„Nézi a vihart, s nem ing semmi vészben” – Miért szeretjük annyira a világítótornyokat?
Egy hosszú, otthon töltött hétvégére azt a kihívást találtam ki magamnak, hogy minden filmet megnézek, amiben világtornyok szerepelnek. Pár perc alatt annyi film gyűlt a listámra, hogy három nap se lett volna elég minden oldalról körüljárni ezeket a sajátos épületeket, amelyek tenger és szárazföld határán állnak, valahol a biztonság és az ismeretlen veszély peremén. Miért kötődünk annyira a világítótornyokhoz? Mert magasak? Mert olyan épületek, amelyeknek egyedi külsejük mellett önfeláldozó funkciójuk is van? Mert egy karcsú „ködszurkáló” teljesen egyedül van, mégis erős? Mert remény nekünk, utazóknak? Mert szeretnénk mi is fényadókká válni?
Az első világítótorony az ókori Egyiptom területén, Pharosz szigetén épült, és a kikötő helyét jelezte a tengeri habokban hánykódó hajósoknak. Éjszaka lobogó tüzet raktak a tetején, nappal viszont egy trükkös szerkezettel, a hatalmas tükörrel visszavert napsugarak segítségével adtak jelet arról, hogy hol kezdődik a lakott világ. Az ókori világnak ez a hetedik csodája még a római pénzérmékre is felkerült, így egy kicsit mindenki birtokolhatta…
Engem ámulatba ejtett a torony építése körüli legenda. Az építője, Szósztratosz II. Ptolemaiosz elé terjesztette a kérését, hogy az építőmester a nevét belevéshesse a talapzatba, azonban kérése elutasításra talált, mivel az uralkodó csak a saját nevét akarta látni az örökkévalóságnak szánt falon. A sokeszközű mester azonban a talapzatra a következő feliratot véste: „Szósztratosz, a knidoszi Dexiphanész fia, minden tengerész nevében a megmentő Isteneknek”. A feliratot gipsszel fedte le, majd a gipszbe véste II. Ptolemaiosz nevét.
Mire az uralkodó elhagyta az árnyékvilágot, a gipsz lepattogzott a talapzatról, és Szósztratosz neve előbukkant.
Ezzel a furfangos történettel kezdődik a világítótornyok iránti odaadásunk és kötődésünk, miközben nem győzünk hálásnak lenni Prométheusznak, aki ellopta az emberiség számára a tüzet, önfeláldozásáért vállalva az embertelen szenvedést is. Ez a tűz az, ami azóta is lobog a világítótornyokban…
Mihelyt „fény derült” a fárosz szó eredetére, eszembe jutott Shakespeare CXVI. szonettje, amelyben az önfeláldozó szerelmet egyenesen egy világítótoronyhoz hasonlítja:
„… az örök fárosz maga ő,
Nézi a vihart, s nem ing semmi vészben;
Minden vándor hajók csillaga ő,
Magasságát mérhetik, erejét nem.”
A világítótornyok tehát nem csupán küldetést teljesítő épületek, de rendkívül sokoldalú szimbolikus értelmezés is kapcsolódik hozzájuk. Egyaránt hordozzák a romantikus kötődést, az elvonulás lehetőségét és a homályos veszélyt, akár bizarr horrortörténetek lehetséges helyszínei lehetnek. Jelképei a civilizáció győzelmének a káosz fölött, a magánynak és elszigeteltségnek, de az önzetlen segítségnyújtásnak is, a lemondásnak mások jóléte kedvéért. Akadnak köztük tömzsi kőtornyok és nyúlánk, égig érő alkotások.
Kirínak a környezetükből, felkeltik és rabul ejtik a figyelmet, egyszerre fejezik ki az egyén győzelmét a zordon táj felett és a közösség megtartó erejét.
Virginia Woolf szerint: „… végtelenül szuggesztív jelképei az emberi elszigetelődésnek, de egyúttal alapvető egymáshoz való kapcsolódásunknak is.” (A világítótorony)
Lágy húrokat pendít meg a lelkünkben egy szirt csúcsán vagy egy magányos szigeten álló torony, ahol szinte a világ végén bújhat el egy fiatal pár, mint a Fény az óceán fölött című kosztümös drámában. Szintén romantikus feldolgozása a témának a Világítótorony kilátással című film, amelyben egy frissen munkába álló műemlékvédő az első munkanapján szembeszáll a világgal egy világítótorony fennmaradásáért. A szűk csigalépcsőn egymás ellen harcoló volt szerelmespár képe a Dermesztő szenvedélyek című thrillerből beivódik a néző elméjébe, a most futó Világítótorony című filmalkotás pedig egy gótikus film, ahol maga a helyszínválasztás hordozza a mondanivalót. A sziget és az óceán találkozása ebben a pszichológiai horrorban a tudatos és a tudattalan találkozása is, amelyben a ködkürt sajátos hangja szinte az egyetlen kapaszkodó.
Miért kötődünk bizonyos helyszínekhez? Erre a kérdésre a pszichológia tudománya is keresi a választ. Az alkalmazott tudomány arra kíváncsi, hogy a helyekhez való kötődésünk kialakulása vajon milyen tényezőkön alapul?
Mi kell ahhoz, hogy egy színhely kedvencünkké váljon, és mitől lesz egy adott hely feltöltődésre alkalmas?
Mivel erősen kötődünk a minket körülvevő természetes és épített világhoz, amely egyszerre találkozások és egyéni megélések színtere, fontos tudnunk, hogyan fordíthatjuk ezt a vonzódást saját és a környezetünk javára is.
Amikor új környezetbe kerülünk, ott érzelmi szálakkal kapcsolódunk a tájhoz, az épületekhez, színekhez, formákhoz, hangokhoz. Ha érzelmi szálakat növesztünk egy számunkra kedves helyhez, ez a kapcsolódás idővel a személyiségünk részévé válik, gazdagodunk általa. Ilyen kötelékeket kialakítunk a saját szobánkkal, a lakásunk kedvenc helyeivel, de kötődhetünk egyes városokhoz vagy akár országokhoz is. Ha hasonló kötelék kialakul bennünk, hamarosan az érzelmi szál mellé csatlakozik a kulturális érdeklődés is, és egy idő után kapcsolatokat alakítunk ki az adott helyszín lakóival, visszatérünk a helyre. Vagyis az utazásunkhoz tudást szerzünk az adott országról, kötődni kezdünk a nyelvéhez, a kultúrájához, a lakókhoz. Az a hely, amelyhez emberek kötődnek, jól jár a kapcsolattal, hiszen amit szeretünk, azt óvjuk is.
A jelenséget a pszichológia helyidentitásnak nevezi, és a kutatások azt igazolják, hogy a mély helykötődésnek szerteágazó hatása lehet az életünkre. Ha olyan helyszínekhez kötődünk, amelyek segítségével eltávolodhatunk a napi rutinunktól, ahol elragadtatást élhetünk meg, vagy ahol képesek vagyunk bevonódni az adott hely szellemiségébe, a környezet óriási mértékben képes regenerálni minket, és új irányokat mutat számunkra. Ha a környezet által sugallt célok és értékek beleillenek a személyiségünkbe, beépítjük őket magunkba, az életünk részévé válnak. Ez az élmény segíthet minket abban, hogy megküzdjünk az élet által elénk tárt nehézségekkel, útmutatást és értékrendet nyújthat számunkra.
Azok a tájak és építmények, amelyek magukkal ragadnak, a felszabadulás érzését adják, ennek hatására elengedjük aggodalmainkat, és befogadókká válunk.
„Nem ismerek más olyan, ember alkotta épületet, amely annyira önzetlen célú lenne, mint a világítótorony. Azért épültek, hogy másokat szolgáljanak” – írta George Bernard Shaw. Egy világítótorony amellett, hogy gyönyörű, hogy megmozgatja a fantáziánkat, hogy titokzatos, vagy akár félelmetes is, elsősorban arra hív meg, hogy akár mi magunk is világítótornyok legyünk.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>