Nehéz az elengedés az iskolába – „Ők a mi gyerekeink, bízz bennük!”

Fiamat magabiztos szülőként indítottam el, hiszen ismerős helyre ment, ugyanabba a vegyes csoportba, ahova a nővére is járt négy éven keresztül. Születésétől kezdve ismerte az óvó néniket és a dadust. Olykor be is ment a csoportba játszani, mindent tudott, hol vannak az építőkockák, az autók, hol lesz a szekrénye, milyen az ovis élet.  – Mi baj lehet? – gondoltam magamban. A bölcsődében már megtanulta a közösség működésének szabályait, mit szabad és mit nem, hogyan viselkedjen a társaival, mit csináljon bizonyos helyzetekben. Megszokta, hogy anya reggel elviszi, és alvás után megy csak érte, mert közben dolgozik. Így az óvodakezdéssel kapcsolatban semmi félelem nem volt bennem. Bíztam abban, hogy a fiam könnyen veszi majd az akadályokat, hiszen nyitott, barátkozó kis zsivány, aki hamar alkalmazkodik az új helyzetekhez.

Az iskolakezdésről már nem tudom ugyanezt elmondani. Ott teljesen kezdő voltam, sőt, saját gyerekkori iskolakezdéssel kapcsolatos félelmeim is előjöttek, én ugyanis nem jártam óvodába.

Az iskola volt az első hely, ahova szüleim, testvéreim nélkül mentem. Nem volt könnyű hatévesen bekerülni egy közösségbe, eleinte nehezen is ment a barátkozás, a kapcsolatteremtés idegenekkel. Féltem is szólni, ha valami baj volt. Kicsit kívülállónak is éreztem magam a sok cserfes, egymást jórészt ismerő gyerek között, akik már oly sok mindent tudtak, és magabiztosan viselkedtek az iskolában. Persze ezeket a gondolatokat igyekeztem hamar elhessegetni, hiszen ez az én életem, az én utam, nem a lányomé, sőt, a lányom nem is ugyanolyan, mint én. Nem ugyanaz fog vele történni, mint velem, és nem is ugyanazok az érzései. Ő kiskorától kezdve járt közösségbe, talpraesett, kiváló megfigyelő, és jó szociális érzékenységgel rendelkezik. Igaz, hogy neki kis idő kell ahhoz, hogy megnyíljon, de ha ez megtörténik, akkor nincs megállás, sziporkázik és be nem áll a szája.

Sok kérdés kavargott a fejemben az iskolakezdés előtti hetekben: Jól választottunk-e iskolát? Szeretni fogja? Megtalálja a helyét? Szívesen jár majd? Megtalálja-e a közös hangot a tanító nénivel? Lesznek barátai? Szól, ha baj van? Eléggé fölkészítettük? Jól veszi majd az akadályokat? Készen áll-e már az iskolára? Bírni fogja a terhelést?

Csupa-csupa olyan gondolat, amely oly sok édesanyában fölmerül, amikor nagy változás történik a gyereke életében, és lazítani kell a köldökzsinóron.

Nem állhatok ott mindig mellettük, nem óvhatom meg őket mindentől, és nem oldhatom meg helyettük a problémákat. Ez az ő életük, és a saját harcaikat nekik kell megvívniuk.

Egyet tehetek, szeretem őket és ott vagyok, ha szükségük van rám, hiszen életre nevelem őket – ezekkel a mondatokkal próbáltam fejben helyre tenni magam, de azért még mindig aggódtam kicsit.

Augusztusban sokat beszélgettünk az iskoláról, ilyenkor próbáltam előbányászni az én pozitív, iskolakezdéssel kapcsolatos élményeimet, még ha kevés is volt. Szerencsére a férjemnek szép számmal voltak ilyen történetei. Ezért én inkább arról meséltem, miket fognak csinálni, hogy néz majd ki a napjuk, kik fogják tanítani, miket tanulnak majd. Együtt mentünk be a tankönyvekért, sőt még az osztályterem díszítésében is részt vettünk, hogy ismerkedjen a tanító nénivel és a többi gyerekkel. Így lányom már nagy lelkesedéssel és kíváncsisággal várta az első napot.

Kép

Kép: Freepik

Az első tanítási nap előtti éjszaka nem aludtam túl sokat. Éjszaka még egyszer ellenőriztem táskájukat, hogy minden benne van-e, nehogy már anya figyelmetlensége miatt hiányozzon valami, és emiatt rögtön az első nap gondjuk legyen – úgyis biztos lesz még olyan, hogy valami otthon marad. Reggel együtt indultunk útnak mind a négyen. Legtöbbször én viszem a gyerekeket, de az ilyen nagy napokról a férjem sem akar lemaradni. Először az óvodába mentünk. Miután átöltöztettem a fiamat, mindannyiunknak adott egy hatalmas puszit, megölelt és berohant, hátra se nézett. Az éppen beszoktató anyukáknak, akik sírdogáló gyerekükkel ültek a csoportban, leesett az álla: – Ezt hogy csináltátok? Kicsit én is meglepődtem, hogy vissza se fordul, de nem volt, mit tenni, siettünk az iskolába.

Úgy tűnt, más szülők se akartak lemaradni gyermekük nagy napjáról, így az udvaron a 16 kicsi elsőssel 32 szülő érkezett. Tanévnyitó ünnepséggel kezdődött a nap, amelyen külön köszöntötték az elsősöket. Arra már nem emlékszem, miket mondtak, csak az ünneplőbe öltözött, matrózblúzos kicsi lányomat figyeltem, aki annak ellenére, hogy a hatalmas iskolatáskája mellett eltörpült, már nem is tűnt annyira picinek, sőt, nagylány lett.

Elérzékenyülve néztem őt, milyen gyorsan eltelt ez a hét év, de próbáltam türtőztetni magam, mégse lássa, hogy sír az anyja, mert akkor nála is eltörhet a mécses.

Amikor az ünneplő közösség rázendített az iskola indulójára, elkezdtek potyogni a könnyeim, férjem nyugtatóan átölelt. Körbenéztem és azt láttam, nem vagyok egyedül, anyatársaim szemébe szintén könny szökött. Biztatóan mosolyogtunk egymásra, hogy minden rendben lesz. Mindannyian ugyanazt éreztük – ebben biztos vagyok. Az ünnepség végén lányomtól búcsút vettünk, és elindultak az épület felé. Hátrafordult, és mosolyogva integetett. Kimentünk a kapun, de bevallom, a kerítés farácsai között még leselkedtem utána, de csak egy kicsit. Férjemmel néhány percig álldogáltunk még az utcán, hiába kellett volna már mindkettőnknek munkába sietni. Csak annyit kérdeztem tőle: – Rendben lesznek? – Igen, hiszen ők a mi gyerekeink, bízz bennük! – válaszolt. Mindketten éreztük, hogy akkor, ott, reggel valami végérvényesen lezárult, végleg búcsút intettünk a pici gyerekes kornak, és új életszakaszba léptünk: lett egy nagy óvodásunk és egy nagy iskolásunk.

A történethez hozzátartozik, hogy kisfiam kezdeti lelkesedése csupán egy hétig tartott. Nem jött váratlanul, tudtam, hogy vannak olyan gyerekek, akiknek csak később esik le, hogy ennek a fele se tréfa, ide mindennap jönni kell. Második hét elején pedzegette, hogy nem megy többet óvodába, mert már volt, és elég is volt ennyi, és szeretne inkább velem dolgozni menni. A hét végére eljutottunk odáig, hogy sírva kellett átadnom az óvó néniknek, de két perc után semmi baja nem volt. Tudom, mert küldtek smst az óvó nénik. Néhány sírós nap után cselhez folyamodtam: vettem matricákat és egy füzetet. Megbeszéltük, hogy minden reggel választhat egy matricát, és beragasztjuk a füzetbe még az öltözőben, ha nincs sírás. Nem is sírt többet, és mindössze két hétig matricáztunk reggelente, utána már el is felejtette a dolgot, elég lett egy ölelés, és már szaladt is.

Eltelt egy év. Úgy érzem, mindenki a helyén van, szépen vette az első év akadályait, pedig jócskán jutott belőle a második félévben. Mi is élvezzük az óvodás és kisiskolás létet minden örömével, bajával, és most egyáltalán nem izgulok, kíváncsian várom, milyen élményeket, izgalmakat tartogat nekünk az új tanév. Úgyhogy jöhetsz szeptember, én már várlak!