Nők, akik a hátukon viszik az országot azzal, hogy az életet szolgálják – Nőnap alkalmából őket is köszöntsük!

Vigyázunk egymás gyerekeire a bölcsődékben és óvodákban, ölünkbe vesszük és átöleljük őket nagy udvari esések után; a szülinapjukon a csoporttal együtt zengjük Halász Judit örökzöldjét, fotózunk és küldjük a dokumentációt a szülőtársaknak a sugárzó kis orcákról. Megtanítjuk őket írni, olvasni, számolni, és – ha jó fazonok vagyunk – azt az alapélményüket se zúzzuk szét, hogy a világ izgalmas hely, amit érdemes megismerni, „megtanulni”. Ápoljuk őket a kórházban, ápoljuk egymást, egymás szüleit – ott vagyunk a betegeknek olyankor, amikor másra tényleg nem számíthatnak, mert a pisilés se megy egyedül. Kísérjük egymás szüléseit, pontosan értjük egymást, hogy miért nem szeretnénk még lefeküdni a szülőágyra, viszont miért esik jól, ha ott a derekunknál kicsit masszírozzák vajúdás közben, amikor éppen szét akar szakadni a testünk. Meglátogatjuk egymást szülés után pár nappal, hogy meggyőződjünk róla, a körülményekhez képest minden rendben, a baba gyarapodik és rendszeresen kapja a D- és a K-vitamint, a mama melle pedig nem gyulladt be, és biztosítjuk róla, hogy teljesen rendben van, ha délben még pizsamában fogad, és be sem ágyazott.

Olyan természetesek már mindezek nekünk, a 21. század lányainak!

Természetes, hogy vannak közöttünk nők, akik hivatásuknak választják azt, ami által a mi életünk könnyebb lesz: hogy amíg dolgozunk, a gyerekeink biztonságban fejlődjenek, ha megbetegszünk, akkor segítsenek meggyógyulni, új élet születésekor pedig valódi segítséget nyújtsanak szakmai tapasztalataikkal, elfogadásukkal, jelenlétükkel.

Az óvónők, dadusok, bölcsődei gondozók, tanítónők, tanárnők, ápolónők, asszisztensnők, szülésznők, védőnők – ezeknek a „nőies” segítő szakmáknak a képviselői – a hátukon viszik az országot azzal, hogy az életet szolgálják. Nem haragszanak a férfiakra, amiért „innen bezzeg nem akarják kiszorítani őket, csak a tudományos pályákról”, hanem visznek a hátunkon minket nap mint nap. Szabad döntésükből, olykor persze fáradtan, időnként talán még türelmetlenül is – pont úgy, ahogy mi is végezzük a dolgunkat.

Isten áldjon titeket mindig, és kapjátok vissza a sok figyelmességet, gondoskodást, szeretetet, amit nekünk adtok! Köszönjük szépen!