„Nem visszük haza a birkózást” – Interjú Lőrincz Tamással és Lőrincz Viktorral
Amikor Lőrincz Tamás olimpiai bajnok lett, és villáminterjút készítettek vele, szavai kitűntek a sok „megcsináltam”, „elértem”, „legyőztem” nyilatkozó közül. Azt ismételte, „boldog vagyok, hogy ez nekem megadatott”. Azt gondoltam, akkor, ezekben a kivételes pillanatokban mutatkozik meg igazán, ki milyen személyiség. Ezüstérmes öccsével, Lőrincz Viktorral érkeztek a fotózásra: két jó humorú, játékos, szerény birkózófiú, kigyúrt izomzattal és meggyúrt fülekkel. Egymáson megállás nélkül keresik a fogást, de csipkelődésükben ott a bizonyosság: hogy a másik sosem akarja legyűrni, sőt, ha kellene, meg is tartaná őt.
– Azt olvastam egy korábbi interjúban, hogy csibész gyerekek voltatok. Mikor lettetek ilyen szerények és visszafogottak?
Tamás: A legtöbb sportághoz kell egyfajta önbizalom, de a sportág iránti tisztelet és alázat ennél sokkal fontosabb. Abban az interjúban talán azt is érezted, hogy én Rio után abba akartam hagyni. Nem éreztem, hogy benne van a pályafutásomban, hogy még érmet, sőt aranyat fogok nyerni, ráadásul 34 évesen… Az is nagy dolog volt, hogy az eggyel magasabb súlycsoportban ki tudtam jutni az olimpiára, Viktornak is nagyon nehéz időszaka volt, Rióban igazságtalanul ítéltek ellene a bronzmeccsen. Jó, hát Viktor nem volt ilyen szerény, de én megtanítottam neki…
– Tényleg, mennyire tartotok tükröt egymásnak?
Tamás: Állandóan rám szól…
Viktor: Pont ezt akartam mondani!
Viktor: A sportágunk pont ezekre tanít minket, alázat, szorgalom, határozottság… persze kell önbizalom is, de fontos, hogy ne forduljon át nagyképűségbe. Minket az olimpia előtt a sportpszichológus kifejezetten kért arra, hogy a szőnyegen legyünk „nagyképűek”, de tudtuk, hogy ezt nem lehet a szőnyegről levinni. Nyilván vannak dolgok, amiket egy öcs elnéz a bátyjától…
Tamás: Haha…
Viktor: …de valóban felváltva adogatjuk egymásnak a labdát. Ha valami nem tetszik, nem a feleségünknek mondjuk el otthon, hanem egymásnak, nálunk ez működik.
– Mondhatni, hogy a közös szőnyegeteken marad?
Viktor: Így van, és ez jó, mert mindent meg tudunk beszélni.
Tamás: Olyan ötletemre nem nagyon emlékszem, ami elsőre tetszett volna neki. Minden rossz, minden hülyeség…
– És fordítva?
Tamás: Hát, ha neki se tetszik, akkor én sem hagyom magam…
– Szóval megy a birkózás…
Tamás: A szőnyegen kívül csak ő birkózik, ha lejön a szőnyegről, akkor is sokkal jobban beleáll a dolgokba, sarkosabb, én hajlamos vagyok csapongani, nagyon sokat beszélgetünk ezekről, kikérjük egymás véleményét, én az övét, ő az enyémet – szinte soha…
Viktor: Haha…
– A sportágban és a csapatban mindig előny volt, hogy tesók vagytok?
Viktor: Úgy gondolom, hogy egyértelműen előny: a felkészülés során is jó, ha együtt tudunk készülni, és a hosszú edzőtáborok alatt is, mert olyankor távol vagyunk a családtól, de egymás mellett lehetünk.
Tamás: Nekünk sokkal többet kell edzenünk, mint ha egy nagyobb ország versenyzői lennénk, ahol szélesebb merítésből lehet válogatni, ahol több a versenyző és sokkal több az edzőpartner is, többféle technikát elleshetsz. Mi állóképességgel és több edzéssel tudunk versenyben maradni. Ezért ezek az edzőtáborok nagyon fontosak.
Viktor: Egy világversenyen is olyan pluszt tesz hozzá, ha ott egy családtag, amit senki más, hiába vagy jó viszonyban az edzővel, a csapattársakkal. Az is doppingolt, hogy bár voltak testvérpárok a birkózásban, mi ezt überelni szerettük volna, meg is lett az Eb-érem, a vb-érem és végre az olimpiai is.
– A kis Szöcsi mennyire volt a nagy Szöcsi árnyékában?
Tamás: Amikor otthonról, Ceglédről Budapestre költöztem, ő szinte kinyílt, akkor kezdett serdülni, de nálam sokkal érettebb srác volt, a köztünk levő négy év hamarosan el is tűnt, mert én meg nagyon későn érő típus voltam. Ő otthon átvett minden irányítást, ahogy eljöttem. Persze, kis Szöcsinek hívták, de soha nem volt az árnyékomban.
– Azért csak kitapostad az utat?
Tamás: Ezt remekül látod…
Viktor: Én csak előnyt kovácsoltam abból, hogy rá tudtam lépni erre az útra. Nyilván néha összehasonlítják az embert a bátyjával, de az meg az ő dolguk. Egy percig sem bántam, hogy az öccse vagyok.
Tamás: Hányszor mentem rossz irányba… neki azt már nem kellett kipróbálni. Vagy amikor elkezdtem a sportgimnáziumot, azt sem tudtam, mit vállalok, harcoltam minden ellen, miközben akartam is, de meg kellett érnem fizikálisan és mentálisan. Ő meg mindig azt mondja, hogy neki ezek voltak a legjobb évei.
– Neked mi volt nehéz?
Tamás: Nálunk otthon voltak alap dolgok, amelyeknek meg kellett felelni, iskola, edzés, meg nyilván elvárás volt, hogy ne gyújtsam föl a házat, de alapjában véve lazák voltak a szüleink, hagyták, hogy már egész fiatalon önállóak legyünk.
Ezért is volt nekem nagyon nehéz a budapesti sportiskola, ahol minden percemben megmondták, hogy mit csináljak, mikor eddzek, tanuljak, mikor és mennyit aludjak, mikor egyek, mit egyek, nem volt egy szabad percem sem. Kellett 2 év, hogy ebbe beleszokjak.
Ez a mai akadémiák belépője volt, kicsit kísérleteztek is velünk, fél 9-kor már beszélgetni sem lehetett, villanyoltás volt. Ma már nem így van, mire Viktor feljött, már addigra is sokat változott a rendszer, rájöttek, hogy kell a gyerekeknek valamiféle szabadság, vagy legalább higgyék azt, hogy van szabadság, hiszen nem könnyű nekik elszakadni otthonról. Ez persze kétélű fegyver, de bevallom, nem szeretem, ha azt mondják, hogy valaki rossz társaságba keveredett, mert én is voltam mindenféle társaságban, de ha valakiben megvan a tartás, a neveltetés… persze, tudom, hogy ma már más világ van, sok rosszat hallunk…
– A fiadat azért már félteni fogod…
Tamás: Én már 9 évesen egyedül jártam iskolába, mindenhova, ahogy felértem a kilincset, Viktort is elhoztam az óvodából. Ma már ezt nehéz elképzelni, pláne Pesten…
– Viktor, te hogy álltál a sportoló életmódhoz és a szabadsághoz?
Viktor: Mindig vártam a szerdákat, hogy mehessek a keretedzésre, hogy elleshessek egy mozdulatot, hogy megdicsérjen az edző. Kérdezgettek, hogy tervezem a jövőt. Láttam rajtuk, hogy ők is akarnak engem. Ez nagyon jó érzés volt. Nyolcadikban már itt akartam folytatni, de nem sikerült a felvételim. Három hétig folytak a tárgyalások, volt csapattársam, aki már fönt volt, és még nem tudtam, hogy jöhetek-e. Ez volt a legrosszabb. Én annyira fel akartam menni utána, hogy szerettem a rendszert is: reggeli edzés-iskola-délutáni edzés-koli – nekem bejött. Persze, ez egy kamaszt kimerít, de nekem bejött az akadémiai rendszer, a társaság. Ahogy haladtak az évek és lemorzsolódtak a többiek, amikor kezdett elkopni a társaság – az nehéz volt. Az utolsó évben már egyedül jártam edzésre a szobából. De aztán hamar bekerültem a junior válogatottba.
Tamás: Viktor tehetséges volt, és nagyon akart jönni. Hol voltak nekem még hetedikben olyan céljaim, mint neki?
Viktor: Azért egy 13 éves gyerek még gyerek, én ma eléggé aggódnék, ha a kislányom fel akarna vonatozni, de Tamás, szerintem te is, ha a Marci így döntene…
Tamás: A mi szüleink engedtek, pedig nem tudták, mit jelent az, hogy élsport, hogy ez is hivatás… a nagyszüleink meg aztán abszolút nem. Kérdezgették is a szüleinket, hogy hogy gondoljuk, hogy nincs is szakmánk.
– Az előbb minkettőtökben megszólalt az apa is. Nem olyan általános, hogy a felfelé ívelő élsportolói karrierbe belefér a családi élet is.
Viktor: Nyilván nem egyszerű pici gyerekek mellett, én is ezt gondoltam, amíg nem láttam, hogy meg lehet oldani. Ebben is Tamás példája bátorított.
Neki már mind a két gyerek megvolt, amikor az olimpiára készültünk, mi úgy terveztük a feleségemmel, hogy a 2020-as olimpia után érkezik a baba. Csak hát azzal nem számoltunk, hogy elhalasztják az olimpiát, 2020 elején pedig nem lehetett újratervezni, már úton volt ugyanis a kislányom. Ott voltam az elejétől fogva, apás szülés volt, rengeteg energiát kaptam tőle, olyat, amiről nem is tudtam, hogy létezik.
Tamás: És nyilván kell ehhez egy társ, aki helytáll, mert egy gyerekkel sem egyszerű egyedül, nemhogy kettővel. A felkészülés alatt keveset vagyunk otthon, sokszor heteken keresztül edzőtáborozunk. Mi ilyenkor nem azt halljuk, hogy felgyulladt, felrobbant, összeomlott minden. Erős oszlopnak kell ehhez otthon lenni, hogy nekünk csak a birkózásra kelljen koncentrálni.
– Ők is sportolók, Európa-bajnokok, ráadásul Tamás felesége is birkózott.
Viktor: Az enyém pedig fitneszezett. Épp ez volt a lényeg. Abszolút tudta, mi kell ahhoz, hogy sikeres legyen az ember az élsportban. Kitartottunk egymás mellett, és 11 éve vagyunk együtt.
Tamás: De nemcsak a feleségeink, a szüleink által nyújtott biztos háttér is kellett ahhoz, hogy ilyen eredményeket érjünk el.
– Mit szeretnétek ugyanúgy csinálni, mint ők?
Viktor: Én másolom őket. Nálunk édesanyánk határozott személyiség volt, és én épp nemrég mondtam a feleségemnek, hogy szeretném, ha ő lenne köztünk a határozottabb, mert én nem mindig tudok jelen lenni, és nem akarok ezért szigorú lenni.
Tamás: Nem fogod tudni a személyiségedet megváltoztatni, most megmondom, hogy te leszel a határozott. Egyébként apánk is határozott volt, csak nem fért oda anyánktól. Nálunk is ez van. A feleségem személyiségben, karakánságban hasonlít kicsit Viktorra.
Viktor: Vagyis ő neked az álomszerű társ, ezt úgy hívják.
– Tamás, elárulod, hogy Rio után mi az, ami meggyőzött, hogy folytasd?
Tamás: Leginkább Viktor, az ellentmondást nem tűrő stílusával. Neki akkor még nálam is nehezebb volt, mégis ő bátorított. Akkor már 30 éves voltam, tudtam, hogy többet nem tudok lefogyni 66 kilóra, mert már az is emberfeletti volt, és úgy gondoltam, itt a vége, így is szép volt. Volt hiányérzetem, nem is kevés, de el akartam engedni. És akkor ő jött, hogy nem hagyjuk abba, meg Tokió így, Tokio úgy. Tetszett, hogy azok után, hogy őt mekkora csapás érte, mégis ő húz ki engem, és belementem, hogy egy évet még próbáljunk ki. Abban én bíztam, hogy neki még lesz olimpiai érme, de magamban akkor még nem. Aztán jöttek a versenyek, az eredmények, és én is kezdtem elhinni.
– A másikban könnyebb hinni, mint magadban?
Viktor: Mindenki tudta, hogy Tamás pályafutásában több van. Amikor a magasabb súlycsoportban megverte az aktuális világbajnokot, ő is elkezdte elhinni, és végül mindenkinek a reményeit túlszárnyalta.
– Van olyan tulajdonság a másikban, amit nagyon szerettek, és belőletek hiányzik?
Tamás: Van. Én mindenbe hamar belevágok, néha jó lenne leüli és átgondolni. Sokszor ebben égettem meg magam, hogy legyen ez is, azt is csináljuk… néha hátra kellene lépnem. Nem vagyok olyan megfontolt, mint ő.
Viktor: Nálam viszont egyértelműen az, hogy nehezebben nyitok az új dolgok felé. Ha ő nem vág bele Ceglédről a pesti életbe, én addig gondolkodom otthon, míg nem lesz belőle semmi. Ő sosem csak beszélt arról, hogy meg kellene csinálni, odament és megcsinálta.
Egyetlen magyar sem tudott juniorként felnőtt Eb-t nyerni. Odament és megcsinálta. De ugyanígy volt a horgászattal, ami ma a közös hobbink. Kiegészítjük egymást.
– Nagycsaládi közegben is téma a birkózás?
Tamás: Sosem visszük haza a birkózást, és ez így jó.
Viktor: Soha. Hétfőtől péntekig birkózás, aztán a hétköznapi életről beszélgetünk, mint minden család, és nagyon jó, hogy más viszi el a fókuszt.
– Tamás, azt nyilatkoztad, a család miatt megfordult a fejedben, hogy nem is folytatod…
Tamás: Egyre kevesebb olyan kihívás lesz számomra, ami annyira motiválna, hogy ne legyek esténként otthon, a családommal. Szeretném én olvasni a gyerekeimnek a mesét. Na, ehhez képest mostanában még kevesebbet vagyunk otthon, mert annyi a felkérés, ez most egy ilyen időszak.
– Sokan tartanak ilyenkor attól, mi fogja betölteni az élsport szigorú menetrendjének a helyét. A család ebben a váltásban is segít?
Tamás: Ezt nyilván a szürkébb hétköznapok döntik el, de én ezt már jó ideje várom is. Persze, hiányozni fog majd a birkózás, de már nagyon vágytam rá, hogy valami másban is kipróbáljam magam, persze lehet, hogy végül pár év múlva mégis edző leszek. Az életritmusból kiválni, kívülről nézni egy világversenyt, lelátóról nézni a vb-t biztos furcsa lesz. Viktor pályafutásában még benne van egy olimpia, de ha én elhatározom magam, előbb-utóbb úgyis jön utánam, ahogy szokott.
– Mit szerettek a birkózásban?
Tamás: Lehetne itt közhelyezni, de röviden: ezek vagyunk mi.
Viktor: Pontosan ezt akartam mondani. A birkózás tett minket ilyenné. Sokszor arra gondolok, nem lenne bennem ez a határozottság, talán nem tudnánk a kudarcból így felállni, nem benne ragadni a negatív gondolatmenetben. Leginkább azt köszönhetjük ennek a sportnak, hogy ilyenné formált minket.
Ez a cikk a Képmás magazin 2021. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>