„Na, ez a nem semmi, anyukám!” – Egy nő fogságban, avagy a film utóélete

„Ha megmutatod valahol ezt a filmet, az emberek megtudják, hogy mit nem szabad csinálni a másikkal” – mondja az „Egy nő fogságban” című dokumentumfilm rabszolgasorban tartott főszereplője. A vagy harminc díjjal elismert alkotás még egy darabig szerepel a mozik műsorán. A rendezővel, Tuza-Ritter Bernadettel beszélgettünk a film utóéletéről.

– Melletted állt a kezdők szerencséje, hogy ilyen erős filmes alapanyagra bukkantál rögtön az első egész estés dokumentumfilmed forgatásakor?

– Azt is mondhatjuk, hogy az ölembe hullott ez a sztori, hiszen eredetileg nem is erről akartam forgatni, sőt nem is figyeltem fel különösebben a csicskáztatás jelenségére. Pedig még dolgoztam is Hajdú Szabolcs „Délibáb” című filmjében, ami ezt a témát járta körül, ennek ellenére nem fogtam fel, hogy mindez mennyire közel van hozzánk. Persze ahhoz, hogy a történet így alakuljon, rengeteg munkát tettem bele én is, és az utómunka során a kollégáim is.

– Megengedték, hogy forgass egy olyan családnál, amelyik „rab”szolgákat tart. Hogy sikerült megnyerni a bizalmukat?

– Egy olyan film elkészítése volt a feladat a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, amelyik bemutatja egy ember egy napját.

A kizsákmányoló családdal pár éve találkoztam futólag, és emlékeztem a főszereplő Maris karakteres, kifejező arcára, amit én nagyon szépnek és érdekesnek láttam azzal együtt, hogy húsz évvel tűnt idősebbnek a koránál.

Úgy terveztem, hogy Maris egy napját mutatom meg, az arcán tükröződő érzelmeken keresztül. Először Etát, a „gazdasszonyt” – aki eldicsekedett azzal, hogy szolgákat tart – kérdeztem meg tehát, hogy forgathatok-e Marissal, aztán kérdezhettem csak meg őt magát. Már az is beszédes volt, hogy Eta ezt egyedül akarta eldönteni anélkül, hogy eszébe jutott volna megkérdezni Marist.

– Mikor jöttél rá, hogy egy bűncselekmény-sorozat kellős közepébe csöppentél?

– Az alá-fölérendeltségi viszonyt egyből fölismertem, és nagyon izgatott, hogy ezt bemutassam: erre épült az a koncepció, hogy nem láttatom a gonosz arcát. De akkor és ott nem tudatosult bennem, hogy amiről forgatok, az bűncselekmény lenne, csak annyit éreztem, hogy ami történik, az nem helyes. A vágás során részt vettem egy workshopon, ahol heves vitát váltott ki, hogy én azt mondtam: amit a képsorokon látunk, tulajdonképpen modernkori rabszolgaság. Még a tapasztalt filmesek is amellett voltak, hogy ez nem rabszolgaság.

Az látszik a kockákon, hogy egy nőt szállásért cserébe ingyen dolgoztatnak, és tudjuk, hogy néha meg is verik, de arról próbáltak meggyőzni, hogy ezt ne nevezzem rabszolgaságnak, mert akkor a néző többet vár, mint amit lát.

– Pedig még a fizetését is elvették.

– Akkor éreztem meg, hogy több van ebben, mint amennyit első látásra gondoltam, amikor Maris elárulta: le kell adnia gyári keresetét, és arra kért, hogy ezt ne mondjam el. Lépésenként kerültem közelebb a történethez. Egyre többet tudtam meg, és a helyzet egyre súlyosabbnak tűnt.

– Annyira durva dolgok történnek ebben a filmben, hogy ha nem az élet írta volna a forgatókönyvet, hanem egy átlagos szerző, egy sorozat egész évadát kikerekíthette volna belőle.

– Még sokkal több is lenne a százharminc órányi nyersanyagban, de ennyit tudtam elmesélni másfél órában. A forgatás alatt egy ponton elkezdtem komoly felelősséget is érezni: most már nem sétálhatok el a nyersanyaggal a kezemben csak úgy, hogy ő közben itt marad. Nem lett volna etikus.

 

– Pedig van olyan dokumentarista felfogás, amelyik szerint a filmesnek, a fotósnak nem szabad beleavatkoznia a történetbe, kívülállónak kell maradnia, bármi történjék is.

– Én etikátlannak tartottam volna, hogy elnézzem valakinek a szenvedését, de ne támogassam őt legalább lelkileg. Ismerem ezt az álláspontot, hiszen tanultam dokumentumfilm-történetet, ahol az a mondás, hogy már azzal, hogy a kamerát lerakjuk, beleavatkozunk az események menetébe, de ennél jobban nem szabad. Én ezt régimódinak tartom és nem tudok egyetérteni egy olyan íratlan szabállyal, amelyik azt sugallja, hogy egy filmes szituációban szűnjél meg embernek lenni, és legyél „csak” filmes.

Hiszen én ember vagyok, aki filmeket csinál! Miért legyek közömbös mások szenvedése iránt?

Egyáltalán nem lenne emberhez méltó, ha tárgyként kezelnék egy szereplőt. Számomra a szabály inkább az, hogy a néző is tudjon arról, ha belenyúlok az események alakulásába. Ezt ebben a filmben felvállaltam.

– Kiben fogalmazódott meg a szökés gondolata? Benned vagy Marisban?

– Folyamatosan hullámzott Marisban, hogy el akarna menni, de nincs bátorsága hozzá – a lelkiállapotát kellett nyomon követni, és támogatni az elhatározásában. Jeleztem neki, hogy nem helyes, ahogy vele bánnak, de nem akartam helyette dönteni. Azzal tiszteltem meg őt felnőtt emberként, hogy meghagytam a döntési szabadságát. Mivel azt kérte, hogy ne forduljak a rendőrséghez, nem fordultam. Később aztán ezt közönségtalálkozókon sokan számonkérték rajtam, de szakértők azt mondják, hogy helyesen jártam el, és Maris is így gondolja. Nekem ez a legfontosabb.

– De hiszen a filmben az szerepel, hogy a rendőrséghez fordultál!

– Anonim módon próbáltam segítséget kérni, ami semmiféle kötelezettséggel nem jár. Hiszen ki vagyok én, hogy felülbíráljam Maris döntését a saját életével kapcsolatban? Abba bele se mertem gondolni, hogy milyen következményei lennének, ha rájuk hívnám a rendőrséget! Hiszen én haza tudok menni, ki tudok lépni a történetből, de neki nincs hová mennie.

– A rendőrség pedig széttárta a kezét: nem tehetnek semmit, ha nincs bezárva az illető. A film egy pontján Maris a szökés után felhív egy krízisközpontot, ahonnan szintén nem kap segítséget.

– Beszéltünk később az Országos Kríziskezelő Központtal, amelyik a filmben nem tudott segíteni, és azt mondták, hogy Marisnak több információt kellett volna megadnia, mert az alapján, amit mondott, nehéz volt megállapítani, hogy ő valóban áldozat, és milyen helyzetben van. Én azzal egyetértek, hogy fontos kellő információt adni, de azt is gondolom, hogy a szűrőrendszernek kell megfelelő kérdésekkel kiszűrnie az áldozatokat.

Azt pedig nagyon súlyos tévedésnek tartom, amit akkor mondtak: ha nem családtag a bántalmazó, nem tehetnek semmit. Szerintem ilyet mondani egy áldozatnak érzéketlenség és hiba.

Lehet mondani, hogy forduljon hajléktalanszállóhoz – de nem kaptunk egy telefonszámot sem. Akkor hová, meg hogyan? Ezeknek az embereknek nincs lehetőségük interneten keresgélni. Egyébként rengeteg munkásszállót és hajléktalanszállót felhívtunk, mind tele volt. Ugyanakkor a telefon mögött jószándékú emberek ülnek, az áldozatok pedig csak így tudnak kellő segítséghez jutni.

 

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti