Mivel magyarázzák tettüket a nemi erőszakot elkövetők? – Pszichológusszemmel „Az utolsó párbaj” című filmről 

Minden csak nézőpont kérdése, hangzik a már jól ismert mondat, de közben bele sem gondolunk ennek a mélyebb, pszichológiai értelmébe. Életünk fontos eseményei, legyenek akár pozitívak, akár traumatikusak, mind-mind egy nagy történetfolyammá, narratívává formálódnak össze. Ezeket az élet írja, ám az agyunk színezi, és az, hogy mit milyen fényben látunk, nagyrészt az elménkben zajló kognitív folyamatok eredménye.

Részlet Az utolsó párbaj című filmből
Kép: Profimedia - Red Dot

„Mindannyian képesek vagyunk elhinni olyasmit, amiről tudjuk, hogy nem igaz, és amikor tévedésünk végül bebizonyosodik, arcátlanul úgy forgatjuk a tényeket, hogy azt bizonyítsák, nekünk volt igazunk. A végtelenségig lehet folytatni ezt az eljárást: az egyetlen bökkenő, hogy a tévhit előbb-utóbb beleütközik a kézzelfogható valóságba – rendszerint a csatatéren.” (George Orwell) 

A történet 

A Ridley Scott által rendezett film igaz történeten alapul, a forgatókönyvet pedig Nicole Holofcener, Matt Damon és Ben Affleck írta. Hősei egy olyan korban éltek, amikor másképp volt kemény az élet. A 14. századi Franciaország és a középkor miliője akár érthetetlenül durva is lehetne számunkra, de mégis találhatunk párhuzamokat, olyan jelenségeket, amelyek a mi társadalmunkban is jelen vannak. A film különlegessége, hogy ugyanazt az eseménysorozatot háromféle nézőpontból látjuk, így megfigyelhetjük, hogyan változik egy adott történés észlelése és feldolgozása annak fényében, hogy éppen kinek az elméjében vendégeskedünk. 
Jean de Carrouges (Matt Damon) sokat látott katona, aki leginkább a harcmezőn érzi elemében magát, főleg azután, hogy elveszíti a feleségét és gyermekét a pestisjárványban. Barátja, Jaques Le Gris (Adam Driver) mellette küzd és mindenhova vele tart, de nem kell sokáig tanulmányoznunk a két férfit, hogy megértsük, teljesen ellentétes karakterek. Jean érdes, makacs és impulzív, válogatás nélkül kimondja bárkinek, ami a szívét nyomja, míg Jaques inkább egy finom, művelt úriember benyomását kelti, aki jól megválogatja a szavait. Simulékony modora miatt sokkal sikeresebb, és hamarabb jut előre a ranglétrán, mint Jean. Ugyanakkor utóbbira is rámosolyog a szerencse, amikor sikerül nőül vennie a gyönyörű szép és művelt Marguerite-t (Jodie Comer). 
A középkori házasságokhoz mérten úgy tűnik, Marguerite-nek egészen jó dolga van, férje durva külseje mintha egy érző szívet takarna. A szerencse azonban forgandó: el kell búcsúzniuk Marguerite kedvenc birtokától, mert az édesapja nem tudja máshogy megfizetni az adót. Jean még Jaques-kal is szembefordul, hevessége és pereskedése pedig odáig vezet, hogy már az udvarban sem fogadják őket, egy évre szinte remeteéletre kényszerülnek, miközben a birodalom valamelyik pontján mindig akad egy-egy csata, ami távol tartja a férjet ifjú feleségétől. Végül mégiscsak meghívást kapnak egy társas eseményre, ahol a két férfi végre elássa a csatabárdot, ám Jaques szemet vet Marguerite-re, és szinte már a megszállottsághoz hasonló szerelembe esik. 

Képzeletében idealizálja és felmagasztalja a nőt, apró kis jeleket vél felfedezni, és meggyőzi magát arról, hogy nála jobb társat kívánni sem lehetne, hiszen annyira hasonlóak. Egy napon csellel befurakodik a házba, amikor senki sincs otthon, és végül megerőszakolja Marguerite-t. Egy ilyen erőszakos bűncselekményt még ma is nehéz felgöngyölíteni, abban a korban pedig szinte lehetetlen volt. A nő a férj tulajdona, az ellene elkövetett bármilyen cselekmény a férj becsületét sérti (már ha sérti), így Marguerite sem tud addig jogi lépéseket tenni, amíg a férje nem támogatja ebben. Jean, talán a Jaques-kal szemben táplált kiújult ellenszenve okán, de a felesége mellé áll. 

Ebben a férfiak uralta világban nem egyszerű az eset kivizsgálása. Annál is inkább, mert még nőtársai sem hisznek neki, bűnösnek tartják, vagy bolondnak, aki ahelyett, hogy hallgatna, vásárra viszi a saját és a férje bőrét.

A kérdések sora, amit a tárgyaláson a nőhöz intéznek, hitetlenkedő, kételkedő és teljes mértékben áldozathibáztató. Minden eszközzel igyekeznek kétségbe vonni a szavát, miközben bármit megtesznek azért, hogy elrettentsék a szándékától, és visszalépésre kényszerítsék. Marguerite azonban kitartó, még az elevenen elégetés rémképe sem tántorítja el attól, hogy kiálljon önmagáért és az igazáért. Végül a bíróság úgy dönt, hogy a két férfinak életre-halálra párbajoznia kell, és a nyertest tekintik az igazmondó félnek. 

Agyunk fogságában 

Nem könnyű háromszor is végignézni ugyanazt a tragédiát, ugyanakkor a film fontos aspektusra világít rá: mindannyian a saját kognitív torzításaink tükrében látjuk a világot és a körülöttünk zajló történéseket. Hiába nézzük ugyanazt az eseménysort, egészen biztos, hogy más aspektusból fogjuk meg. Más lesz az emléklenyomata az agyunkban, mert nem ugyanazokat a részleteket ítéljük fontosnak, ráadásul az emlékezetünk önigazoló krónikásként rögzíti az eseményeket. 
Történetünk szereplői is némiképp eltérően látják az erőszakhoz vezető események láncolatát, ennek megfelelően teljesen más részletek kapnak hangsúlyt, így nézőként talán sikerülhet kicsit jobban megértenünk, hogy a résztvevők hogyan viszonyulnak egymáshoz, és miként élik meg a történteket.

Végigkövethetjük az áldozat fizikai és lelki megpróbáltatásait, azt, ahogy a külső szemlélők kétségbe vonják a történteket és az áldozatot hibáztatják, továbbá azt is, hogy az elkövető milyen kognitív torzulások mentén igyekszik elfogadhatóvá tenni a tettét, amelynek következtében életek dőlnek romba. 

A szemlélők fejében 

Marguerite történetét hallva az idegenek, az ismerősök, sőt a barátok és családtagok is behunyják a szemüket, és úgy tesznek, mintha a nő állításának nem lenne jelentősége, vagy kétségbe vonják szavahihetőségét. Még barátnője is a szemére veti, hogy mivel Jaques Le Gris-t vonzó férfinak gondolta, ezért nincs oka erőszakra panaszkodni. Férje az egyetlen, aki kiáll mellette, de valójában a saját a büszkeségén ejtett csorbát és a dühét szeretné megbosszulni. 
A film egy 14. századi történetet dolgoz fel, mégis számtalan párhuzamot találunk a régmúlt idők és a mai kor emberének viszonyulásában. Bár az eszköztárunkból már kikopott a párbaj vagy a máglyahalállal való fenyegetés, de ugyanúgy szeretnénk megőrizni az igazságos világba vetett hitünket, ahol a rossz dolgok csak a rossz emberekkel történhetnek meg. A belső önvédelem ára a valóság torzítása.

Az áldozathibáztatás segít, hogy meggyőzzük magunkat, mindenki azt kapja, amit megérdemel, és velünk ilyen szörnyűségek nem történhetnek meg. 

Amikor az áldozat megosztja az élményét, akkor gyakran szembesül azzal, hogy történetét bagatellizálják, kétségbe vonják, vagy egyenesen őt vádolják a történtekért („Minek ment oda?”, „Miért öltözködött olyan kihívóan?”). Így megmaradhat a biztonságos világ hamis illúziója. Mindeközben a valóság az, hogy az erőszak csakis az elkövető felelőssége, sosem az áldozaté. Az elkövető ugyanis mindig jelentős erőfölényben van az áldozathoz képest. Az áldozat kiszolgáltatottsága adódhat a fizikai erőkülönbségből, de olyan pszichológiai erőfölényből is, mint az alá- és fölérendeltségi viszonyok. 

Még erősebb kételyeket kelt, amikor valamelyik családtag vagy éppenséggel a házastárs követi el a nemi erőszakot. A leggyakrabban elhangzó kérdés, hogy az áldozat miért nem jelezte rögtön a bántalmazást. Fontos látnunk, hogy ilyenkor az áldozat gyakran függő viszonyban van az elkövetővel, és emellett ambivalens érzelmeket is táplálhat iránta: a harag, a csalódottság és az undor mellett megjelenhet a szeretet érzése is. Lelkileg igen megterhelő szembenézni azzal, hogy éppen az bántott, akiben bíztunk. Amikor a bántalmazott elmondja a történetét, nagy kockázatot vállal: az események újramesélése felszakítja a sebeket, majd gyakran szembe kell néznie a bagatellizálással és az áldozathibáztatással. Éppen ezért fontos, hogy a jelzést mindig vegyük komolyan. Ezt már kiskorban elkezdhetjük, és megtaníthatjuk a gyermekeknek az árulkodás és a jelzés közti különbséget. Nem árulkodás, ha segítséget kérünk, mert mi magunk vagy valaki a környezetünkben bajba jutott. 

Kép
Részlet Az utolsó párbaj című filmből
Kép: Profimedia - Red Dot

A tettes fejében 

Amikor egy erőszakot elkövető személyről hallunk, előbb-utóbb felmerül a kérdés, hogy mi történik benne. Hogyan tud egyáltalán tükörbe nézni? 

Az elkövető nem hősszerelmes, akit a hirtelen fellángoló vágy vagy a mélyen izzó szerelem vezet. Az erőszakot az agresszió, a hatalomvágy, a másik megalázása és az áldozat feletti kontroll igénye szüli.

Ezért hibás az az érv, hogy az adott személy biztos nem követte el, amivel vádolják, hiszen bárkit megkaphatna. 
A nemi erőszakot sokféle motivációból követhetik el. Haller és munkatársai tanulmánya alapján az elkövetők különböző önhazugságok és gondolkodási torzulások árán igyekeznek saját maguk számára elfogadhatóvá tenni a tettüket. Egyesek úgy gondolják, hogy a nők érthetetlenek. Mivel különböznek a férfiaktól, így nem is lehet megérteni őket. A tőlünk különböző embereket pedig könnyebb bántani, vagy sematikusan közelíteni hozzájuk (egy nő vagy angyal, vagy prostituált). Vannak, akik szerint a nők valójában szexuális tárgyak, akiknek nincs emberi méltósága, egyetlen rendeltetésük a férfi vágyainak kielégítése. Mások meg vannak győződve a saját jogosultságukról, amit azzal a téves elképzeléssel indokolnak, hogy a szexuális vágy nem tartható ellenőrzés alatt, így a nő feladata, hogy lehetőséget teremtsen a férfi szükségleteinek kielégítésére. Megint mások szerint a világ veszélyes hely, ahol csak a saját érdekeinket kell szem előtt tartanunk, és bármikor megtámadhatunk másokat, máskülönben könnyen előfordulhat, hogy mi válunk áldozattá. A filmben megjelenik még egy kognitív torzulás, miszerint a nők csak azért „vonakodnak” az együttléttől (ellenkeznek), mert így illik, de a lelkük legmélyén ők is vágynak rá. 
Jól látható, hogy ezek az „érvek” gyakran csak a nőkkel való kapcsolatra koncentrálódnak, így előfordulhat, hogy az elkövető a mindennapi életében elismert mintapolgár. Mivel ezek a személyek csak ezen a területen érzékelik torzultan a valóságot, a külvilág nehezen hiszi el róluk, hogy milyen szörnyűségekre képesek. 

Az áldozat fejében 

Az áldozatok sokféle érzéssel küzdhetnek. Vannak, akik dühösek, kiállnak magukért és harcolnak, mint Marguerite. Mások küzdenek a kontrollvesztettség érzésével, tehetetlennek és bénultnak érzik magukat, úgy érzik, elvesztették az irányítást az életük felett, és nem tudják magukat megvédeni. Újra és újra végigpörgetik magukban az eseményeket, hogy valóban úgy történt-e, ahogy emlékeznek rá, esetleg valamit rosszat követtek-e el, hogy mindez megtörténhetett.

Retteghetnek az elkövető bosszújától, lehetnek rémálmaik, emlékbetöréseik, alvászavaraik, megjelenhet az alacsony önértékelés, az étvágytalanság, a szorongás és a depresszió. Elhatalmasodhat rajtuk a félelem attól, hogy újra és újra el kell mesélni a történteket, ami a trauma újraélését is jelentheti számukra.

Éppen ezért különösen fájdalmas, amikor a környezet is kétségekkel, áldozathibáztató mondatokkal és kérdésekkel bombázza őket, hiszen ezáltal a szégyen és a bűntudat érzése erősödik bennük. Az ítélkezésmentes és empatikus odafordulás segít a történtek szavakba öntésében. 
A fent említett tünetek okán, az erőszakot gyakran követő PTSD (poszttraumatikus stressz-zavar) miatt, továbbá a feldolgozást és a továbblépést megsegítendő, érdemes az áldozatoknak professzionális segítséget igénybe venni. A terápiában mind az empátia, mind az ítélkezésmentesség alaptézis, a terapeuta pedig számos eszközzel segíti és kíséri a gyógyulás folyamatát. 

Felhasznált forrás: 
Haller J, Fogarasi M, Farkas J.: Szexuális bűncselekmények (Bűntettek kriminálpszichológiája, 2020) 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti