„A nő vagy fél, vagy szül” – interjú Keszler Viktóriával, a Másállapotot a szülészetben mozgalom egyik alapítójával

A kétezres évek elején már érezhető volt egy szülés körüli társadalmi aktivizálódás. Hova illeszkedik ezen a változtatási igényen belül a ti mozgalmatok?

A WHO már a nyolcvanas évek óta jelzi a túlzott medikalizáció veszélyeit, nem véletlen, hogy hazánkban is jó ideje jelen vannak a reformtörekvések, kezdetben az apák beengedéséért, az otthonszülés lehetőségéért álltak ki az érintettek, míg mára nyilvánvalóvá vált, hogy az egész szülészeti ellátásnak meg kell újulnia ahhoz, hogy szülni, születni és dolgozni is jó legyen benne. A Másállapotot a szülészetben! mozgalom szerint ehhez az egyének, a társadalom és az ellátó rendszer szintjén is változásra van szükség.

Mi úgy gondoljuk, hogy a nő tájékozott döntésének a lehetővé tétele és támogatása a legfontosabb.

Azt tapasztaltuk, hogy a nőknek nem az a legnehezebb, ha végül nem teljesül a szülési tervük, vágyuk, hanem az, ha nem értik, mi miért történik velük, és ha nem adhatják a beleegyezésüket. A „jó szülés” mindenkinek mást jelent, annyifélék vagyunk, különböző elvárásokkal, vágyakkal, de mindenkit megillet a tiszteletteljes bánásmód, a méltóságának és a döntéseinek a tiszteletben tartása. Mélyen hisszük, hogy a szakemberek mellett a valódi tapasztalati szakértők a szülés során maguk a nők, mert ők ismerik a saját testérzeteiket, preferenciáikat, és meg tudják ítélni, hogy milyen ellátásra tartanak igényt. Fontos, hogy mit élnek és tapasztalnak meg a szülészeti ellátás során, mert a szülés, a születés minősége a rövid- és hosszú távú egészség megőrzésében, az élet minőségében alapvető szerepet játszik. Az nők hangját szeretnénk felerősíteni, ezért kezdetektől a láttatásra, a közvélemény formálására és széleskörű társadalmi bázisra kívántunk építeni. Mozgalomként tekintünk magunkra, mert nem szűk körű szakmai egyeztetéseket és lobbitevékenységet akartunk folytatni civil szervezetként, noha vannak köztünk szakemberek, születés körüli segítők is, és vettünk részt szakmai döntéshozókkal való egyeztetéseken az évek során.

Szülészeti erőszak, apa-öltés, traumatikus szülés. Csak néhány kifejezés, amelyek a ti kampányaitok hatására is kerültek a közbeszédbe az utóbbi években. Valóban ezekkel írható le a szülészeti ellátást?

Azt, hogy a baba és az anya is túléli a szülést, ma már nem tekinthetjük feltétlen sikernek, ha közben mélyreható testi és lelki sérüléseket szereznek az embertelen ellátás során. Olyan esetek jutottak a tudomásunkra, ahol megszégyenítették, kiskorúsították a szülő nőket, kétségbe vonták a döntési képességeiket, vagy éppen bizonyítottan káros gyakorlatokkal látták el őket. Egyértelműen sérültek a jogaik, és hiába írtunk levelet, adtunk visszajelzést erről, nem történt érdemi változás. Egyik ilyen beszélgetésen hangzott el, hogy most már az Andrássy úton kellene kiabálni, mert az eddig használt eszközök nem segítenek. Egy ilyen utcai esemény szervezésébe kezdtünk bele, és ebből nőtte ki magát hat éve a mozgalom.

2021 november végén is szerveztünk egy utcai megmozdulást, amely komoly összefogással, több mint harminc szervezet részvételével zajlott, és országos esemény lett, talán ez is jelzi a probléma komolyságát. A mozgalom és az esemény is politikafüggetlen, de az tény, hogy a megfelelő szülészeti ellátás biztosítása állami feladat, ezért írtunk több minisztériumnak, egyeztettünk az Emberi Erőforrások Minisztériumának titkárságával is. De ez a probléma rajtuk is túlmutat, jóval szélesebb körű összefogás és szándék kellene ahhoz, hogy változás legyen. Rendszerhibákról van szó, a pandémia óta pedig romló tendencia érzékelhető, és ez végképp cselekvésre kényszerít.

A NŐ a hangunk! projekt keretében többszáz megrázó és felrázó vallomást gyűjtöttetek össze, amelyekben anyák, apák, kórházi dolgozók mesélnek a szülészeti ellátás során szerzett negatív tapasztalataikról. Hogy látjátok, mivel lehetne elkerülni ezeket a traumákat?

Már önmagában azzal hatalmas változást lehetne elérni, ha a huszonnégy éve érvényben lévő egészségügyi törvényt minden intézményben maradéktalanul betartanák.

Tudjuk, hogy minden struktúraváltás lassú, főleg, ha emberek attitűdjét kell megváltoztatni hozzá, és nagy rendszerekben paradigmaváltás nem következik be gyorsan, de fontos lenne betartani a nemzetközi szervezetek (pl. WHO, Nemzetközi Szülészeti Kezdeményezés) ajánlásait is.

Az elmúlt években a kormányzati diskurzusból látszik, hogy ők is értik, hogy a szülésélmény, az édesanyával való bánásmód kihat a gyermekvállalási kedvre. Születtek intézkedések, hogy a szülésélmény jobb legyen, de ezek az intézkedések sokszor nem elég mélyrehatóak. Intézményi erőszakról van szó, aminek a felszámolásához léteznek nemzetközi ajánlások, jó gyakorlatok, amit lehetne követni. Ma nincs olyan tudományos elv, amely azt mondja, hogy az újszülöttnek az a jobb, ha elveszik az anyukájától, viszont rengeteg olyan van, ami szerint sokkal jobb neki, ha az anyukájával vagy az apukájával van. Ehhez képest a rooming-in mégsem megoldott a kórházak jórészében, vagy csak nappalra engedélyezett. Még mindig van olyan kórház az országban, ahol csak háromóránként adják ki az újszülöttet az édesanyjának.

A hozzánk érkező történetekből azt látjuk, hogy a legtöbb fájdalom ehhez a szeparációhoz kötődik, az anyák nagyon nehezen bocsájtják meg a szakembereknek és saját maguknak is, ha elveszik tőlük a babájukat. Ehhez rengeteg bűntudat kapcsolódik.

A neonatológiai és szülészeti szabályozás kiemeli az aranyóra fontosságát is. A fürdetés és a vizsgálatok jó része ráér, akár huszonnégy órán túl is halasztható, de a helyi protokollok nem így működnek, és az sem megoldott, hogy ezeket az irányelveket a szakemberek megismerjék.

Hogy lehetséges az, hogy vannak olyan szakemberek, akik nem ismerik a legújabb irányelveket?

Eleve képzésátalakításra lenne szükség. Sok üzenetet kaptunk szülésznőktől, szakorvos rezidensektől, hogy amellett, hogy a képzés is traumatizáló, nem készíti fel őket eléggé a komplikációk, a veszteségek kezelésére. Nincsenek felvértezve a támogató kommunikáció eszközkészletével, sokadrangú az oktatásban a páciensközpontú szemlélet, és a gyakorlat is kevés. Úgy kerülnek ki az intézményből, hogy császármetszés utáni hüvelyi szüléssel (VBAC) vagy épp faros hüvelyi szüléssel nem találkoznak. Irányelvben van a természetes lefolyást segítő álló testhelyzet, de sosem látnak, csak kőmetszőben (hanyatt fekvő helyzetben, lábtartóra felhúzott lábakkal) szülő nőt – akkor hogy várjuk el, hogy tudjanak segíteni egy másfajta pózban szülő nőnek?

Kép

Kép: Másállapotot a szülészetben! Mozgalom

Továbbképzések sem segítik, hogy lépést tartsanak a szakterületükkel. Példaként az azbesztet szoktuk mondani, már nem használják az építkezéseken, rég tiltott anyag, pedig sokáig használatban volt. A szülészeti gyakorlatban is van számtalan ilyen azbeszt, elavult módszer, például a hasnyomás vagy a gátmetszések, császármetszések. A WHO szerint a szülések 15–20 százalékáig indokolt a császármetszés, ha afölött van az aránya, abban biztosan van feleslegesen végzett beavatkozás. Bármilyen feleslegesen végzett beavatkozásnak pedig csak mellékhatása van, és ez az ellátásból fakadó ártalom. Rendszerszinten kellene támogatni a szemléletváltozásban azokat a szakembereket, akik évtizedek óta folytatnak ilyen elavult gyakorlatokat. Például a csecsemős nővért, aki még úgy tanulta, hogy az a biztonságos a kisbabának, ha azonnal beteszik egy inkubátorba.

Nehéz szembesülni azzal, hogy mára ártalommá vált, amiről anno azt tanulta, hogy az az elvárt út, így segíteni kellene őt, hogy az „így szoktuk” helyett a jó gyakorlatokat sajátítsa el.

Pedig a koraszülöttellátás skandináv modellje szerint az apa és az anya jelenléte nem valamiféle kegy, hanem gyógyszer, és a kisbabával való bőrkontaktus a kezelési módszer része.

Egyáltalán nincsenek az új tudományos eredményeket ismertető továbbképzések?

A Családbarát Kórház pályázatokhoz kapcsolódóan például voltak nagyon jó képzések, de ezek nem kötelezőek. Nem is elvárható, hogy az osztályon kevés pénzért, komoly leterheltség mellett tevékenykedő szakemberek szabadidejükben oktatásra járjanak. Motiválttá kellene tenni őket, és munkaidőben, rövid etapokban tanítani ezeket az egyébként is kiégésveszélyes szakmában dolgozó embereket. Osztályvezetői szinten is kellene képezni, mert egy osztályvezető alapjaiban tudja megváltoztatni az ellátás színvonalát.

Ombudsmani döntésre idén decemberben egységes szülészeti betegtájékoztatót dolgoztak ki, ami sok haladó intézkedést tartalmaz. Ezeket az intézményeknek kötelező közzétenniük, és bár látjuk, hogy a benne foglaltak még nem valósultak meg mindenütt, de legalább hivatkozhatnak rá a nők. Nehezíti a helyzetet az is, hogy nem, vagy csak nehezen hozzáférhetők az információk. Várandósként, ha lehetőleg el szeretnéd kerülni a császármetszést, komoly kutatómunkát kell végezned ahhoz, hogy megtudd, az egyes kórházakban milyen rátával végzik ezt a beavatkozást.

A jogalkotó, az orvosi kamara vagy más felügyeleti szerv mennyire tudja befolyásolni, hogy ezek a jó gyakorlatok bekerüljenek a mindennapi működésbe?

Egyik követelésünk, amelyet eljuttatunk az Emberi Erőforrások Minisztériumába is, hogy legyen működő szakmai felügyelet. Most szakfelügyelők vannak, de ők önállóan nem kezdenek vizsgálatot, csak ha a Nemzeti Népegészségügyi Központ Országos Tisztifőorvosi Hivatala utasítja őket erre, így nekik szoktuk jelezni a problémát. A nők szívesebben írnak nekünk, ha kritikát vagy elvárást fogalmaznak meg az ellátásuk kapcsán, főleg egy vidéki kisvárosban, ahol nincs módjuk másik intézménybe menni, és félnek attól, hogy esetleg rosszul bánnak velük a bejelentés miatt. 

A betegjogi képviselők extrém túlterheltek, hisz nemcsak a szülészet, hanem megyei szinten minden egészségügyi ellátás hozzájuk tartozik, jogköreik viszont korlátozottak. Az Alapvető Jogok Biztosának Hivatala is sok panaszt kap, de sokszor évek telnek el, mire döntés születik; ha épp el akarják vinni az anyától a kisbabáját a szülészeti osztályon, nem tudunk rögtön segíteni, járni megtanul az a baba, mire választ kapunk.

Nagyon örültünk a Családbarát Szülészet Pályázati Programnak, mert látszik, hogy a kormányzatnak is fontos a nők szülésélménye, de a fal színétől nem javul a szülés minősége. Ellenben a közös vajúdókat azonnal meg kellene szüntetni, hisz ott jogütközés is fennál, mert hiába van jogod a vajúdás alatt a kísérődhöz, ha csak közös vajúdó van, nem mehet be veled, mert a másik vajúdó édesanyának is joga van a szemérme és az adatai védelméhez. Milliárdokat költeni arra, hogy legyenek kádak, amiket aztán nem engednek vízzel feltölteni az osztályvezetők…

A nők véleményének figyelembevétele elengedhetetlen ahhoz, hogy nőjön a szolgáltatás színvonala.

Úgy látjátok, hogy 2016-hoz képest semmit sem javult a szülészeti ellátás?

A koronavírus extrém mértékű teher volt az ellátásban, az eljárásrendeket sok intézmény eltérően alkalmazta. Tömegesen írtak nekünk, hogy az apát nem engedték be a szülésre a vírusra hivatkozva, pedig az apa nem kísérő, hiszen ő is szülő! Müller Cecília országos tisztifőorvos már tizenötször elmondta, hogy három kivétel van: a haldokló melletti jelenlét, a gyermek mellett a kísérő szülő és az apás szülés – de akkor sem engedték be az apákat sok helyen! A covid megmutatta, hogy még ha vannak is világos és egyértelmű szabályok, azokat az intézmények nem tartják be, és hiába jelzel vissza, nem történik változás.

Kép

Kép: Másállapotot a szülészetben! Mozgalom

Átgondolatlan módon vezették be a hálapénz-törvényt is, pedig ennek a kifehérítése nagy lépés, mert egyenlőtlenné tette a rendszert, hisz sokan nem engedhették meg maguknak, valamint sokszor csalódás lett a vége, mert a nők fizettek valamiért, amit végül nem kaptak meg. Nemzetközi felmérésekből tudjuk, hogy fogadott orvossal több a beavatkozás, az indított szülés – de a magyar nők még mindig nehezen engedik el a választott orvos kérdését.

A nemzetközi jó gyakorlatok szerint a legbiztonságosabb a szülésznői modell lenne, ahol az orvos a háttérben maradó, éber figyelem, aki ott van akkor, ha komplikáció lép fel – de eddig a hálapénz miatt az orvosok sem voltak érdekeltek abban, hogy kikerüljenek a rendszerből.

A nem egységes szakellátás miatt azt a szemléletet, amit a nő keresett, egy választott orvos személyében találta meg. A fogadott orvos intézményével sok gond volt, de egy farfekvéses babánál, egy ikerterhesség, egy VBAC esetén, tehát komplikáltabb helyzetekben a nők akkor tudták a preferenciájukat megvalósítani, ha találtak hozzá egy szakembert. Az intézményválasztás záloga ma is az orvosválasztás, mert a nők nemcsak akkor szülhetnek egy kerületi kórházban, ha lakhely szerint oda tartoznak, hanem akkor is, ha a magánorvos, aki a várandósgondozásukat végzi, ott dolgozik. Sok család azért ruház be a magánorvosra, mert ezáltal legalább abban az intézményben szülhetnek, ahol szeretnének, és így kapnak egy minimális esélyt arra, hogy az ő preferenciájuk érvényesül az éppen ügyeletes szülészorvosnál. Ez megint a magánellátás felé tolja majd a rendszert, és egyre több jó szakembert von el az amúgy is törékeny állapotú állami ellátástól. Előbb egységesíteni kellett volna a rendszert, és ha már mindenhol megvalósult az evidenciaalapú, nőközpontú ellátás, akkor lehetett volna kivonni belőle a fogadott orvos intézményét, a nők mozgásterének utolsó biztosítékát.

Mi az, ami előrevisz benneteket, milyen sikerélmények érnek, amikből lelkesedést merítetek?

Amikor elkezdtük a nők, a családok történeteit gyűjteni, láttatni akartuk, hogy a nem megfelelő ellátásból és bánásmódból eredő trauma létezik. A szüléssel kapcsolatban, a női testet érintően rengeteg a tabu, a szülőszoba nagyon zárt, intim világ. Azt akartuk, hogy a nők szégyenkezés nélkül elmondhassák, mit éltek át, mert ez a gyógyulásuk első lépése, és kell ahhoz is, hogy ezeket a transzgenerációs traumákat begyógyítsuk. Nehéz ezekkel szembenézni az idősebbeknek is, mert kimondatlanul is erős nyomás van a nőkön, hogy titkolják a traumatikus élményeiket, mert a szülés szép, örömteli dolog, egy kisbabának örülünk, meg hát a szülés ilyen, ki kell bírni. Fontos kimondani, hogy nem a gyermekét nem szereti az, aki nem szívesen emlékszik vissza a szülésére! Amíg nem kezdtünk el erről beszélni, addig nagyon sok nő egyedül volt a rossz élményével, most pedig nagyon sokan visszajeleznek, hogy mennyivel jobb volt a második szülésük, mert már ki merték mondani, hogy mi az, amit ők szeretnének, tisztában voltak a jogaikkal. A közvélemény-formálás is fontos, mert ha beszélünk a jó gyakorlatokról, akkor azzal a jó gyakorlatokat folytató szakembereket is erősítjük.   

Ezek egyelőre inkább egyéni sikerek, nem rendszerszintűek… 

Igen, de ezeket nagyon jó hallani azok után, hogy annyi traumatörténetet és borzalmat is elmeséltek nekünk. Viszont ezzel nem azt akarjuk sugallni, hogy a nők tudatosodásával majd megoldódnak a gondok, mert nem az ő dolguk, hogy tisztában legyenek ezekkel a jó gyakorlatokkal, és ellenszélben kivívják maguknak. Mi ítélkezés nélkül elfogadjuk azt is, ha valaki nem akar gyermeket vállalni, császármetszéssel szeretne szülni, vagy nem akar szoptatni – ha előtte tényleg minden információt és érzelmi támogatást megkap a döntéséhez.

A szülés ugyanis egy természetes élettani folyamat, az esetek többségében megfelelő támogatás mellett gond nélkül lezajlik, de az érzelmi támogatásnak ott kell lennie.

Rengeteg információ és félelem van annak a fiatal nőnek a fejében, aki szülni megy. Sajnálatos, hogy itthon nincs általános szülésfelkészítés, akár iskolai keretek között, hogy ezek a nők és férfiak úgy kerüljenek oda a szülésre, hogy már óvodás koruktól eleget tudnak róla. A nő vagy fél, vagy szül. Sokat tudnánk tenni azért, hogy egy először szülő nő ne féljen, hisz egy szó, egy érintés csodát tehet, de óriási károkat is okozhatunk vele.