Bennünk élő előítéletek – cigány–magyar vegyes párok mesélnek

A családok közti kulturális különbségek, az eltérő gyereknevelési értékek és a másféle szocializáció egyaránt nehezítik a vegyes párok mindennapjait, és még ha sikerül is minden akadályt leküzdeni, a kezdet akkor is nehéz. Viszont mindez magától értetődő. „Kisebbséghez tartozóként mindig nehezebb nevelkedni, ez már önmagában más hozzáállást ad a világhoz, a társadalom többségi tagjaihoz. Ilyenkor eleve nagyobb eséllyel alakul ki olyan személyiség, aki megszokta, hogy sokkal többet kell küzdenie a dolgokért, mint másoknak. Az egyéni hozzáállás mellett komoly kérdés az is, hogy a szülők hogyan tudják tolerálni, ha gyerekük más származású párt választ” − mondja Faludi Viktória tanácsadó szakpszichológus.

Hozzáteszi, hogy a kapcsolatok könnyen elbuknak amiatt is, mert neveltetéstől függően mások a megküzdési stratégiák is. A romáknál például nagyon erős a családi összezárás, amit fészekrakáskor, új család alapításakor nehéz átugrani. Nem könnyű ugyanis megállni, hogy egy roma fiú vagy lány ne a családjához szaladjon vissza nehéz helyzetekben, hanem fogadja el párja segítségét.

Adódhatnak nézeteltérések gyereknevelési kérdésekben is, illetve abból adódóan, hogy különböznek a nemi szerepek. A pszichológus kiemeli: emiatt van az, hogy a más származású pároknál az együttélés állandó alkufolyamat, szemben azokkal, akik azonos kulturális háttérrel rendelkeznek.

Bennünk élő előítéletek

A közös élet kihívásairól párokat is kérdeztünk, tapasztalataikat ők is megosztották velünk. Horváth Diána például 11 éve él együtt párjával, cigány származású, de mint mondja, a köztük lévő 25 éves korkülönbségen mindenki jobban meglepődik, mint azon, hogy hátterük különböző.

„Én nemrég lettem 27 éves, ő pedig hamarosan 52 lesz. Megismerkedésünk története nagyon mókás: párom az országot járta, és olyan nagy tornácos parasztházat keresett, amelynek a hálószobája elég magas ahhoz, hogy búbos kemencét tudjon építeni bele. Így jutott el hozzánk, a dél-somogyi Kálmáncsára is.

A falubeli lányok oda-vissza voltak tőle, komoly beszédtéma volt, hogy ideköltözött egy fővárosi fiatalember. Nekem viszont ellenszenves volt, hogy mindenki róla áradozott” – meséli Diána.

Amikor a faluban összefutottak, nem is igazán kommunikáltak, de végül úgy alakult, hogy egy rendezvényen egymásra találtak. Azóta a búbos kemence megépült, párja végleg vidékre költözött, már van egy hatéves kislányuk és egy ötéves kisfiuk is. Az indulás viszont nem volt könnyű, a családok már eleve a korkülönbséget is nehezen fogadták. „Én 16 éves voltam, így a szüleim kiborultak azon, hogy még nagykorú sem vagyok. Eközben párom családja azt feltételezte, hogy én csak az anyagi javak miatt vagyok mellette. Nem tetszett nekik az sem, hogy cigány vagyok. Ebből adódóan mindkettőnknek bizonyítania kellett, ami nehéz feladat volt. Viszont azóta a párom családja mindenhol velem példálózik” – mondja Diána. Hozzáteszi, hogy a beilleszkedés mindkettőjüknek jól sikerült, ma már semmilyen problémájuk nincs. Pedig párjának komoly előítéletei is voltak a cigányokkal kapcsolatban a fővárosi rossz tapasztalati miatt, egy banda ugyanis kirabolta. Kezdetben emiatt a gyerekeknek sem szívesen beszéltek származásukról, soha nem volt náluk téma a cigányság kérdése. Ez viszont a közelmúltban megváltozott.

Horváth Diána és párja – kép: Páczai Tamás

Gyerekszemmel minden más

„Ez érdekes történet, mert a kislányom rám hasonlít, kreol bőrű, barna hajú, barna szemű. A kisfiam szőke és kék szemű, bőre hófehér. Arról viszont fogalmuk sem volt, hogy én cigánynak születtem. A fordulatot az hozta, hogy a kislányom, nem tudom, miért, de elkezdett rettegni a színesbőrű emberektől.

Próbáltunk ezzel nem foglalkozni, de egyszer nagyon betegek lettek a gyerekek, és olyan orvos látta el őket, akin látszott, hogy nem magyar származású. A kislányomon pánik uralkodott el, iszonyatosan elkezdett félni, nagyon előítéletes volt.

Emiatt kezdtünk el barátkozni a cigányság témájával is, méghozzá úgy, hogy lejátszottuk nekik a Szaffit, majd az annak kapcsán előkerülő kérdésekre válaszoltunk. Nemrég elkezdtünk cigányzenét is hallgatni, pedig a párom nem igazán szereti. Viszont ráébredtünk arra, mennyire fontos, hogy a gyerekek mindkét kultúrát megismerjék, hogy rájöjjenek arra, nem a bőrszíntől függ az, hogy valaki milyen ember és mennyire tehetséges” − emeli ki Diána. Hozzáteszi, hogy minderre annak ellenére is szükség van, hogy kislánya óvodájában a gyerekek 90 százaléka cigány, édesanyja és a nagyszülei is kreol bőrűek. Náluk ezt nem tartja zavarónak a kislány, mert mellettük nőtt fel, megszokta őket – viszont a barna bőrű idegenektől félt, és úgy tűnik, hogy ezt a félelmet sikerül most csillapítani.

Lényeg az elfogadás

Másik példánk szintén jól mutatja, milyen helyzetekkel találkozhatnak a vegyes párok. Ez esetben a férj, Balogh Elemér az, aki a kisebbséghez tartozik. A cigány származású zenész főleg a populáris jazz és a folk területén mozog, kedvesével pedig 13 éve van együtt. Megismerkedésük az asszony keresztlányának köszönhető. „Gyöngyi őt kísérte el az egyik koncertünkre, így történt, hogy találkoztunk. Szimpatikusak voltunk egymásnak, mindketten függetlenek. Megindult a randizás, majd szerelem lett belőle” − mondja Elemér. Hozzáteszi, hogy családja már eléggé beilleszkedett a társadalomba, édesapja, sőt nagypapája is mesterember volt, nagymamája szakácsnőként dolgozott. „Ebből adóan az én cigányságom – miközben ismerem a tradíciókat és beszélem is a nyelvet – nem olyan mély gyökerű, hogy komolyabban nehezítette volna kettőnk kapcsolatát. De azért megjelentek azok a kulturális különbségek, amelyeket kezelni kellett. A másik családjának megismerésétől mindketten tartottunk picit, nem tudtuk, hogy fognak minket fogadni.

Bennem viszonylag erős félelem volt amiatt, hogy a gádzsók – ahogy mi a nem cigányokat hívjuk – mit szólnak majd hozzám, hiszen a rasszjegyeket, ha a viselkedésemben nem is, de az arcomon hordozom” – mondja Elemér.

Gyöngyi szerint alapvető különbségek azért nem voltak köztük, mert mindketten kispolgári családból származnak.

Balogh Elemér és párja – kép: Páczai Tamás

Már a szülők is számítanak

„Engem a szüleim mindig arra tanítottak, hogy elfogadónak kell lennünk: soha nem volt kérdés, hogy valaki cigány vagy nem cigány. Az osztálytársaim barátai közt már gyerekkoromban is voltak cigányok, ez soha nem okozott gondot” – mondja Gyöngyi. Elemér hozzáteszi, hogy ezt a problémát a romák érzelmi oldalról mindenképpen erősebben élik meg. „Mi vagyunk a kisebbség, így én is, amióta megszülettem, akarva-akaratlanul, de találkozom a megkülönböztetéssel, szembesülök a másságommal. Emiatt mi vagyunk a kétkedőbbek, bennünk nagyobb a kérdés, hogy miként fogadnak majd el” – mondja. Félelmei annak ellenére is voltak, hogy családjában sok vegyes pár van.

Életükben főképp a tradíciókból adódtak nehéz helyzetek. Elemérnek például Lakatos Menyhért cigány származású, József Attila-díjas író a nagybátyja volt, viszont ő maga hatéves koráig olyan cigánytelepen élt, ahol alig beszéltek magyarul. Emiatt kialakultak olyan berögzültségei, amelyek a családi háttérnek köszönhetők.

Például nehezen engedte el Gyöngyit olyan helyekre, ahol más férfiakkal is találkozhatott – ez ugyanis a roma kultúrában nem szokás. Viszont megbirkózott ezzel is, megadja párjának azt a szabadságot, amit korábban megszokott.

De ez nem volt egyszerű. „Mondok erre egy példát: a feleségem néptáncol, tánc közben pedig más férfi öleli át. Ezt nagyon nehéz volt megemésztenem, még annak ellenére is, hogy nekem már édesanyám is dolgozott. Az ugyanakkor nem volt szokás, hogy egyedül eljárjon otthonról. De ma már nincs gondom azzal, hogy Gyöngyi táncol, hiszen tudom, hogy ez őt boldoggá teszi” – emeli ki Elemér. Mint mondja, a legfontosabb, hogy a pár tagjai megértsék és jól kezeljék egymást. Ezzel a társadalomban is képezhetnek egyfajta hidat, ami fontos, a közösségekben ugyanis még ők is sokszor érzik az előítéleteket, legyen szó akár cigány, akár magyar társaságokról.  

Ez a cikk a Képmás magazin 2018. novemberi számában jelent meg. Fizessen elő a lapra ITT.