát mutatni a gyermekeimnek, és megtanítani őket arra, hogy az egyes helyzeteken igenis lehet változtatni, és azokat jobbá is lehet tenni. Nyitottság és bátorság kell ahhoz, hogy bele merjünk vágni az ismeretlen újba, ha az első látásra félelmetesnek is tűnik. Azonban most az első lépést nekem kellett megtennem. Ezekkel a gondolatokkal indultam el végül a megkeresés útján, amelyről a következő cikkben részletesen beszámolok nektek.
Bemutatkozó:
Nagy Zsolt közgazdász, mentálhigiénés szakember és gyászfeldolgozó csoportvezető. 2019 októberében indítja el veszteségfeldolgozó önsegítő csoportját elvált szülők felnőtt gyermekeinek. A csoportba olyan 18 év felettiek jelentkezését várja – felső életkorhatár nélkül –, akik vigasztalódásra, támogatásra, szüleik válásából adódó veszteségük feldolgozására vágynak. A csoportról további információ itt található. Zsoltot Facebook-oldalán keresztül is elérhetik, ha bármilyen kérdésük van, vagy csak meghallgatásra vágynak, és szeretnének ránézni életük bármilyen kérdéses területére. Mottója: „Észrevenni, megérteni, elfogadni és szeretettel kísérni.”
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>