Karácsonyfa a frontvonalon

Franciaországban már hosszú hetek óta tartanak az ún. sárga mellényesek (gilets jaunes) tüntetései az emelkedő benzinárak ellen, az alsó- és középosztálybelieket aránytalanul sújtó adóterhek, a dráguló élet és – végső soron – az elitistának bélyegzett Macron elnök ellen. Svédországban harmadik hónapja nincsen kormány a pártok hatalmi játszmáinak köszönhetően, amelyeknek egyetlen célja van: kizárni a hatalomból a harmadik legnagyobb (1,1 millió szavazópolgárral rendelkező), bevándorlásellenes (magyar szemmel nézve talán inkább bevándorlás-realista) pártot.

Strasbourgban, egy karácsonyi vásárban pár nappal ezelőtt lőtt le és sebesített meg több embert egy minden valószínűség szerint dzsihádista merénylő.

Az Európai Parlamentben egy kapucnis tréningfelsőbe öltözött hölgy vagdalkozott otromba módon.

Nagy-Britanniában a kormány küzd a Brexittel.

Németország lakói próbálják találgatni, hogy milyen lesz a Merkel kancellár utáni időszak.

A horvát–bosnyák határon feltorlódott migránsok hetek, hónapok óta kopogtatnak (vagy éppenséggel döngetnek) Európa kapuin.

Románia nemzeti ünnepet tartott december elején, amely a magyarokat több ízben megalázta.

A tévében és rádióban akár európai, akár hazai politikusok olykor elrettentő stílusban zajló „párbeszédét” és „vitáit” hallhatjuk, amelyekben félelmetes gyakorisággal röpködnek a másik felet minősítő jelzők: diktátor, kommunista, fasiszta, hazaáruló, s lehetne még folytatni…

Az Országházban papírfecni-szórásnak, fütyülésnek, rendetlenségnek és Greenpeace-aktivistákra emlékeztető módszereknek lehettünk szem- és fültanúi.

Mindezek tükrében aligha meglepő, ha a karácsonyi vásárok és fények ellenére olykor nehéz átérezni a decemberi időszak jelentőségét, mélységét, fontosságát.

Kép: Unsplash

Kedves hazai és európai politikusok az ideológiai paletta minden oldalán!

Mi lenne, ha csak egy hónapra, erre a néhány hétre, félretennétek acsarkodásaitokat, viszályaitokat?

Ha mellőznétek az olykor trágár szóhasználatotokat, gunyoros hanglejtéseteket, a néha leginkább óvodásokra emlékeztető módszereiteket, és viselkednétek példaként, egy ország irányítására alkalmas és a nép bizalmára méltó döntéshozókként? Ha Ti is, akiknek minden egyes szavát és mozdulatát százezrek figyelik, legalább ebben a rövidke időszakban kiemelten figyelnétek az egymás iránti tiszteletre és ennek illő közvetítésére? Megértem, hogy fáradtak vagytok, talán fásultak is… Az olykor kíméletlen politika és a hosszú évek küzdelmei vastag kérget növesztettek rátok. Talán legtöbben őszinte, a társadalmat valóban konstruktív irányba terelő szándékkal vállaltátok a közéleti szerepet még politikai pályátok kezdetén. Nos, pontosan ezt a konstruktív szándékot, vagy legalábbis annak az érzetét hiányoljuk most oly sokan ebben az ünnepi időszakban.

Kedves Olvasó!

Én különösen gyakran gondolok arra a tizenöt méteres karácsonyfára, amelyet a szíriai keresztény katonák állítottak az idlibi frontvonalon, hogy reményteli és győzedelmes üzenetként ragyogjon sajátjaiknak, ellenségeiknek pedig üzenve, hogy „még itt vagyunk, s nem félünk”.

Lehet, hogy felnőttkorban már nem hiszünk a mesékben és a jó győzelmében a gonosz fölött? A való világban egy épeszű lány nem szeretne bele egy loncsos vadállatba, miként azt a Szépség és a Szörnyeteg meséjében láttuk. Quasimodo a társadalom peremén maradna, Jázmin hercegnő pedig Aladdin szerető támogatása ellenére sem tudna kitörni a kulturális béklyóból. Sem Hófehérkét, sem Csipkerózsikát nem ébresztené fel álmából a királyfi, mert a #metoo mozgalom tagjai rosszallanák. Piroska szüleit a gyámhivatal fenyítené meg, mert hagyták lányukat egyedül kóricálni az erdőben.

Lehet, hogy ezek a – külső és belső – „tüntetések” a végén nem érnek el semmit. Megmaradnak a nagyhatalmi játszmák, és a tévére tapadva tovább hüledezhetünk a demokráciával takaródzó politikusaink méltatlan szóhasználatán s csatározásain. Meglehet, hogy a betontömbökkel és állig felfegyverkezett katonákkal védett európai karácsonyi vásárok még jó ideig velünk maradnak, és lehet, hogy advent is nyomtalanul suhan tova a minket körülvevő hatásvadász rémhírek miatt. Elvégre, több kattintást generál egy elborzasztó hír, amin sokáig tudunk szörnyülködni, semmint egy apró pozitívum, egy örömhír e nagy sötétség közepette.

De azok számára, akik mindezek ellenére küzdeni, hinni, s advent szellemével azonosulni vágynak, erőt kölcsönző üzenet, hogy az ünnepi várakozás valójában minden embert összeköt, hiszen abban nincs nézeteltérés, sérelem, politikai vita.

Összeköti a hazatérő külföldön dolgozó magyart a francia sárga mellényessel, a gyermeket a felnőttel, a cinikust a naivval, a betegségben szenvedőt a már gyógyulttal, a damaszkuszi és iraki embereket a Budapest utcáin sétálókkal. A jelek itt vannak előttünk, s ezek arra mutatnak, hogy hinni kell a jóban és várni kell annak elérkezését, mert érdemes. Akkor is, ha nem látjuk azonnal. Legyen erre példa a szíriai karácsonyfa, amely még most is oly büszkén ragyogja be azt a sötétséget, amit az emberi kegyetlenség hosszú évek alatt festett éjfeketének.