Tévhitek a házasságról – Mindent szabad, de nem minden használ

A házasságot/családot kutatni egyetemi körökben jó ideig nem számított progresszív dolognak, az ideologikusan/ politikailag meghatározott cél ugyanis sokáig az volt, hogy azt kell bebizonyítani: az egyén a klasszikus felálláshoz képest alternatív együttélésekben ugyanolyan jól vagy még jobban ki tud teljesedni. A családdal kapcsolatos tények ezért sokáig alig és akkor is csak nagyon halkan lettek kimondva. Ennek az lett az eredménye, hogy mára a családdal és házassággal kapcsolatban rendkívül sok téves elképzelés él a köztudatban, miközben bizonygatni kell az olyan evidenciákat, hogy rossz az embernek egyedül, a házasság jó dolog, és egy gyereknek szüksége van az anyjára és az apjára.

 
A férfi érdeke?

Az egyik ilyen népszerű tévhit az, hogy a házasság elsősorban a férfiak érdeke. Ez a tévképzet Jessie Bernard amerikai feminista szociológus munkájára vezethető vissza, aki kutatásaiban úgy találta, hogy a házasságokban több nő szenved szorongástól, depressziótól és passzivitástól, mint férfi, ebből pedig levonta a fentebb említett következtetést. Bernard kutatása ugyanakkor hemzsegett a metodikai hibáktól, és rendkívül korlátozott volt, ahogy erre a Chicago-i Egyetem szociológia professzora, Linda J. Waite és az újságíró Maggie Gallagher a "The Case for Marriage: Why Married People Are Happier, Healthier and Better off Financially" (kb. A házasság ügyében: A házasságban élők miért boldogabbak, egészségesebbek és jobb módúak?) című könyvükben rámutatnak. Bernard az általános egészségi állapot mutatói között nem vizsgálta az alkoholizmushoz, erőszakhoz és veszélyes viselkedéshez fűződő problémákat, amelyek pedig inkább a férfiakra jellemzőek. És amikor a kutatásaiból az derült ki, hogy a házasságban élő nők elégedettségi- és boldogságindexe jelentősen magasabb volt, mint a nem házasságban élőké, a kutató ezt azzal söpörte le, hogy a nők csak a társadalmi nyomásnak engedve vallják magukat boldogabbnak, pedig valójában nem azok. A legfrissebb kutatások ugyanakkor azt igazolják, hogy férfi és nő nagyjából egyformán profitál a házasságból.

Mind a házas férfiak, mind a házas nők egészségesebbek, boldogabbak, jobb módban és tovább élnek, mint a nem házasok.

A férfiaknak inkább egészségi, míg a nőknek inkább anyagi tekintetben javul az életminősége. És ez utóbbi nem csak abból fakad – noha természetesen ez is fontos –, hogy a férj keresete biztonságot jelent a gyere(ke)ket nevelő nő számára. Meglepő módon a házasságban élő és dolgozó nők keresete 4–10%-kal haladta meg a nem házasságban élőkét, ahogy a már idézett szociológia professzor, Linda J. Waite egy 1995-ben végzett kutatásából kiderül. De ez fordítva is igaz: a nős férfiak jobban keresnek, hamarabb jutnak előléptetéshez, jobb munkahelyi értékeléseket kapnak, és kevesebbet hiányoznak a munkából, mint nőtlen társaik, ahogy ezt Peter Kostiuk és Dean Follmann felmérése igazolta, ami a Journal of Labour Economics című szaklapban látott napvilágot. Az okok keresésében a kutatók arra jutottak, hogy a férjek és apák, mivel nem csak önmagukért éreznek felelősséget, jobban hajtanak, nagyobb a motiváltságuk, több értelmét látják, hogy törekedjenek. Waite professzor asszony szerint érdemes a kérdés praktikus oldalát nézni: „Persze, egy egyetemi diplomával a zsebben megnövekednek a kereseti lehetőségek, de ugyanígy egy támogató és megbízható házastárssal a háttérben is.”

Kevesebb alkohol, több szex

Nem elhanyagolható előny továbbá az sem, hogy férjek és feleségek testileg-lelkileg egészségesebben és tovább élnek, mint szingli társaik – ami országokon, népeken, kontinenseken keresztül minden emberi kultúrára érvényes. A már idézett "The Case for Marriage" című könyvben számos tényezőt felsorolnak ennek indoklásaképpen. 
Például a nős férfiak körében kevesebb az alkoholista. A nőtlen férfiak kétszer annyit isznak, mint nős társaik. Ellenben minden negyedik házas férfi absztinens, míg az agglegények közül csak minden hatodik az.

A kutatók szerint a feleség rendkívül fontos egészségvédő faktor a férj életében, mert a nehéz élethelyzetekben érzelmi támaszt nyújt a férfinak, amikor az ennek híján esetleg az alkohol után nyúlna.

Ugyanezért van az is, hogy a házasságban élő férfiak körében alacsonyabb az öngyilkosságok aránya (az egyedülállók körében kétszer, az elvált férfiak körében háromszor annyi). Mentális betegségekben is lényegesen kevesebben szenvednek, és kétszer akkora esélyük van boldognak mondani az életüket, mint nem nős társaiknak. Az pedig, hogy a férfiak fizikailag is egészségesebbek és erősebb az immunrendszerük, a lelki tényezőkön túl annak is köszönhető, hogy a nők sokkal egészségtudatosabbak. Elküldik például férjeiket szűrővizsgálatokra, rendszeresen mérik a vérnyomásukat, egészségesebb ételeket tesznek az asztalra, ellenzik a veszélyes viselkedésformákat, és így tovább. A házasságban élő férfiak halálozási rátája 250%-kal, a nőké pedig 50%-kal jobb, mint az átlag. (Ez azt jelenti például, hogy nemtől függetlenül 10 házasemberből 9, aki megélte a 48 éves korát, életben lesz 65 évesen is, míg ugyanerre az egyedülálló férfiak közül csak hatnak, a szingli nők közül pedig nyolcnak van esélye.)

Lehet, hogy ez így van, mondhatná most erre valaki, de a házasemberek nagy árat fizetnek ezért: a szexuális életüket, ami az egyedülállók esetében biztosan sokkal intenzívebb és izgalmasabb. Nos, ezen a területen is jó hírrel tudunk szolgálni a monogámia híveinek: az USA-ban két nagy országos reprezentatív kutatás (1994-ben és 2002-ben, mindkettő a Chicago-i Egyetem kiadványaiban lett publikálva) is azt igazolta, hogy házasságban élők többször és jobban élvezik a szexet, mint az egyedülállók, vagyis mind testileg, mind érzelmileg nagyobb örömet okoznak nekik az együttlétek.

Nem a papír számít?

Egy szintén széles körben elterjedt tévhit, hogy azoknak a pároknak, akik házasság előtt együtt élnek, alkalmuk van „kipróbálni” egymást, idomulni egymás elvárásaihoz, és ettől tartósabb és boldogabb lesz majd a házasságuk, mint azoké akik nem éltek ilyen próbaházasságban. 
Nos, ennek pont az ellenkezője igaz. Nagyszámú kutatás bizonyítja, hogy azok, akik már a boldogító igen előtt együtt élnek, lényegesen kevésbé tartják kielégítőnek a házasságukat, és sokkal nagyobb az esélyük arra, hogy elváljanak. Az egyik ok erre minden bizonnyal az lehet, hogy akik képesek várni az együttéléssel, valószínűleg eleve komolyabban gondolják a házasságot, és ez fordítva is igaz: akik hajlanak a kötetlen együttélésre, valószínűleg eleve jobban ódzkodnak az elköteleződéstől. Ezen felül azonban az együttélés már önmagában is olyan rutinokat alakíthat ki, amelyek megnehezítik, hogy az azt követő házasság boldog lehessen. Ahogy ezt az amerikai Journal of Marriage and the Family című lapban 2002-ben megjelent egyik tanulmányban írják: „Az együtt élő párok esetében lehetséges, hogy kisebb a motiváció, hogy a problémamegoldó és egymást támogató képességeiket fejlesszék.” (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a párok, akik úgy költöznek össze, hogy előtte már elhatározták, hogy összeházasodnak, azoknak közel akkora esélyük van együtt maradni és boldog házasságban élni, mint az egyáltalán nem összeköltözőknek.) 

De mi van azokkal, akik össze sem akarnak házasodni, akik azt mondják, nekik nem a papír számít, ők házasság nélkül is ugyanúgy szeretik egymást? Hogy kik mennyire szeretik egymást, azt nem lehet megítélni és mérni sem. Bizonyos objektív tényezőknek viszont nagyon is lehetséges a megítélése. A már többszörösen idézett Waite és Gallagher szerzőpáros könyvéből például kiderül, hogy a „papír nélkül” együtt élő párok kevésbé hűségesek egymáshoz. Ennek pedig rengeteg következménye van. A hűséges pároknak kevésbé kell aggódniuk a nemi betegségek miatt, kevésbé kényszerülnek féltékenykedni, és több kedvük/energiájuk marad a kapcsolatuk építésére érzelmi és szexuális téren is. Továbbá a „papír nélkül” együtt élők kevésbé kezelik közösen a pénzügyeiket. Előfordulhatnak nagy anyagi különbségek – az egyik sokat enged(het) meg magának, a másik keveset –, amelyek nem feltétlenül egyenlítődnek ki, hiszen egyiküknek sincs „jogalapja” arra, hogy beleszóljon, a másik mire költi a pénzét. Egy házasságban ez nehezen elképzelhető. Az együtt élők kevésbé figyelnek oda egymás egészségi állapotára – a nők például kevésbé érzik feljogosítva magukat, hogy szót emeljenek partnerük egészségtelen életmódja (alkohol, dohányzás, stb.) ellen. Az együttélésekre ugyancsak kevésbé jellemző a munkamegosztás, a bizonyos feladatok elvégzésére történő specializálódás, hiszen mindketten tudatában vannak, hogy a kapcsolat bármikor következmények nélkül véget érhet, és ezért nem engedhetik meg maguknak, hogy egy-egy területet teljesen kiengedjenek a kezükből. És így tovább, a szerzőpáros szerint általánosságban elmondható, hogy az együtt élők körében kisebb a hajlandóság az egymás melletti elköteleződésre, mint a házastársaknál. És ha az Egyesült Államokról beszélünk, akkor a Virginiai Egyetem szociológia professzora, Stephen L. Nock megállapítása szerint (ami „A Comparison of Marriages and Cohabiting Relationships – A házasságok és együttélők párkapcsolatainak összehasonlítása” című cikkben látott napvilágot a Journal of Family Issues magazinban, 1995-ben) a papír nélkül együtt élők életvitele jobban hasonlít az egyedülállókéhoz, mint a házasságban élőkéhez. 
Ellentétben tehát a manapság elterjedt nézettel, az együttélés egyáltalán nem olyan, mint a házasság. A Waite–Gallagher szerzőpáros amellett érvel, hogy a házasságokban az állandóság az, ami szociológiai szempontból a legjelentősebb előnyt jelenti az egyszerű együttélésekhez képest. Ez teszi lehetővé, hogy a feleknek ne kelljen mindig mindennel foglalkozniuk, hanem specializálódhassanak, és kiteljesíthessék önmagukat azokon a területeken, amelyekben a legjobbak, így együttműködhetnek, és egyre teljesebben egészíthetik ki egymást.

Igaz, hogy nem a papírtól fogják jobban szeretni egymást a párok, de azoknak, akik jobban szeretik egymást, erről papírjuk is szokott lenni.

A második rész:
A legbiztonságosabb hely a világon: a házasságra épülő család