Egy nógrádi tanárnő Nepálban – „Felejtsd el minden problémádat, és légy boldog!”

Jakab Viktória egy éven át tartó levelezés után nagy levegőt vett, igent mondott Sarjan Thade nepáli túravezető meghívására, és elutazott Nepálba. Amikor leszállt a repülője, már az első pillanatban megtapasztalhatta a helyiek segítőkészségét. „A túravezetőm késve érkezett, ezért kétségbeesve álltam a repülőtéren a csomagommal. Egy nepáli házaspár odajött hozzám, csokival üdvözöltek az országban, és felhívták Sarjant. Bárhová mentem, szeretettel, megértéssel fordultak felém” – lelkendezik Viki.

„Mintha egy mesekönyvbe huppantam volna”

A kulturális sokk után a nógrádi pedagógus egy csodálatos, letűnt világban találta magát, ami a gyerekkorára emlékeztette, mintha egy mesekönyvbe huppant volna. „Nyugalom és béke vett körül. Fehér bőrű voltam barna bőrűek között, szőke a fekete hajú emberek között, európai az ázsiaiak között, de senki sem éreztette velem. Amikor helyi ruhát vásároltam, és felvettem, kiabáltak utánam: »european nepali, bravo«” – emlékszik vissza. 

Viki mindenhová elkísérte Sarjant, együtt intézték a hivatalos ügyeket, alkudoztak a piacon, ahol utcán varrogató idős bácsival és himalájai sót áruló nénivel is találkozott. Az élet Nepálban egyszerű, mégis mozgalmas, nagy a forgalom, folyamatosan dudálnak az autósok, motorosok, és sok a zaj meg a por. A helyiek a piacon kis asztalkák körül ülnek, együtt teáznak és beszélgetnek, egy másik asztalnál kártyáznak. 

Vidáman eleveníti fel, hogy ha Nepálban rámosolyogsz valakire, öten mosolyognak vissza, ami nagyon otthonossá tette számára ezt a vidéket.  

A festői szépségű környezet és a kulturális gazdagság ellenére Nepál a világ egyik legszegényebb országa. Arra a kérdésre válaszolva, hogy elégedettek-e az itt élők a sorsukkal, Viki elismeri, hogy a megélhetés nehéz: általában a férfi a családfenntartó, a nők ritkán dolgoznak. Az alacsony bérek miatt sokan külföldre mennek, vagy üzletet próbálnak nyitni, és a külföldi turistákra számítanak. 

„Ennek ellenére mindennel elégedettek, belenyugodnak a sorsukba. Úgy tartják, hogy a jó szándék és a jó cselekedet következménye a jó karma, ezért vigyáznak, hogy ne okozzanak rosszat. Hitből fakadnak a tetteik, és a hitet nem szűkítik le egy napra, hanem a mindennapjaik része. Úton-útfélen pici hindu szentélyek állnak, és ha valaki vásárolni megy vagy az ügyeit intézni, megáll a szentély előtt, imádkozik, és úgy megy tovább. Egyik reggel a szálloda tetejéről néztem a napkeltét, és a városban hajnali ötkor már pici csengők szóltak az erkélyen, gyulladtak a füstölők, mindenki imádkozott” – mondja az utazó. 

Kép

Férjükért imádkozó nők – Fotó: Jakab Viktória

Majmok a templomban

Nepálban ősszel és télen van a legtöbb vallási ünnep. Viki augusztusban járt ott, amikor a nők minden hétfőn színes ruhákba öltözve mennek Siva templomába, hogy imádkozzanak a férjükért. Megfordult a Monkey Temple-ben is, ahol a vadon élő majmok szabadon járnak-kelnek, esznek-isznak a sztúpa tetején, senki sem zavarja őket.

A Bagmati folyó partján kétoldalt helyezkedik el a Pashupatinath templom, a világ második legnagyobb hindu temploma, amely a világörökség része. Több mint ötszáz hindu szentély és buddhista sztúpa együttese. A főtemplomába csak hinduk léphetnek be, külső és belső megtisztulás után, a másik részébe bárki. 

„Ott tanúja voltam egy hindu halottégetésnek. Nepálban nincsenek temetők, ezért a halottakat a folyó partján, máglyán égetik el, miután háromszor megmosták az arcukat a vízben” – magyarázza. 

Majd azt is hozzáteszi, hogy általában a halott fia vagy más férfi helyezi a szájába a lángoló fadarabot, és a hamvakat a Bagmati folyó a Gangesz felé viszi. 

A lakosság nyolcvan százaléka hindu, tizenegy százaléka buddhista, a maradék pedig keresztény, iszlám vagy ősi vallású. Arra a kérdésre, hogy ez nem okoz-e vallási feszültséget a társadalomban, az utazó elmondja, hogy a szentélyekben együtt láthatók a hindu és buddhista szimbólumok, a hívők pedig együtt imádkoznak. „Ebbe a békébe születnek, és mindenki mélyen gyakorolja a saját hitét, tisztelve a másikat. A kasztrendszer még erősen működik, mindenki meghatározott társadalmi osztályhoz tartozik, de elfogadják. Ez alapján házasodnak, illetve jórészt a szülők választanak házastársat a gyermeküknek” – hívja fel a figyelmet a kulturális különbségekre Viki. 

Ugyanaz a lélek van bennünk 

„Namaste, vagyis ugyanaz a lélek van bennem, mint benned – így köszönnek a szívük előtt összetett kézzel, meghajolva. Mennyivel másabb ez, mint a Cső vagy a Csá! Külön kifejezést használnak a fiatalabb és idősebb hölgy, a fiatalabb és idősebb úr megszólítására. 

Mindent két kézzel, tisztelettel adnak át. A szállodában a kulcsot a jobb kezével nyújtotta a recepciós, a ballal pedig alátámasztotta a könyökét és meghajolt. 

Bhaktapur városában találkoztunk egy nagyon idős nénivel, akinek dédunokái és ükunokái voltak. A túravezetőm ősanyának nevezte őt, megtisztelve az anyaságát. A férfiak oltalmazzák a nőket. Sarjan a nagy forgalomban hátratette a kezét, hogy védelmezzen. A dubaji átszállásnál is megtapasztaltam a gondoskodást” – sorolja a nógrádi tanárnő.

Viki arra is jól emlékszik, amikor a reptéren derült ki, hogy nem közlekedik a busz, ezért taxival kellett átmenni a másik terminálhoz. Dubajban város nagyságú a repülőtér, és mindössze háromezer forintja maradt, ezért a sírás kerülgette. Aztán egy nepáli férfi, aki ugyanazzal a géppel jött, megkérdezte, mi a baj, aztán beültette egy taxiba, és elszállította a megfelelő terminálhoz. „Az ilyen embert úgy hívják, hogy férfi” – hangsúlyozza Viki, majd arról mesél, milyen egzotikus élmény volt számára a közlekedés.

A buszon szól a zene, és egy fiatal fiú minden megállónál kikiabálja, hogy merre megy. Az utcán közlekedők meghallják, és elindulnak a jármű felé. Amikor felszállnak az utasok, a fiú jelzésként ráüt a buszra, és röptében ő is felugrik. Leszálláskor kell neki fizetni. A kezében egy köteg rúpia van, de senki sem veszi el tőle. 

„Egy alkalommal még nem érkezett meg a buszsofőr, de szólt a zene. Nagy csoportban ültek bent a nők és mulatoztak. Én is bekapcsolódtam, mire az egyik nő maguk közé húzott, és engem is bevont a közös táncba. Amint megérkezett a sofőr, mindenki leült a helyére, és fegyelmezetten elindultunk. 

„Ha Magyarországon késik a busz, az utasok kiabálnak, szitkozódnak. Itt örülnek egymásnak, és türelmesen várnak. A fegyelmezettségük belülről fakad, a hitükből és a családi nevelésből” – számol be úti élményeiről Viktória. 

Fotó: Jakab Viktória

Sarjan, a kiváló  túravezető

Derű és pozitív gondolkodás

A nepáliak sok zöldséget, gyümölcsöt, tojást fogyasztanak, húst is esznek, és kedvelik a hüvelyesekből készült szószokat. Tipikus newari nemzeti étel – a newari a Katmandu-völgy első népcsoportja – a momo, ami bivalyhússal vagy zöldségekkel töltött gőzölt tésztaféle. Viki szerint Nepál legfinomabb joghurtját Bhaktapurban árulják a piacon, kis cserépedényekben. A város a fazekasságról híres, ezért annyi cserépedényük van, hogy evés után eldobják. 

A nepáli kenyér rizslisztből készül, az édes fánkhoz hasonlít. Kedvelik a teát, amit chiának hívnak, cukorral és tejjel isszák. „A limonádémba a túravezető citromot és himálajai sót tetetett, hogy frissítsen. Utolsó este egy előkelő étterembe mentünk, ahol nemzeti viseletben táncosok léptek fel a színpadon. Itt egy ünnepi nepáli menüt ettem végig. Egy nagy kerek tálcán kis edényekben húsokat, párolt zöldségeket, édes joghurtot és szószokat hoztak” – mondja. 

A monszun időszakban nagy szerencsének számít, ha Katmanduból látni lehet az Everestet. Amikor szétnyíltak a felhők, és kivillant az Everest csúcsa, Viktória azt érezte, hogy ez a hegy nőnemű, egy királynő, amelyik fenségesen nyújtózik az ég felé. 

A helyiek Szágarmanthának, az ég homlokának nevezik. 

A Himálaját, amely a szanszkrit hima (hó) és az alaja (haza, otthon) összeolvadása, tévesen ejtik a magyarok Himalájának. A tibetiek és a nepáliak úgy gondolják, hogy a hegyeknek nemcsak lelkük van, hanem istennőjük is, és szerintük akkor történnek a hegymászóbalesetek, ha valaki magára haragítja. A hegyhez nem csúcstámadással és hódítással közelednek, hanem alázattal. 

„Derűt és pozitív életszemléletet” – ezt válaszolja az utazó arra a kérdésre, hogy az emléktárgyak mellett mit hozott haza magával Nepálból. Zárásként Viktória egy angol feliratot elevenít fel a busz belsejéből, ami akár egy nepáli jelmondat is lehetne: „Az élet csodálatos. Egy nap, egy óra, egy perc sem jön vissza többet. Ezért felejtsd el minden problémádat, és légy boldog!”