A sárkány és a tündér házasságából született ország: Vietnám

A helyi teremtésmonda szerint Lac Long Quan sárkánykirály elvette feleségül a csodaszép Au Co (ejtsd: Okkő) tündért, és házasságukból száz fiúgyermek született. Ahogy teltek-múltak az évek és a gyermekek mind férfivá cseperedtek, a sárkány egyszer csak azt mondta feleségének, hogy „te tündér vagy, én meg sárkány; olyanok vagyunk, mint tűz és víz, ezért el kell válnunk”. Így hát a tündér ötven gyermekével a hegyekbe költözött, míg a sárkány szintén ötven fiúval visszatért tengeri birodalmába. A monda szerint így fonódott össze végérvényesen a vietnámi hegyi lakosság sorsa a tengerpart mentén élőkével, ezzel egy nemzetté kovácsolva őket. Mégpedig egy olyan nemzeti hősnek tekintett személyen (sárkányon/királyon) keresztül, akire ma is büszkeséggel gondolnak a vietnámiak.

Az ősök és a múlt iránti tisztelet a mostani fiatal nemzedék szívében is tovább él, annak ellenére, hogy a dél-kelet ázsiai országban is (látszólag) akadálymentesen hódítanak teret a tengerentúli szokások. S hogy mely országé? Nos, éppen azé, amely ellen megadást nem ismerve küzdöttek alig néhány évtizeddel ezelőtt.

„Miért Ázsia, s miért nem Európa?” – zsémbeskedtem, amikor férjem a felajánlott külszolgálati lehetőséget először vetette fel.

Noha életemben már több országban éltem, és nem ijesztett az ismeretlen, ez az utazás mégis nyomasztónak tűnt idegensége, távolsága és mássága miatt. Soha nem fogom elfelejteni azt a párás forróságot, ami a repülőtéren a leszállást követően „arcul legyintett” (bár Dsida Jenő szóhasználatában ez a sötétségre vonatkozott). Aki járt már a Gellért gőzfürdőjében, ismeri az érzést. „Nem fogom tudni megszokni ezt a helyet” – motoszkált bennem a gondolat oly gyakran, miközben minduntalan a még otthoni időt mutató karórámat lestem. Ám az idő múlásával rá kellett ébredjek, hogy ez is – mint szinte minden az életben – azzá lesz, amivé te magad teszed. Jelenleg pedig egy kiváló és talán megismételhetetlen lehetőség egy másik ország, nép (pontosabban 54 etnikum) és egy új kontinens megismerésére, továbbá önmagam újabb próbatételére – ezúttal már nem Erasmus-os diákként vagy szakmai gyakornokként, hanem magyar édesanyaként egy ázsiai országban és egy ott élő nemzetközi közösségben.

Kép: Pixabay

Nem kerget a demográfiai tatár

Következzen hát elsőként néhány földrajzi és demográfiai érdekesség.

Ami az ország kiterjedését illeti, ugyan Vietnám „csupán” három magyarországnyi területet ölel fel, lakossága mintegy tízszerese hazánkénak (96 millió fő).

Az egyenletes és folyton felfelé ívelő népességnövekedés igencsak figyelemre (és irigylésre) méltó: a lakosság száma 1950-ben még 25 millió volt, ami azt jelenti, hogy a népesség azóta átlagosan 1 millióval nőtt évente. Ilyen demográfiai robbanással nem véletlen, hogy Vietnám a világ 14. legnépesebb országává lépett elő. Még a vietnámi háború hosszú évei (1955–1975) alatt sem látszódott nyoma a fogyatkozásnak, holott becslések szerint akkor mintegy hárommillió ember vesztette életét; katonák és civilek, férfiak, nők és gyerekek egyaránt. A kormány az 1975-ös egyesítés óta különféle korlátozó politikákkal igyekezte szabályozni az egyre duzzadó lakosságot (ami elsősorban a szegényebb vidékeken volt kézzelfogható), jóval a kínai híres – de inkább hírhedt – „egyke-politika” előtt. Az állam ingyen kínált a nőknek többféle fogamzásgátlót (méhen belüli hormonális spirálokat, tablettákat, óvszert), az abortuszt mindenhol „könnyű lehetőségként” kínálták fel, illetve minden létező csatornán keresztül folyt a kisebb és ezáltal „boldogabb” családért folytatott propaganda.

A két gyermeket meghaladó családokat súlyos bírságokkal büntették, ezáltal ellehetetlenítve sokak felköltözését vidékről a – magasabb színvonalú, de drágább – városokba.

A korlátozó politika miatt Vietnám termékenységi rátája (a szülőképes korú női népességre jutó születések átlaga) a kilencvenes évek elejére 3,2-re csökkent (a hetvenes évek végén mért 5,6-ről), mára pedig egyes becslések szerint 1,8-ra apadt. Ez azt jelenti, hogy a termékenységi ráta jelenleg a népesség középtávú fennmaradásához szükséges 2,1-es érték alatt van, de a közel 100 milliós lakosságszámra való tekintettel a demográfiai tatár még nem kergeti őket.

Sör és gyümölcs az isteneknek

Vallási tekintetben a lakosság többsége az ősi hithez tartozónak vagy éppen vallástalannak vallja magát (73%), az egyéb hívők között a buddhisták vannak a legtöbben (12%), őket pedig a római katolikusok követik (közel 7%) (2014-es adatok). A buddhista vallásosság mindenütt jelen van a fővárosban (Hanoi), ahol nem csupán a pagodák telnek meg rendszeresen a feljebbvalóként tisztelteknek szóló ajándékokkal, hanem városszerte üzletekben, fodrászoknál, autószerelőknél, gyümölcsárusoknál, sőt, szépségszalonokban és taxik műszerfalán is akadnak szentélyek szép számban: virágoktól, füstölőktől, mécsesektől szegélyezve hevernek a mindennapi friss „áldozatok”. Akinek pedig az ajándék szól – nos, Ő nem válogat: friss gyümölcstől, a csokis kekszen keresztül sörig és édességig, oltárán minden megtalálható.

Ízek, illatok (és imák a forgalomban)

„Bántja lelkem a nagyváros durva zaja”, írta Ady Párizsról több mint egy évszázaddal ezelőtt. Hanoi utcáin sétálgatva gyakran játszom a gondolattal, hogy vajon miként jellemezte volna nagy költőnk ezt a nyolcmillió fős – és ennek megfelelő mennyiségű robogótól hangos –, szmogos, mindenféle fűszerillattól és utcai konyháktól gőzölgő, örökkön-örökké nyüzsgő várost.

Kép: Pixabay

Minden utcasarkon épül vagy újul meg valami, a járdák általában motorparkolókká (vagy pici kávézók kiülőhelyeivé) vedlettek át, és a várost éjjel-nappal egy folytonos, szűnni nem akaró dudaszó teszi néha elviselhetetlenül hangossá. A dudálás bevett formája a jelzésnek, miszerint „jövök, figyelmeztettelek, innentől a te felelősséged”.

A dudálás művészetét lehet amatőr szinten űzni egyszerű, mezei dudával, de lehet professzionális formában is, külön beszerelt trillázó dudával vagy éppenséggel hajókürttel.

A robogókon – európai szemüvegen keresztül – szinte vakmerően sok mindent (és mindenkit) szállíthatnak: teljes családokat (beleértve olykor csecsemőket és kisgyermekeket is), hűtőszekrényeket, tyúkokat, egy levágott fél tehenet, kartondoboz-tornyokat vélhetően teli áruval, vizes ballonok tömkelegét, ablakkereteket, plakátokat, többméteres vascsöveket. A vietnámiak pedig – a hunokhoz hasonlóan, akik állítólag előbb tudtak lovalni, semmint járni – előbb tudnak robogózni, mint járni, hihetetlen ügyességgel és kecsességgel tudnak manőverezni, akár műanyag papucsban, akár magassarkú cipőben. Kívülről ez az íratlan szabályokkal teli forgalom egy szent káosznak tűnik, de belülről szemlélve – persze a kezdeti sűrű imák és lélegzetvisszafojtások mellett – mégiscsak érzékelhető egyfajta látens szabályosság, folytonos áramlás és egymásra figyelés.

Külön múzeum a vietnámi nőről

Feljegyzések szerint a vietnámi társadalom a kínai hódoltság előtt – amely a II. században ért véget – matriarchális társadalom volt, napjainkban azonban egyféle ambivalencia övezi a nők társadalmi státuszát.

Nemzetközi jogvédő szervezetek felmérései szerint minden harmadik vietnámi nő esik áldozatul élete során fizikai vagy nemi erőszaknak. Egyéb ázsiai országokhoz hasonlóan az – elsősorban nőket érintő – emberkereskedelem itt is kiterjedt probléma: az érintett fiatal nőket és lányokat elsősorban a környező országokba (Kína, Thaiföld, Kambodzsa, Malajzia) viszik akaratuk ellenére prostitúció vagy kényszermunka céljából, de előfordul az is, hogy Európa, kiváltképp az Egyesült Királyság a célállomás. Helyi diplomáciai jelentések szerint a kormány igyekszik megtenni a szükséges lépéseket mind a családon belüli erőszak, mind pedig az emberkereskedelem megfékezésére, egyelőre mérsékelt sikerrel.

És mégis: a hétköznapokban a nőt komoly tisztelet övezi.

Vietnámban jelenleg két fontos közéleti szerepet is nő tölt be: az elnökit, illetve a parlament házelnöki tisztségét. Vitathatatlan személyes érdemeik mellett talán ez is a tudatos státuszemelés szimbóluma. Ugyancsak ezt az ügyet karolhatta fel az a kezdeményezés, amelynek végkifejleteként 1995-ben az állam a Vietnámi Országos Nőszövetséggel karöltve külön múzeumot állított a vietnámi nőknek, termeiben a vietnámi nők történelemben betöltött fontos szerepét, hozzáadott értékét bemutatva képek, felvételek, hanganyag és mintegy 28 ezer használati tárgy segítségével.

Kép: Wikipédia

A vietnámi női sorsok közt fellelhető a forradalmár, a harcos, a képzőművész, az utcai kereskedő, a feleség, az édesanya (legutóbb külön tárlatot szenteltek az egyedülálló édesanyák hétköznapjainak) és a női politikus. Milyen csodálatosan felvilágosult kezdeményezés egy sok tekintetben lenézett és fejlődőnek kikiáltott országban! Kezdetektől kissé irigykedve játszom a gondolattal, hogy milyen csodálatos is lenne, ha itthon is egy különálló múzeum tiszteleghetne nemzetünk meghatározó nőalakjai előtt. Ott hirdethetné Árpád-házi Szent Erzsébet, Lorántffy Zsuzsanna, Zrínyi Ilona, Bethlen Kata, az egri nők és mellettük még számos költőnőnk, tudósnőnk és képzőművésznőnk vagy akár „csak” a hétköznapi hősnőik, hogy a nagy kiteljesedést jelentő anya- és feleségszerepek mellett gyönyörűen elfér a tehetség másfajta kibontakoztatása is.

Kettősség: alkalmazkodás és identitásőrzés

Regényeket lehetne még írni e délkelet-ázsiai ország különlegességeiről: a kommunista egypártrendszerről (nem mintha erről ne tudnánk mi, magyarok is eleget), a két évtizedes ún. amerikai háború okozta, ma is jól érzékelhető traumákról, továbbá a volt ellenséggel, az Egyesült Államokkal való mind barátibb viszonyról – amely napjainkra már sok tekintetben az amerikai kultúra majmolását eredményezi –, vagy akár az idősek társadalmi státuszáról.

Kép: Pixabay

De zárszónak mégis inkább arról a kettősségről szólnék, ami mindeddig talán a leginkább megfogott az itteniekben, s amit talán a legjobban egyféle alkalmazkodási képességként lehetne definiálni. Friss ajándékoktól roskadozó szentélyek egy, a legmodernebb felszereléssel rendelkező manikűrszalonban. Kézzel szőtt és hímzett számítógéptáskák és telefontokok a hmong etnikum gyönyörű mintáival. Egy édesapa, aki a megszállók elleni ellenállás egyik jelképét, vietkong-kalapot visel, és a szörnynek öltözött gyermekét kíséri cukorkát gyűjteni az Egyesült Államoktól „kölcsönzött” Halloween-ünnep alkalmával.

Nyitottság az idegennel szemben, mindaddig, ameddig ez utóbbi tiszteletben tartja a legapróbb szabályt is.

Ellenkező esetben a közösség (de akár az egyén is) azonnali összezárással s direkt vagy indirekt ellenállással válaszol – talán ezért sem sikerült eddig senkinek a történelem folyamán tartósan megszállni vagy megtörni az országot. Ez a képesség mindenképpen tiszteletet érdemel.