Milyen életünk lesz, ha nem beszélünk a halálról?

Halottak napján emlékezünk. Kigazoljuk a sírokat, krizantémot ültetünk rájuk, a színes virágok pazar látványt nyújtanak, szemtelenül színpompásak, kikacagják az őszt, az elmúlást.  Mécsest gyújtunk, sercen a gyufa, és ahogy fellobban a láng, úgy próbáljuk megfakult, elmosódott emlékeinket is élesebbé tenni. Jó esetben ez történik.

Rossz esetben viszont épp az ellenkezője.

„Temetőlátogatás? Mi ezt a projektet már egy jó ideje elengedtük!”

– legyintett egy háromgyerekes ismerősöm, amikor elmeséltem neki, hogy mi hétvégén vidéken voltunk, és a városnézés mellé magától értetődően befért a programba a temetőlátogatás is. Ma gyorsan élünk, gyorsan szeretünk, és gyorsan elengedünk. A fájdalommal, a gyásszal, az elmúlással is így vagyunk. Ha elveszítünk valakit, majd’ beledöglünk –az érzés azonban lehetőleg gyorsan menjen át rajtunk, mint egy heveny láz, de aztán menni kell tovább előre. A halál tabu. Amiről nem beszélünk az nincs – egy szerettünk elvesztése olyasmi, amire jobb nem is gondolni. Pedig a halál az életünk része, és bármilyen furcsán is hangzik, nem elvesz tőlünk, hanem gazdagít bennünket.

Sok családban nincs kultúrája a halálról való beszédnek, nem tudjuk, hogy közöljük egy gyerekkel, ha jobblétre szenderülnek a nagyszülei, ugyanakkor gond nélkül játszhat olyan számítógépes játékokkal, ahol egy harcos bőrébe bújva gyilkolhat, és átélheti a lehetetlent: milyen az, ha több élete van. Felnőttként sem vagyunk jobbak: megnézünk egy vértől csöpögő akciófilmet, de fáj felidézni az elhunyt hozzátartozóink emlékét, így aztán nem tesszük meg. Nem nézegetünk régi fényképeket – és végképp nem rakjuk ki őket a falra –, nem elevenítünk fel történeteket a családunk múltjából, nem gyújtunk gyertyát, és a temetőt is messze elkerüljük. Elveszítettük a gyász régi rítusait, formalitássá silányultak a szemünkben, pedig ezek enyhet adtak és segítették az elengedést.

Földi életünk véges. Ha meghal egy szerettünk – akár hirtelen tragédiáról van szó, akár lassú, megmásíthatatlan végről – padlóra küld a bánat és a düh. Ez természetes és elkerülhetetlen. A további életünk szempontjából azonban nem mindegy, hogy mit teszünk, ha túl vagyunk az első sokkon, a szokásos hivatalos ügyintézésen, a temetésen, a részvétnyilvánításokon. Ilyenkor jön a neheze: folytatni kell az életet Nélküle. Nélküle, de mégis Vele.

Ha meghal valaki, nem radírozhatjuk ki a szívünkből, elménkből – ez nem egy fájl, amit törlünk.

Gyerekként arra neveltek, a temetőben minden a halottaké. Bármennyire is fájt, idővel elfogadtam, hogy nem vihetek haza gesztenyét vagy érdekes formájú kavicsot. Vidéken járva a mai napig lenyűgöznek a kis falvak gondozott sírkertjei, és mindig elszomorítanak a temetők elhagyott, gondozatlan részei. A sok szemét, amit egyesek eldobnak, a cigi, amit a sírnál állva elszívnak, majd a hanyagul eltaposott csikk. A Mindenszentek és halottak napja kapcsán elharapózó lopások: aki sírról lop virágot, nem tisztel sem embert, sem Istent.  „Ha tudni akarod, hogy egy nemzet mennyire becsüli meg a múltját, nézd meg a temetőit” – mondta Széchenyi István. Még van mit tennünk...

Anyai nagymamám még maga kötötte a koszorút a sírra, én boltban veszem a virágot, és a hiperekben keresem az akciós mécseseket. A világ változik, és ez így jó. Van azonban, ami örök. Apai rokonaim egri sírján sok évtizeddel ezelőtt egy tiszafából készült koszorú néhány ága gyökeret eresztett. „Ideje van a születésnek és ideje a halálnak, ideje az ültetésnek és ideje a kiszakításnak.” Ma két egymásba fonódó, hatalmas tiszafa áll a családi síron. Ez a látvány sokat segít. Akkor is, ha egy másik városban, egy másik sír előtt állok.