Feljelentett irodalom – Lackfi János gondolatai az irodalomoktatásról

Akkor is nagyon kihúztam magam, amikor a Jelenkorban megjelent, takonyról szóló, gyerekes szövegem miatt feljelentettek a Baranya Megyei Közgyűlésnél. A feljelentés értékéből némicskét levont, hogy az önkéntes felháborodó saját, álnéven közölt, száz százalékig hazafias és elkötelezett költeményeit ajánlotta az enyémhez hasonlók helyére.

Máskor egy puszilkodós gyerekversért felháborodva felnyomtak a Dörmögő Dömötörnél, mondván, undorító az apa, aki össze-vissza csókolgatja gyerekeit.

Sajnáltam a szegény levélírót, nem lehetett könnyű gyerekkora, s most rajtam kell revansot vennie érte. Szép kis kitüntetés az ilyesmi, látszik, hogy komolyan veszik az embert. Mondjuk ez ma már szerencsére súlytalan, jóval ijesztőbb lehetett, amikor Radnóti, Kassák, Babits vagy József Attila valóban bíróság elé került, és magas pártfogó után kilincselhetett egyes verssorok miatt. Az ilyesmi nem túl romantikus emlék, kár visszasírni.

Fontos lenne, hogy ne kötelező kelkáposzta-főzelékként nyomjuk le az irodalmat a diákok torkán, inkább legyen hab a tortán.

Kevesebb tudós, irodalomtörténészi okoskodást, több frappáns, embernyelvű magyarázatot. Könnyíteni a túl archaikus szövegeken esetleg, melléjük rendelni olvasmányos kortárs műrészleteket, különböző korokból való verset-prózát. Hogy látni lehessen, mennyire ugyanúgy szólhatnak más-más századok költői. Vagy mennyire másképp. Szélesíteni a szemhatárt távol-keleti és amerikai szerzőkkel. Nem elhagyva remek klasszikusainkat, akiktől pár lazább, színesebb alkotás is elférne. És ami a legfontosabb: nem lecsapni kellene a labdákat holmi definíciókkal, hanem felívelni, hogy fejlődjön az asszociatív szövegértés. Jelentéskörök legyenek, ne kötelező mondandó... Indulj el sok úton, ama bizonyos egy helyett.

Kár, hogy irodalomoktatásunk (talán a matekkal versengve) arra hajt, legyen „egyetlen jó megoldás”, és azt kéri számon.

Pedig az irodalom a minél több jó értelmezés terepe, egyre gazdagabban, árnyaltabban kéne tudni kibontani a szövegeket. Hogyan hangzik a „Nincsen apám...” egy ötévestől, hogy mondaná egy nyolcvanéves? Egy nő, egy férfi? Egy kétségbeesett, egy cinikus? Ez elképesztő izgalmas nyomozás, finom játék, sajnálom, hogy sokan kimaradnak belőle.

Érdemes felhagyni azzal a túlontúl romantikus elképzeléssel, hogy nem baj, ha szépen éhen halnak a művészek, mert szenvedéseik annál több igazgyöngyöt termelnek mindenki javára. Én bizony szívesen meghallgatnék egy-két kései Mozart-szonátát vagy Radnóti-őszikét. Fogyasszunk művészetet, segítsük vele az alkotókat! És ha már szépen bevonalkódoztuk, piacra dobtuk az irodalmat, ha a kultúrpolitika ezt már támogatta az esélyegyenlőség jegyében, akkor kezdjünk beszélni arról, mennyivel több ez, mint puszta termék... De nem fordítva.  

A cikk a Képmás magazin 2018. áprilisi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>