Rózsákból font szőnyeget a magyar tájépítész, aki a Borgiák sorozatban is dolgozott

„Falun városi vagyok, a városban vidéki! De egy biztos: a karácsonyt másképp élem meg azóta, amióta nem Budapesten élek. Dörgicsén az idő lassabban telik, van idő csodálni a tájat, a környezetet. Valahogy a karácsony fényei is mások. Az ünnepi asztalra a magunk kertjében termett zöldségek, gyümölcsök, a saját lekvárunk, teáink és igen, a saját pálinkánk kerül. Az ünnepet úgy élhetjük meg, hogy a nagyvárosi lótás-futás kimarad a programunkból” – mondja Kézdi Kriszta tájépítész.

Egy pikoló világos meg némi fekete mellett beszélgetünk tájról, tájsebekről, Cinkotáról, Mátyásföldről, a Papír utcáról, a külvárosi kockaházak romantikájáról, a Balaton csendjéről és a Balaton környezetét újabban bedarálni látszó lakóparkosítás csatazajáról. Valamint Etyekről, a filmiparról, a Borgiák című sorozatról, amelyhez tájépítészként kapcsolódott egykor. 

Munkája során meg kellett tanulnia a filmesek nézőpontjából, a kamera látószögéből szemlélni a természetet, s a történelem korábbi korszakainak megfelelő vagy ahhoz hasonlító atmoszférát, környezetet teremteni. 

A lovasjelenetek talaját különösen nehéz kihívásnak tartja Kriszta, hiszen, ha nagyon mély a homok, abban nem lehet látványosan vágtázni. Ha túl sáros, az sem biztos, hogy megfelel a készítők elképzelésének. Olyan is volt, hogy egy reklámfilm kedvéért 8000 szál vörös rózsából kellett neki és csapatának szőnyeget alkotnia. Sóskúton elhagyott bányakatlanban középkori hullaégető létrehozására vállalkozott.

Volt lehetősége a reneszánsz kastélyok környezetét is imitálni; egy-egy részletében újragondolni Toscanát, a Loire völgyét. Róma főterének kialakítására szintúgy jó szívvel emlékezik. „Látványtervek, forgatókönyvek alapján dolgozunk. Sokszor egy-egy feladat féléves előkészítő munkát igényel, ami után két hónapot vesz igénybe maga a forgatás” – magyarázza. 

Kép

Kézdi Krisztina tájépítész − Forrás: Kézdi Krisztina

Jeremy Irons kedvenc bokra

Formára nyílt sövények, impozáns citrusfélék, kemény lombú növények, pálmák közt telt filmes pályafutása, amelynek mókás epizódjai, pillanatai is akadtak. „Megtiszteltetésnek vettük, hogy amikor azt hitte, mi nem látjuk, Jeremy Irons épp a mi bokrunkat pisilte le” – avat be a Borgiák kulisszatitkaiba Kézdi Kriszta. 

De rögvest hozzáfűzi: a sorozatban VI. Sándor pápát alakító Oscar-díjas színművészben kedves, viselkedésében nagylelkű angol arisztokratára emlékeztető figurát ismert meg, ezért lelkiismeret-furdalása van, hogy kibeszéli…

Tata, az élővizek városa is szóba kerül, azon belül az Angolkert. Nem véletlen, hogy a Cseke-tó menti helyszínt, amelyet platánfa, jegenyenyár, nyugati ostorfa, csüngő vérbükk, szomorúfűz és vadgesztenyefa díszít, s Magyarország első tájképi kertjeként tartják számon, újabb és újabb stábok nézik ki maguknak. „Egyszer Tatán olyan sövényt alakítottunk ki, amelyen a kamerának, az operatőr elvárásainak megfelelő tempóban (se túl lassan, se túl gyorsan) kellett átsétálnia egy őznek. Hát, nem ment könnyen” – folytatja változatlan jókedvvel. 

A Papír utca romantikája 

S ha már az emlékek kerülnek előtérbe, felidézi a gyermekkorát. „Pesti lány vagyok meg budai is, de az édesanyám családja Monostorapátiból származik, így a Balaton mindig a második otthonom volt. Ma már az első – teszi hozzá. – A Kapás utcában éltünk, közel a mai Millenáris Parkhoz, amely a Ganz Villamossági Műveknek adott helyet. Szerettem ott lenni, de az élet úgy hozta, hogy átköltöztünk a Papír utcába. Hetvenes évekbeli kockaházban nőttem fel, negyedórára volt a suli. Gyümölcsöskertek, betonházak, kis kertek, játszóterek – minden egymás mellett, minden a közelben. Cinkota még nem tartozott Budapesthez” – sóhajt föl.

Később újra Bel-Buda következett. „Mindenhol feltaláltam magam, csak akkor jöttem zavarba, amikor a továbbtanulásról faggattak. A majdnem Commodore-korszakban a Bláthy Ottó Titusz Műszaki Szakmunkás-, Szakközépiskola és Gimnáziumba iratkoztam be informatika szakra. 

Megúszós választásnak gondolom, az általános iskola szuper környezete, a sporttagozatosok vidám élete után – ugyanis versenyszerűen kosaraztam! – visszalépésnek éreztem a dolgot.

 Egy kiváló matektanár azonban átsegített a nehézségeken. Ha a tanulás nem is kötött le igazán, a bulizást élveztem. 

Tíz éven át nem érdekelt, mit tartogat a jövő. Az Oktogonnál egy kocsmában pultoztam, felszolgáltam, bár szülői kérésre elkezdtem a Közgázt, és befejeztem a Kereskedelmi Vendéglátóipari Főiskolát. Elköltöztem, önállósodtam. Ekkor hallottam először a tájépítész szakról a Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetemen. Akkor még peremszakmának számított, de nekem megtetszett, mert művészi vénát igényelt, ugyanakkor hangsúlyt kap benne a matematika, a logika, a térlátás. A legpolihisztorabb szakmának érzem ma is! Nem utolsósorban azért is szeretem, mert az ember sok időt tölthet a szabad levegőn…”

Kriszta nem tévedett. A tájépítészet – Dömötör Tamás megfogalmazásában – nem más, mint a természet és az ember között megszakadt kapcsolat újjáépítése, illetőleg az erre irányuló törekvés. S ahogy a klímahelyzet tragikussá válik, úgy kap mind nagyobb hangsúlyt ez a munka, amely felismerte, hogy „a tájalakító ember az ipari forradalom beteljesedésével az érintetlen természet mítoszát ugyan végérvényesen lerombolta, de tetteinek egyik legfőbb mozgatórugója mégis a tökéletes harmónia utáni vágy”.

Mond néhány üdítő példát: London, Madrid átalakulását, Bécs Duna-szigeti vizes játszóterét (Donauinsel). 

„Roberto Burle Marx (1909–1994) látásmódja áll igazán közel hozzám – konstatálja. – A riói Copacabana promenádja, Kuala Lumpur központi parkja, Sao Paulo fejlesztése. Mind-mind kiváló munka, olyan irány, amelyet érdemes követni.”

Fotó forrása: Kézdi Krisztina

A hajnali pára – eloszlóban?!

Kézdi Krisztina Budapest modern építészetéről, közparkjaink állapotáról is (markáns) véleményt alkot. „Vannak nagyszerű projektek, de nézzünk körül csak itt, a Vérmezőn! A területet először 1820-ban parkosították. Szemben a Déli pályaudvar! Vajon miért nem érdemel annyit, hogy legalább a kijárt utakat – mutat az egyik közeli csapás felé – rendbe tegyék? Ez csak az én szememet zavarja? Vagy ott a Váci út. Kassák Lajos Angyalföldje. Lakóparkok születnek, a zöldfelületek száma közben drámaian csökken…” 

Kriszta aggódva beszél a 21. század Pest-Budájáról, ám a jelenből hamarosan újabb régi „csapások” felé vesszük a társalgás irányát. Hollandiáig utazunk.

„Sok időt töltöttem Rotterdamban, a szerelem vitt oda. Kezdő tájépítészként inspiráltak az ott tapasztaltak: a zöldfelületeikkel könnyedebben, mégis figyelmesen bánnak.” 

Hollandiából ennek ellenére hazatért. „Az első hazai munkám egy biológiai szennyvíztisztitó céghez vezetett, akik kistérségi fejlesztésekre specializálódtak.” Belelendül a szakmai kérdésekbe; elismerően beszél Nőtincs három települést kiszolgáló kommunális szennyvíztisztítójáról, Kisdorogról, Nyírmadáról, Tevelről. A nagytétényi Harbor Park szennyvíztisztitó berendezését azért méltatja, mert „a kompakt vasbeton műtárgy egyúttal a típus üvegház hordozószerkezetét szolgálja”.

„Kulcskérdés az élővizek rehabilitációja is – jegyzi meg, miközben már a pikoló világost követő presszókávét ízleli. A hajnali pára eltűnését mint aggasztó jelet értékeli. – Napi tapasztalat sajnos. Amióta úgy döntöttünk, hogy a Balaton-felvidékre, Dörgicse szőlőhegyére költözünk, érzékenyebben figyelem a természetet” – állítja. 

Elmeséli, hogy férjével egy közös filmes munka során ismerkedett meg. „Titkos szerelemnek indult, én voltam a főnöke. Nagyfiunk a férjem első házasságából született, a közös kislányunk nyolc évvel ezelőtt érkezett. 

Békében élünk, egy 150 éves pince-présházban, amit folyamatosan bővítünk, formálunk. Vaddisznók, őzek, szarvasok, lovak a szomszédaink. Saját élelmiszer-szükségletünk egy részét mi termeljük. 

Gyógynövényeket szedek, lekvárt, pálinkát főzök. Kosarat fonok, szőni járok. Nehéz a paraszti élet, még mindig nem vagyunk jó gazdálkodók. De a várostól sem szakadtam el: falun városi vagyok, a városban vidéki. Jó ez így!”

Nem hiányzik a filmes közeg? – vetem közbe némileg ünneprontó módon. „Néha igen. Kicsit. Bár még nem tervezem a visszatérést. Azért ki sem zárom, hogy egyszer… mégis?” Kriszta az órájára mutat. A vonatok késnek, jó lesz indulni. Mielőtt elköszönne, a legendás James Bond-mozi címével felel: „Sohase mondd, hogy soha!”