Harcias magyar hősnők az 1848-49-es szabadságharcban

A történelmi példákon azt láthatjuk, ehhez a kérdéshez elődeink jóval rugalmasabban álltak hozzá. Gondolhatunk az amazonok görög legendájára, akik lóháton harcoló nők voltak – feltételezések szerint valós személyekről, szkíta nőkről van szó –, vagy a spártai asszonyokra, akik azért edzettek, hogy egészséges gyermekeket tudjanak majd szülni. A magyar történelemből Rozgonyi Cicelle alakja említhető, aki Galambóc ostromakor megmentette Luxemburgi Zsigmond királyunkat. Később, a török időkben kellett helyt állniuk a magyar nőknek a csatatérten: ha a férjet máshova szólította a kötelesség, egyedül kellett megvédeniük otthonukat.

„Mindnyájunknak el kell menni”

Ilyen idők jártak 1848–49-ben is Magyarországon. A nők ott voltak a forradalmi hangulatot erősítő színházi előadásokban, a forradalmár férjek mellett otthoni támaszként – és akár a legnagyobb harcoknál is. Bányai Júlia fiatal özvegyasszony volt, amikor jelentkezett a szabadságharcot vívó magyar seregbe. Feltűnően bátor és jó lovas volt (korábban műlovarnőként dolgozott egy cirkuszban), így a „közlegényből” hamar főhadnagy, majd százados lett, harcolt Gyulafehérvárnál, Dévánál, Kolozsvárnál pedig ő fedezte a magyar sereg visszavonulását. Persze nem tudta a végtelenségig titokban tartani női mivoltát, ám ebből is előnyt kovácsolt a magyar sereg: mivel beszélt franciául, párizsi táncosnőnek adta ki magát, így kémkedett az orosz seregnél. Szabadságharcunk leverése után – akárcsak az erdélyi sereg főparancsnoka, Bem tábornok – Törökországba menekült. Itt feleségül ment Matta Ede honvédszázadoshoz, s mivel egyikük sem tudott belenyugodni az ország helyzetébe, még egyszer megpróbáltak visszatérni Erdélybe, ahol 1851-ben egy osztrákellenes összeesküvést próbáltak előkészíteni. Ennek leleplezése után a pár előbb ismét Törökországba, majd Egyiptomba menekült: Kairóban fogadót üzemeltettek. Júlia itt halt meg, 59 évesen.

Kép

Bányai Júlia az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején férfinak adta ki magát

Kossuth Lajos miatt maradhatott életben – Mária főhadnagy

Jóval tragikusabb életpályát futott be Lebstück Mária, amely mutatja, hogy rendkívüli időkben szükség lehet rendkívüli tettekre, de a csatatér mégiscsak a férfiak terepe, hiszen a vereség következményei súlyosabbak lehetnek egy nő számára, különösen, ha gyermeke is van. Mária előbb a bécsi forradalomhoz, majd annak leverése után a magyar szabadságharchoz csatlakozott, természetesen álnéven. Egy sebesülés miatt persze fény derült kilétére, és mivel kémnek gondolták, halálra ítélték. Kossuth Lajos közbenjárására engedték csak szabadon. Mária ezután is a hadsereg kötelékében maradt – a főhadnagyi rangig jutott. A szerelem is rátalált, 1849 júliusában férjhez ment Jónák Józsefhez, akivel együtt harcoltak Buda ostrománál. Egy hónappal később, a szabadságharc leverése után azonban, az országhoz hasonlóan, a nő magánélete is romokban hevert: az aradi várban raboskodva adott életet fiának, férjét pedig 16 évi fogságra ítélték az osztrákok. Máriát rokoni közbenjárásra ugyan szabadon engedték, de el kellett hagynia az országot, szülőhazájában, Horvátországban talált menedéket fiával. Házasságát – férje kérésére – még a hadbírósági tárgyalások idején érvénytelenítették, így 1851-ben hozzámehetett egy festőművészhez, Paschle Gyulához, aki biztos családi hátteret nyújtott számára. Paschle halála után viszont ismét kemény megpróbáltatások következtek: végül mosónőként helyezkedett el Újpesten, és itt is halt meg, szegénységben.

A tűzhely őrzője

Bohusné Szögyény Antónia nem harcolt véres ütközetekben, de élelmiszerrel, ruházattal látta el a magyar katonákat – még a fegyverletétel után is járta a börtönöket csomagjaival –, naplójában pedig az utókor számára is megörökítette ezeket az időket. Így például azt is, hogy milyen fontos volt otthon maradnia világosi birtokán (ez, az ellenséges csapatokat ismerve, legalább olyan bátor tett volt, mint a csatatéren harcolás), hiszen így megmentette azt a fosztogató román csürhétől: „Ma ismét meggyőződtem, hogy  egyedül csak ittlétem mentette meg házunkat a pusztulástól. Vásárhelyi Juli házát, mivel senki nem volt benne, teljesen kirabolták és szétrombolták […].”

Kép

Bohusné Szögyény Antónia

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc ápolónőinek vezére

Az előző két példa saját korában is szélsőséges esetnek számított, a nők hagyományos szerepe a harcban ekkor és a későbbiekben a betegápolásra korlátozódott. 1849-ben (öt évvel az ebben úttörőnek tartott Florence Nightingale előtt) Kossuth Lajos legfiatalabb húga, Zsuzsanna is ezen a téren állt helyt: az ekkor három gyermekes, özvegy nő „az összes tábori kórházak főápolónője” lett. A Flór Ferenc által megszervezett egészségügyi osztály Zsuzsannának köszönhetően három hónap alatt hetvennél is több tábori kórházat létesített, ahol korszerű módszerekkel kezelték a sebesülteket. Kossuth húga ápolónőket toborzott, járta az országot és a betegeket is ellátta – óriási munkát végzett, rendkívül nehéz körülmények között. A szabadságharc leverése után előbb orosz, majd osztrák fogságba került. Mivel tárgyalásán az egykori hadifoglyok tanúsították, hogy őket is szakszerűen gondozta, elengedték. Az ekkor 32 éves özvegy nő gyermekek neveléséből tartotta el családját, mígnem az osztrákok 1851-ben ismét letartóztatták (kapcsolatban állt az osztrákellenes szervezkedőkkel), és a pesti Újépületbe, majd tüdőbaja miatt a bécsi rabkórházba vitték. Az USA nagykövetének közbenjárására engedték végül szabadon, ám hazájába már soha nem térhetett vissza. Előbb Brüsszelben telepedett le (ahol ismét talált magának állást: csipkeverő műhelye volt), majd az osztrák követség zaklatásai miatt az Egyesült Államokba emigrált. Egy évvel ez után halt meg, 37 évesen, a megfeszített munka és súlyos tüdőbaja következtében.