Mezítláb az avarban

Októberben beszökött hozzánk a nyár. Ilyen melegben levetjük a cipőnket, és mezítláb járunk a kertben, ahol a friss fű selymes érintése helyett most sárgás-barnás avar ropog a lábunk alatt. Nézem a kerítésre felkapaszkodó vadszőlő tüzes levelein megcsillanó napsugarat – számomra az ősz szimbóluma.

Kép: Unsplash
Kép: Unsplash

Kép: Unsplash

Sok évvel ezelőtt mélyszegénységben élő családokat látogattunk, akik nem tudták gyermekeiket ellátni, és a kapcsolattartás érdekében mi vittük hozzájuk őket. A szép cigánylány anyja egy kunyhóban élt, az udvaron pucér fenekű purdék játszadoztak. Október végén jártunk, rajtam pulóver, farmer. Később, anyaként, amikor az eldobható pelenka kényelmébe csomagolt fiam nem akart bilire szokni, eszembe ötlött ez a kép. A roma gyerekek hamarabb szobatisztává válnak, mint jobb körülményekkel bíró társaik; alig betegszenek meg, és majomügyességgel másznak fára. Cserébe számos nevelési problémát jelentenek környezetüknek – valahogy mégis inkább részei a természetnek.

Nézem, ahogy a kislányom és a macskák a homokban hemperegnek; a fények valószínűtlenül kis szögben érik a talajt, a színek is ősziesen melegek, mégis nyarat érzek.

A napokban egy képzésen hallottam, hogy legemberibb tulajdonságunk az állatok szeretete. Más fajok nem tűrik a tőlük eltérőt, mi viszont megszelídítjük, háziasítjuk, barátunknak nevezzük. Büntetjük az állatkínzást, összeszedjük és gondozzuk az elárvult kölyköket, akiket cukinak találunk, míg más csúcsragadozók prédának tekintik őket. Mintha sokunknak chippel beültetett információ jelezné, hol a helyünk a teremtmények sorában.

Kimegyek futni. A kora esti melegben a falusiak még az utcán időznek, kiskaput támasztva beszélgetnek. A kocsma előtti kiülők megtelnek, hangos jókedv árad végig az úton. Bár hamar ránk sötétedik, nincs kedvünk a házak védelmébe húzódni.

Nem tudok úgy végigfutni a falun, hogy ne köszönnének többen rám, olykor megállok, váltunk pár szót.

Nemrég tudtam meg, hogy Magyarországon végzett kutatásokból kiderült: az emberek hangulata sokat javult más nemzetekéhez viszonyítva az elmúlt évtizedben. Vidéken (persze nem minden megyében), különösen a nagycsaládosok, elégedettebbnek érzik magukat, mint a nagyvárosi egyedülállók. Úgy tűnik, az individualista, céljait könyörtelenül hajszoló nyugati embertípus ideje lejárt. Bár a fiatalok fejében sokszor az egyetlen érték a gazdagság, ez már csak a letűnt idők téveszméinek maradványa. Aki hamarabb megszabadul tőle, jobban, gyorsabban fog alkalmazkodni egy régi-új világrendhez.

Kocogás közben az elmúlt napok eseményeit pörgetem a fejemben. Eszembe jut, amit a mindfulnessről tanultam, és próbálok a környezetem ingereire meg a saját érzeteimre koncentrálni. Talán a legnagyobb hiba, amit elkövethetünk, az állandó, önmagunkba forduló rágódás, miközben számtalan, észrevétlen csoda mellett rohanunk el életünkben. A levegő hűlni kezd, érzem, ahogyan a szellő érintése bizsergető nyomot hagy a bőrömön. Követem a légzésem, ahogy szétárad a testemben a friss, erdőaljai oxigén, és megköszönöm a fáknak létezésüket. Lassan, észrevétlenül hála tölti be szívem.

 

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti