Miért vágynak a gyerekek a kütyükre? – A 8 bites karácsony című filmről pszichológusszemmel

A történet  

Legújabb filmes kalandozásunk (8 bites karácsony) középpontjában a tízéves Jake Doyle áll, akivel először felnőttként, édesapai minőségében találkozunk, miközben a lányával sétál egy forgalmas chicagói utcán. Csemetéje elszántan győzködi őt arról, miért is volna szüksége saját mobiltelefonra, ám Jake hajthatatlan a kérdésben. Karácsony közeledtével végül bevackolják magukat Jake szülői házába, ahol a televízió alatti kis polcon ott figyel egy Nintendo konzol, amit a kislány egy műanyag edénycsalád egyik tagjához hasonlít.  

Jake azért, hogy elterelje kislánya figyelmét a mobiltelefon körüli őrületről, belefog abba a hosszú és kalandos történetbe, hogy hogyan is sikerült szert tennie a hőn áhított Nintendóra. Egy mai gyereknek nehéz elképzelnie, hogy egy adott termékből nem áll rendelkezésre korlátlan mennyiségű darab, de a nyolcvanas években bizony várni kellett az árucikkekre, amelyek sokszor limitált számban és a szülők pénztárcájához képest igen drágán jelentek meg a boltok polcain. 

Így a nagyobb dolgokat mindenki karácsonyra kapta, már ha megkapta egyáltalán.  

A kisiskolás Jake Doyle és barátai bármit megtennének, hogy saját Nintendójuk legyen. Jobb híján a város egyik leggazdagabb gyermekéhez járnak át játszani, aki visszaélve a helyzetével megteheti, hogy válogat a jelentkezők közül. A gyerekek pedig egyre csak tűrik a megaláztatásokat, cserébe 15-20 perc játékidőért. Jake különféle eszközökkel próbál érvényt szerezni akaratának: szépen kérleli a szüleit, vagy éppen csellel veszi rá őket a beleegyező válaszra, míg végül szembesülnie kell a ténnyel, hogy az ősök ördögtől való dolognak tartják a videójátékokat, és soha nem fogják neki megvenni a drága eszközt.  

Nincs más hátra, saját erőből kell megoldania a problémát. Elkeseredett próbálkozásait még kishúga is igyekszik segíteni, pedig viszonyuk leginkább a kutya-macska barátsághoz hasonlít, tekintve, hogy valahogy mindig Jake a hóhányó a családban, akit nem hallgatnak végig, aki a béna ruhákat, ajándékokat kapja, míg húga mindent elér, amit csak szeretne. Egy kicsit szívfájdító nézni, hogy míg az egyik gyerekükre könnyebben ráhangolódnak a szülők, addig a másiknak extrém erőfeszítéseket kell tennie, hogy legalább meghallgassák, mit szeretne, mi okoz számára nehézséget, és ítélkezés nélkül fogadják el a problémáit. Pedig láthatóan a lehető legjobbat akarják mindkét gyermeküknek.  

És talán nem is az a legfontosabb kérdés, hogy Jake heroikus erőfeszítései a Nintendo megszerzésére sikerrel járnak-e, hanem mindaz, amit útközben tanul önmagáról, a világról és másokról.

Mindenkinek, így a szülőnek és a gyermekeknek is megvan a saját fontossági sorrendjük, de néha annyira belemerülünk a saját világunkba, hogy elfelejtünk körülnézni és meglátni, hogy mennyi különleges és fontos dolog vesz körbe minket. Valóban csak az lehet értékes, amit mi annak tartunk? 

Kép

Képkocka a filmből − forrás: Profimedia − Red Dot

Miért van szükséged rá?  

Karácsony táján talán még erőteljesebben jelenik meg a különbség, hogy mindannyian mást tartunk értékesnek és fontosnak. Különösen kiélezett ez az ellentét a különböző generációk tagjai között. Szülőként mindannyian a lehető legjobbat szeretnénk a gyermekeinknek. Ennek érdekében olvasunk, tájékozódunk, pszichoedukációs előadásokra járunk.  

Nemrég egy családterápián a szülők azt osztották meg velünk, hogy rémes bűntudattal küzdenek, ugyanis az apa mindennap fél órát játszik közösen a fiával egy internetes játékkal, de amikor elmentek egy neves szakember internetes világgal kapcsolatos előadására, ott azt hallották, hogy heti húsz percnél többet nem tölthet a kisiskolás gyermekük a kütyük előtt, különben súlyos idegrendszeri fejlődési problémákkal kell szembenézniük. Az állítással nehéz vitatkozni: minél kisebb a gyerek, annál nagyobb a számítógépes játékok/eszközök idegrendszerre gyakorolt hatása. 

Ugyanakkor egy eszköz, egy online játék sokkal több annál, mint hogy ilyen módon bekategorizáljuk. 

Sokkal izgalmasabb kérdés, hogy miért van szüksége erre a gyereknek, milyen igényeit tölti be az eszköz előtt eltöltött idő. Ha a film kissé sematikusan ábrázolt szereplőinek motivációját megvizsgáljuk, látni fogjuk, hogy a film kiskamasz szereplői számára a Nintendo sokkal többről szól, mint egyszerű játékról: kapcsolódásról, elfogadottságról, népszerűségről.  

Kép

Képkocka a filmből − forrás: Profimedia − Red Dot

Képzeljük el, hogy mi történt volna, ha Jake Doyle szülei megismerik mindazt a küzdelmet, megaláztatást és elutasítottságérzést, amit a gyermekük átélt a kortárs kapcsolataiban – és sajnos a velük való viszonyában is. Amikor ugyanis a lényegről kezdünk el beszélni, többé már nem az lesz a kérdés, hogy szükség van-e bizonyos eszközökre. Érzelmekről, kapcsolódási szükségletekről és igényekről kezdünk beszélni, amihez mellékesként és nem fő szálként csatlakozik, hogy a gyermek szerint mindebben hogyan segíthetne neki a legújabb kütyü vagy játék.  

Rendben, mondhatjuk szülőként, mindezt értem, de akkor játsszon vagy ne játsszon. Megkaphatja a hőn áhított netes játékot, mobiltelefont, jatékkonzolt, kütyüt karácsonyra? A kérdésre nincs egyértelmű válasz. Ugyanis minden a köztünk lévő kapcsolódáson múlik. Hogyan fogja használni ezeket az eszközöket? Eltávolítja őt a valóságos kapcsolódástól, vagy kismértékű használata hozzásegíti ehhez? Hogyan tudjuk szülőként abban támogatni, hogy helyesen használja ezeket az eszközöket? Tudunk-e időt szánni arra, hogy kövessük ebben a hóbortjában, vagy magára hagyjuk egy új és idegen világ küszöbén? 

Ugyanis nem az eszköz a fontos, hanem a kapcsolat. A gyermek kapcsolata velünk és a kortársaival.  

És mint az ismeretes, a kapcsolat gyógyít, mert feloldódik benne az élet búja-baja, a közös tevékenységek következtében pedig tanulhatunk valami újat a világról, egymásról és önmagunkról is. Minderre pedig kiváló alkalom kínálkozik karácsonykor, amikor együtt a család, és valójában teljesen mindegy, hogy óriási hócsatákat vívunk kint, vagy éppen autóversenyzésben biztatjuk életre-halálra a konzol előtt ülő gyermekeinket, családtagjainkat, ha közben minőségi időt töltünk együtt, és őszintén kapcsolódunk egymáshoz.   

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.