„Amikor az ember ír valamit, vállalja a felelősséget” – interjú Ugron Zsolnával

Amikor a nagyobbik lányod iskolába ment, a zabolai birtokról Budapestre költöztetek. Hogy ment az átállás és a környezetváltás?

Az első sokkon már túlvagyunk, hiszen most már a harmadik osztályt kezdi, de maga a környezetváltozás, az, hogy egy erdélyi faluból Budapestre költöztünk, eléggé zökkenőmentesen zajlott, mégpedig azért, mert mindig is kicsit kétlaki életet éltünk. Egyfolytában jöttünk-mentünk és ez a gyerekek életében amennyire lehet most is jelen van az iskola mellett – a szünidők jelentős részét továbbra is Zabolán töltik.

Az írást hivatásszerűen végzed, ez szervezi a napjaidat vagy párhuzamosan más dolgokat is csinálsz?

Most, a harmadik könyv után kezdek nem zavarba jönni, ha leíróznak. Mostanra megbarátkoztam a gondolattal, hogy író lesz belőlem. Remélem. De közben újságoknak is dolgozom, és ezt elég szerencsésen tehetem, olyan helyekre, ahová szívesen írok és többnyire arról, amiről akarok, ami ma eléggé elkényeztetett helyzet. Egyébként mindig sokféle dolgot csináltam egyszerre és ez ma is így van.

Leginkább nyáron írok, mert a mindennapi rutinba nehezen fér, hogy elvesszek egy regényben. Ilyenkor kutatok, egy kommunikációs céggel is együtt dolgozunk, és mostanában kezdtem megint azon gondolkodni, megvalósítanám egy-két televíziós ötletemet. Újabban a Gift of Life (Ajándékozz életet) alapítványnak is igyekszem segíteni: ők olyan szívbeteg gyerekeket műttetnek és gyógyíttatnak Magyarországon, akiken ott ahol élnek, az orvosok infrastruktúra vagy képzés hiányában nem tudnak segíteni. A Rotary International Tabáni szervezetével együttműködve gyűjtenek pénzt a műtétekre, leginkább magánadományokat.

Mikor kezdted tudatosan kutatni a gyökereidet és hogyan kezdtél egyáltalán írni?

Kamaszkoromban elhatároztam, hogy újságíró szeretnék lenni és ebben eléggé elszánt voltam. Végül a jogi karon kötöttem ki, de újságíró lettem, pontosabban még az előtt, hogy elvégeztem volna az egyetemet elindultam ezen az úton. Nagyon fiatalon lettem híradós újságíró, egy nagyon jó szerkesztőségben, ahol nagyon jó szakemberek dolgoztak és én kezem-lábam törtem azért, hogy ott engem komolyan vegyenek. Akkor még voltak gyönyörű illúzióim arról, hogy kiderítem az igazságot és elmondom. Pontosabban akkor még azt hittem, az a megfelelő forma. Ma már a saját igazságaimat másképpen próbálom elmondani. Amikor aztán jött az a hirtelen és elég nagy váltás, hogy Budapestről elköltöztem egy erdélyi faluba, ahol egy ideig, mindannyiunkat, akik ott éltünk egészen elfoglalt, hogy felépítsünk valamit a romokon, a romokból. 

De aztán eltelt egy idő, és úgy éreztem, hogy olyan dolgot szeretnék csinálni, amit nem lehet tőlem elvitatni és amiben a felelősség is csak az enyém. Az újságírásban az a nagyon szép, hogy amikor az ember ír valamit, vállalja a felelősséget azért, amit kiderít, összerak, leír és egy kicsit ez a része hiányzott a munkának. Régóta dédelgetett tervem volt, még a budapesti időkből, hogy egyszer megjelentetem a dédnagymamám receptjeit, méghozzá családi anekdotákkal összefűzve. Ez volt a magja az első regénynek, ami váratlanul nagyon sikeres lett, annyira, amennyire tulajdonképpen senki nem számított.

Ez volt az Úrilányok Erdélyben. Körülbelül így képzelted egy könyv megírásának  körülményeit és következményeit?

Egyáltalán nem voltak elvárásaim az írással kapcsolatban. Ezt az egy könyvet szerettem volna megírni, és nem gondolkodtam azon, hogy hogyan tovább. Annak persze örültem, hogy ez a siker további lehetőséget teremtett az írásra. Az eddigi életemet végignézve, azt hiszem kiderül rólam, hogy egy kereső ember vagyok és szeretek állandóan új dolgokba belevágni. A legszebb dolog az írásban egyébként az a végtelen szabadság, amiben el lehet veszni, és az, hogy fel lehet fedezni különböző világokat. Most a 16–17. század fordulójáról írok, de bármikor elkezdhetek egy science-fictiont, ott az üres képernyő, és bármit lehet teremteni.

Aztán egy levélregény, a Szerelemféltők következett, egy „négykezes” Meskó Zsolttal, ami híresen kényes műfaj az irodalomban. Hogy működött ez és mik voltak ennek a közös munkának a tanulságai?

A legüdítőbb eredménye ennek, hogy még mindig jó barátok vagyunk Zsolttal. Már nagyon régóta, 18-20 éves korom óta ismerem, mindig elképesztően jókat beszélgettünk, közben többször alakult úgy, hogy hónapokig nem találkoztunk, de mindig jóízűeket leveleztünk. Amikor megírtam az első könyvet, ő azon kevesek egyike volt, aki megkapta a kéziratot, hogy fűzzön hozzá építő kritikát. Zsolt tanult forgatókönyvírást, sokat beszélgettünk erről, és amikor ez a könyv ennyire sikeres lett, volt egy elvárás, hogy bizonyos időn belül írjam meg a második könyvet.

Ugron Zsolna – Kép: Emmer László

Akkor mindenféle ötletek keringtek a fejemben és őt nyaggattam a kérdéseimmel. Az egyik ilyen telefonbeszélgetésünknek az lett a vége, hogy megkérdeztem, miért nem írunk együtt könyvet, legyen a címe Szerelemféltők. A cím egyébként onnan jött, hogy mind a ketten jogászok vagyunk és sokat beszéltünk kriminológiai és jogi kérdések megjelenéséről az irodalomban. A levelezős múltunk alapján eléggé biztosnak tűnt a levélregény, mint műfaj, a novellákat pedig emailben küldözgettük egymásnak. Kitaláltuk előre a történet ívét, megírtuk a novellákat és az utolsó részre, a levelek megírására, ami kb. két hét volt, Zsolt megérkezett a családjával. Gyerekek, házastársak, mindenki összeköltözött arra az időre, a gyerekek játszottak napközben, mi meg írtunk. Elég nehéz periódus volt, de túléltük és megmaradt a barátság.

Ezzel kapcsolatban egyetlen idős hölgy szegezte nekünk a kérdést, amit egyébként minden újságíró kerülgetett, hogy akkor mondjam meg, volt vagy nem volt köztünk valami. Erre pedig az volt a válasz, hogy ezt a könyvet nem lehetett volna megírni, ha közöttünk bármi lett volna. A legnagyobb tanulság pedig az, hogy mennyire másképp értelmezi egy férfi és egy nő ugyan azt a szöveget, jelenséget, eseményt.

A könnyedebb társasági és szerelmi témák után hogy keveredtél a történelmi regényhez, ami nem kifejezetten nőies műfaj, ráadásul van egy csomó nehézsége, például a hitelesség kérdése?

Az első könyvet nem szépirodalmi műnek szántam, az volt a fontos, hogy a dőltbetűs történetek, és az azokban leírt világ eljussanak a közönséghez. Kézenfekvő volt, hogy a kerete autobiografikus, ami természetesen nem azt jelenti, hogy a naplómban kicseréltem a neveket. A Szerelemféltők, bár egy nő és egy férfi levelezéséből épül fel, nem kimondottan szerelmi történet. Inkább a honnan jövünk és mit hozunk magunkkal kérdéssel foglalkoztunk, az egyéni és kollektív múlttal való szembenézéssel. És azzal, hogy mindezek hogyan hatnak ki az emberi kapcslatainkra, a női-férfi kapcsolatokra is. Pontosan látjuk, hogy a múlttal való szembenézés ma is mennyire aktuális és a legtöbb esetben átpolitizált téma.

Én nagyon szeretem a jó történelmi regényeket, és nagyon bosszantanak a rossz történelmi regények. Ez nem a hitelességtől függ elsősorban, de nekem jólesik, ha az író az ismert történelmi adatokat figyelembe veszi. Nem tudjuk milyen volt Mátyás király, csak azt tudjuk, hogy Bonfini hogyan látta, és én sem tudom pontosan milyen lehetett Báthory Anna, mint ahogy Móricz sem és senki más sem tudta, de van egy kupac adat, amiből mindannyian dolgozunk. Nekem kicsit több adat állt rendelkezésemre mint Móricznak, vagy Makkai Sándornak például, aki az Ördögszekérben írt meg egy egészen másmilyen Báthory Annát, de nem ezen  múlik, olyan kevés hiteles adat van, hogy ez a karakteralkotás egészen szubjektív lehet.

Nyilván források mentén építkezel, de mi szabja meg a fikció és a tények arányát?

Ez egy eléggé alaposan feltárt kor, és folyamatosan kerülnek elő új adatok is. Minden elérhető forrást figyelembe vettem és a fikció ott kezdődött, ahol nem állt rendelkezésre elegendő adat. Nem tudjuk például, hogy Báthory Anna mikor ment férjhez másodszor, csak egy időintervallumot lehet meghatározni. Ez elég nagy szabadságot ad – a mikor, hogyan és miként innentől kezdve teljesen rám van bízva.

Különösen izgalmas, hogy a nüanszok, a pillanat, az érzelmek, a reakciók hogyan kerülnek a szövegbe.

Ténynek csak a szikár adatokat tekintjük. Bethlen Gábortól ismerünk olyan leveleket, amikben ugyanarról a témáról egyféleképpen írt a töröknek és teljesen másféleképp a velencei követnek. Kiderül, hogy még ezeket sem lehet tényként kezelni. Bethlen politikus volt, különböző szándékok vezérelték és ez majdnem mindenkire vonatkoztatható. Ugyanakkor egy csomó helyzetben sokkal többet mondanak el a tényszerű közléseknél ezek a levelek. Például nemrég találtam meg Czobor Erzsébet egy rövidke levelét, aki a Thurzó nádor felesége, és a fiának Thurzó Imrének feleségéhez, Nyáry Krisztinához írt abból az alkalomból, hogy a fia halála után Nyáry Krisztina újabb házasságot kötött Esterházy Miklóssal.

Amikor ezt megtudja Czobor Erzsébet, csak annyit ír neki: azt hogy kegyelmed férjhez megy eddig is tudtam, hogy ezt azzal indokolja, hogy édesanyjának és a családnak ez a kívánsága, azt tudomásul vettem, de azt nem felejtem el, hogy nemrég, amikor édesanyjával nálunk vendégeskedtek, hogyan emlegették Esterházy uramat, amikor ő még valaki mással készült frigyre lépni. Körülbelül így. Itt van egy levél, amiben szinte semmi tényközlés nincs, itt a stílus az, ami sokmindent elmond: benne van a levélíró teljes karaktere. Innentől kezdve, nekem nem kell azon gondolkodnom, hogy milyen volt Czobor Erzsébet, mert valamilyen képem lett róla. Ami persze egészen szubjektív.

Ugron Zsolna – Kép: Emmer László

Két évig kutattam a kort és nagyon élveztem, sőt még most is nagyon élvezem. Most már azon gondolkodom, hogyha befejezem ezt a 16–17. századi trilógiát, akkor mi lesz a következő világ. Most írom a második kötetet és félve mondom, de talán karácsonyra megjelenik. A harmadik kötetről azt gondolom, hogy egészen más lesz mint az előző kettő, mert sokkal kisebb időintervallumot próbálok megragadni benne. Ennek a főszereplője Brandenburgi Katalin lesz, aki Bethlen Gábor második felesége. Nem egy hosszú élet, de nagyon érdekes sors az övé.

Feltűnő, hogy mindig erős és szerepválaló nőket választasz, és találtál egy adatot, amit a Nőispánok cikkedben meg is írtál. Eszerint az 1622-es országgyűlésben a férfiak és nők képviseleti aránya 49/24 volt.

Ahhoz képest, hogy azóta eltelt 400 év, eléggé figyelemre méltó szám, persze a korabeli az egészen más képviselet, ezt a cikkben azért leírtam. Ami ennél meglepőbb volt, hogy a már emlegetett Czobor Erzsébet vagy a hírhedt Báthory Erzsébet, vagy egy másik Báthory Anna, nem akiről én írok – tehát van 4-5 nő, akikről tudjuk, hogy főispán volt, ami azt jelenti, hogy elnökölt a megyegyűlésen, ami követeket küldött az országgyűlésbe. Ma sokkal rosszabbul állunk a megyei kormánybiztosok aránya tekintetében is.

Rettenetesen érdekel egyébként a női sorsoknak az a változása, ami a környezetükből, a helyzetükből adódik. Ezek a nők azért lehettek olyan elképesztően erős asszonyok, mert egy folyamatos háborús helyzetben éltek, és miközben a férfiak harcoltak, addig valakinek otthon is helyt kellett állni. Nyilván nem volt mindenki ilyen, de volt lehetőségük, hogy alkotó módon éljenek és teret szerezzenek maguknak. Engem nagyon érdekel, hogy ez ma hogyan van a világ különböző részein, mik ennek a társadalmi és történelmi gyökerei.

Nagyon érdekes adat például, hogy mire az én most nyolc éves lányom érettségizni fog, addigra a felsőoktatási képzésben részt vevő hallgatók számának kétharmada valószínűleg nő lesz Magyarországon. Ez nem azt jelenti, hogy ugyanez az arány a munkaerőpiacon is megjelenik, de akkor is elég sok kérdést fölvet. Sokat kutatják és látszik is, hogy ezek a mozgások miért vannak, valahogy mégsem nagyon változik a helyzet.

Mit gondolsz, miért?

A nőkérdésről való gondolkodásban nagyon nehezen születik meg az a nőkép, ami amellett, hogy konzervatív és keresztény, nagyon modern és mai. Amíg Németországban egy hétgyerekes családanya a honvédelmi miniszter, és az egyik legsikeresebb kancellár is – és akkor még nem is említettük a skandináv országokat  – , addig Magyarországon a parlamentben elhangozhatnak amik elhangzanak. A nőkérdés nem politikai kérdés.

Mit tudhatnak a nők jobban, vagy másképp politikusként, közszereplőként mint a férfiak?

Munkaerőpiaci kutatások ki szokták mutatni, hogy a nők könnyebben talpraállnak, rugalmasabbak, nyitottabbak az új dolgok tanulására, könnyebben kommunikálnak. Van egy csomó – valószínűleg evolúciós – előnyünk, ami talán abból adódik, hogy mi nem hajtottuk a vadat, hanem gyűjtögettünk. Van, amit a nők csinálnak jobban és van, amit a férfiak. Miközben itt mi azzal foglalkozunk, hogy hány nő van a parlamentben, a világ másik végén, az Egyesült Államokban már az történik, hogy a közép és felső menedzserek aránya eltolódik a nők irányába, a férfiak kezdenek kiszorulni, ami komoly családi válságokhoz vezet. Lehet, hogy hosszú távon éppen ez a csapda.

Számomra nem az a kérdés, hogy ki a nyertese ennek, ezek olyan kihívások inkább, amikkel közösen kell kezdeni valamit, különben mindenki veszít. A legnagyobb kihívás úgy látom a tempó, az az elképesztő sebesség, amivel a világ változik és amivel csak úgy lehet együtt élni, ha nagyon odafigyelünk egymásra.

A cikk a Képmás magazin 2014. szeptemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>