Hogyan NE állítsunk kommunikációs csapdát párunknak (és saját magunknak)?

Előző pillanatfelvételünk szereplőitől, Pétertől és Vikitől akkor búcsúztunk el, amikor Viki egy másnapi előadására készülve ruhát keresgélt magának, és éppen kezdtek volna belemelegedni egy veszekedésbe. Ne kerteljünk: ahogy kezdhették volna másképp, úgy folytathatták is volna másképp, végül mégis csúnyán összevesztek. Így utólag nézve, mintha nyílegyenesen tartott volna a vita a végkifejlet felé. Tanulságos megnéznünk, hogyan léptek bele szinte minden csapdába, melyet egymásnak állítottak.

Viki tehát éppen – már egy kicsit idegesen – tovább keresi a megfelelő alkalmi ruhadarabot, majd hirtelen Péterre néz.
– Egyszer legalább te is eljöhetnél!
– Nem tudom, édesem, hogy holnap oda tudok-e érni. Hánykor is lesz?
– Kettő.
– És hol is?
– Látod ez az! Két hete erre készülök, de te azt sem tudod, mikor, hol…

Ennek a csapdának a neve: „Hogyan kérdezhetsz ilyet? (Most rajtakaptalak!)” Pedig gyerekkorunkban még azt tanították nekünk, ha kérdeznek, válaszoljunk. Persze a felnőttekre ez már nem volt mindig igaz, ezért mire felnövünk, elfelejtjük, hogy a kérdezés joga mindenkit megillet. Pétert is. Viki lehet dühös amiatt, hogy Péter nem tudja a helyszínt, de mintha most ez csak ürügy lenne, hogy leckéztesse Pétert. Péter besétál a csapdába, mentegetőzni kezd.

– Nem tudtam, hogy neked ilyen fontos. Annyi előadást tartasz, neked ez szerintem nem nagy ügy.
– Persze. Nekem semmi nem az. Én mindent kirázok a kisujjamból…
– Na, ne morcoskodj, nekem tényleg ilyen szuper feleségem van! – húzza Vikit magához Péter. 

Ellencsapda: „Vegyük lazára, vicceljük el!” Ezzel Péter megpróbálja elhessegetni a közeledő vihart. Hátha nem komoly az egész, ki lehet még bújni, meg lehet szökni. Közelségről persze szó sincs, a testi közelséget itt a problémák elfedésére használná Péter. Úgy tűnik, hiába, ugyanis Viki elhúzódik. Az ellencsapda üresen csattan, elrepül a madárka.

– Csak ne kelljen nagyon foglalkozni vele, igaz? Minden ismerősöm és barátom, meghallgatott már, aki fontos nekem, csak te nem.
– Nem is igaz, hogy soha nem mentem el. Csak éppen észre sem vetted, hogy ott vagyok. Tudomást sem vettél rólam.
– Én olyankor nem tudok veled foglalkozni, mert muszáj a szünetekben is beszélgetnem a résztvevőkkel. Ennyi megértés lehetne benned.

Finoman szövődik a folytatás: „Általánosíts! Általánosíts! Általánosíts!” Valóságos háló készül ezekből a szavakból: mindenki, soha, muszáj, ennyi lehetne. Amikor a vitákban elszaporodnak a „(te) mindig” vagy a „(te) soha” kifejezései, amikor személytelen erők uralják a cselekedeteinket (kell, muszáj, nem lehet másképp), akkor egymás megértésének az esélye hirtelen csökkenni kezd. Ez a háló bekerítené, ezért Péter ismét szabadulni szeretne.

– Akkor meg nem mindegy, hogy ott vagyok-e?
– Látod? Ez az, amit sohasem tudsz megérteni. Te nem tudsz csak jelen lenni, nem tudod csak úgy egyszerűen éreztetni velem, hogy mellettem állsz. Te csak a középpontban tudsz lenni.
– Az nem támogatás, hogy két hete én fektetem este a gyerekeket? Nehogy már azt mondd, hogy féltékeny vagyok rád!
– Nagy dolog! Hat éve minden este én csináltam.

Ezek viszont már a kemény eszközök: „Minősíts mindent negatívan! (És ami pozitív, kicsinyeld le!)” Viki nem válogat az eszközökben. Mindent bevet, hogy Pétert belekényszerítse a rosszfiú szerepébe, aki semmit nem tud, ami fontos lenne, aki csak magára gondol, és akinek a segítsége, ha mégis előfordul ilyen, nem sokat ér. De ez is csak egy csapda: ha Péter elkezdi bizonygatni a saját igazát, jóindulatát és védekezik, akkor Viki úgy fogja érezni, hogy nem értette meg. Miközben nem is mondta el, hogy mi bántja igazán most. Ha pedig ellentámadásba megy át…

– Ha ennyire hálátlan vagy, akkor legközelebb csináld egyedül!
– Egyedül. Igen, ez az! Melletted állandóan egyedül érzem magam… (elsírja magát) 

Igen, ez az! – mondja Viki, mintha már régóta várt volna erre a szóra. Mintha nem is lett volna más célja, mint hogy ezt a szót és a hozzá tartozó érzést megtalálja, kimondhassa. Most megérkezett a bánata közepébe – ő maga esett végül abba az érzelmi csapdába, amit saját maga építgetett. Látszólag Pétert kerítette körbe, de önmaga lett saját áldozata.

Vikit gyerekkorában szinte biztosan érték olyan csalódások, amikor egyedül hagyták, elszigetelődött, hiába próbálta magára felhívni a figyelmet. Lehet, hogy ez életének egyik nagy témája, ezért játssza újra és újra fontos kapcsolataiban – ahogy most Péterrel is.

Nem Péter feladata, hogy megoldja ezt a gubancot, és Vikire se legyintsünk cinikusan: hát igen, aki másnak vermet ás… Mi mindannyian Vikik és Péterek vagyunk: hordozzuk régi sérelmeink és fájdalmaink nyomát és újra meg újra létre is hozzuk azokat. Ezért jó, ha észrevesszük, amikor éppen kezdjük kedvenc csapdáinkat építgetni, ha nem vigyázunk, még beléjük is esünk. 

Van szabadságunk, hogy ne ássunk vermeket se másoknak, se magunknak – ha egyedül nem megy, akkor támogatással. Viki, Péter! Szabad egy párterápiára?

A cikk a Képmás magazin 2012. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>