Mesék a sufniból – Nehéz idők, erős emberek

Mesébe illőnek tűnhet, hogy abban a világban, amelyről beszélünk, nem a pénz volt a legfontosabb, nem kaptak mindent készen az emberek, nem a boltban vásárolták a dolgokat, ahogy mondják, „pénztelen világ volt az”.  Akadt enni- és innivaló, a földeket megművelték, növényt termesztettek, állatokat neveltek, a kenyeret maguknak sütötték. A pénztelenség ellenére megvolt tehát mindenük, aztán a háború beárnyékolta a gyermekkoruk egy részét, mintha sötét gomolyfelhők hadserege telepedett volna a világra. Elmesélték, hogy pincékben kellett meghúzni magukat, miközben odakinn puskaropogás hallatszott, és bombák hullottak az égből. Kisgyerekként félelemben és aggodalomban éltek. Amikor megjelentek a sötétség gonosz katonái, elvették a szekereket, lovakat, állatokat, vittek minden fellelhetőt. Az emberek épp ezért megtanulták óvni magukat és megőrizni az élelmet.

A menekülés és a szomszéd lánytól kapott cipő

„A fészer alatt volt egy láda, s az alá lett elásva a zsírunk, kolbászunk, sonkánk” – idézi fel emlékeit az egyik néni. „A szüretelőkád alá lökte be édesanyám a két csirkét, így maradtak meg nekünk” – meséli egy másik idős. A puskák tüze elől, aki tudott, menekült, aki nem tudott, bujkált és maradt. 

„Menekülés közben, gyalog nekivágva a határnak leszakadt a csizmám sarka. Emlékszem, édesanyám rongyokkal a lábamra kötötte, hogy tovább tudjak menni.” 

„Mi nem tudtunk menekülni, mert édesapám sebesült volt, azért imádkoztunk, hogy túléljük.” „Féltünk az orosz katonáktól, de minket, gyerekeket nem bántottak. Sőt! Emlékszem, hogy az udvaron főztek, és megkínáltak belőle. Szinte a mai napig a fülemben hallom, amikor szólítottak bennünket: »Malcsik! Malcsik!«”

Nagy eseménynek számított a faluban, ha az egyik báróné sárga nyitott hintójával átkocsikázott a másik birtokára. „Emlékszem, hogy a patak szélén ugrálva lökdöstük egymást, hogy akár csak egy pillanatra is láthassuk az úri népet.” „Bizony, ők azok az urak voltak, akik még a rossz, ócska, földre hullott almát is sajnálták a gyerekektől. Igaz, a kerítést megbontva fúrtunk alatta lyukat, de üres kézzel kellett hazamennünk, mert inkább elzavartak minket, mint hogy adjanak a lepotyogott gyümölcsből.” „Emlékeim szerint az első cipőmet is úgy kaptam, hogy a szomszéd lány nem merte felvenni a drága cipőt, mert szégyellte, hogy neki ilyen drága van, ezért inkább nekem adta. Nekem meg már annyira törte a csupasz lábamat az akácfatövis, hogy szíves-örömest használtam.”

Kép

Kép: Pexels/Jay Turner

Nádpálca és szurgyik

A háború véget ért, viszont azt követően sem volt könnyű gyereknek lenni. „A nagyurak sorra elmenekültek, mi meg sorban állva, jegyre kaptuk a bucit, ahogyan most hívjuk: a kenyeret.” 

„Mivel az iskolát lerombolták, a patakparton, a szabad ég alatt ment a tanítás. Tarisznyában hordtuk a palatáblát, krétát. Nehéz volt újrakezdeni, mégis örültünk, hogy túléltük a háborút.” 

„Mi is szerettünk incselkedni, amikor huncutok voltunk, a nádpálcát vette elő a tanító bácsi. Egyszer annyira rosszak voltunk, hogy mindenkinek a tenyerét kellett tartani, hogy a pálcával rásuhintson. Én nagyon sírtam, de nem azért, mert fájt, hanem mert szégyelltem, hogy szándékosan kimaradtam a büntetésből” – vallja be az egyik legidősebb beszélgetőpartnerünk.

Jót nevetünk, amikor megtudjuk, hogy a történetet mesélő bácsi kisfiúként annyira félt a villámlástól, hogy a család már előre tudta: pillanatokon belül hazaérkezik, és az ágy alá bújik félelmében a vihar elől. De vajon, ha nem a boltban vásárolták a játékokat, és a polcok sem voltak roskadásig tele, mégis mivel és hol tölthették idejüket az akkori gyerekek? A legcsodálatosabb, legvarázslatosabb a szurgyik volt, aminek a legjobb helyét ki kellett érdemelni, szinte harc folyt érte. Kedves Olvasó, te tudod, mi az az otthon melege, az a finom, puha, biztonságot adó hely a kemencebúb mellett? Az a szurgyik!

Az egymással töltött idő jelentett mindent

Kedvenc helyük volt még a patak partja, ahol télen csúszkáltak/iringáltak, fakutyán tologatták egymást. Nyáron halat fogtak kosárba (bizony, akkoriban még így is lehetett halat fogni), fürödtek, sarat dagasztottak. A gyerekek sokféle játékot kitaláltak, amikhez a sarat használták, ilyen volt a „huhu” – ami azt a hangot utánozza, amikor a sárból készített gömböt a földhöz csapták. 

Népszerű játéknak számított a „sutyinga” is, amikor a sárgombócot egy bot végére helyezve, nagy lendülettel elsuhintották, és az nyert, akinek messzebbre repült a sárgombóca. 

Sárból babát is csináltak, megszárították a napon, takargatták, szeretgették. Akkor sem ijedtek meg, ha épp nem volt sár, akkor lett helyette kukoricacsuhé-baba.

„Száraz időben akár »bigéztünk« is. Faragtunk hegyes végű fadarabokat, amiket bigének neveztünk. Kis gödröt ástunk a földbe, amibe a bigét helyeztük, a bigeütővel megütöttük, az felpattant, és a levegőben továbbütöttük – meséli mosolyogva az egyik bácsi. – »Ickiztünk« is a gombokkal. Otthon az ágyneműkről is levágtuk a gombokat, majd este, amikor édesanyánk meglátta, jól megdorgált minket, főleg, ha veszítettünk, mert akkor a gombok is odalettek.” Van olyan játék, ami a mostani gyerekeknek is ismerős lehet, ilyen az „ugrócska”, mai nevén ugróiskola. Ugye észrevetted, kedves Olvasó, hogy ezek a játékok ma is jelen vannak az életünkben? Bár modernebb kivitelben, csupa színben, izgalmasabbnál izgalmasabb formában, de ahonnan erednek, ott az egyszerűség, a vidámság, az alkotóerő, a leleményesség és az egymással töltött idő jelentette a mindent.

Ők maguk voltak az arany

Ahogy a szegénység és a gazdagság megjelenik a mesékben, úgy jelent meg a múlt valóságában is. A szülők, hogy palástolják a szegénységet, mindent megtettek, amit a következő történet is bizonyít: „Kislányként nagyon tetszett a gazdag zsidó lány osztálytársam arany fülbevalója. 

Szerettem volna olyat, és kértem is édesapámtól, mire neki ez volt a válasza: »Nincs szükséged rá, mert te magad vagy az arany!« 

Csak felnőttként értettem meg, hogy nekünk nem volt erre pénzünk. De egy percig sem kételkedtem abban, hogy nem érek kevesebbet az osztálytársamnál.”

Most pedig menjünk vissza ezekből a meseszerű történetekből a kis poros, zsúfolásig telt sufniba, kamrába, fészerbe vagy szerszámosba! Látni fogjuk, hogy számos portalanításra váró emlék lapul a környezetünkben, amiket meg kell őriznünk, hogy helyükre kerüljenek a dolgok. Mert mindannyiunk lelkében ott lapul őseink, nagyanyáink és nagyapáink emléke, ezeket mindig portalanítsuk le, hogy átadhassuk a gyermekeinknek, majd ők is továbbadják az ő gyermekeiknek... és így tovább, míg világ a világ!
 

A Nagyrédei Gondozási Központ klubtagjai által megélt és megírt, csokorba gyűjtött történeteket nagy szeretettel küldtük a „Nehéz idők, erős emberek” megnevezésű pályázatukra. Nagy örömmel vettük, amikor megláttuk az önök által kiírt pályázati felhívást. A Nagyrédei Gondozási Központ nappali ellátásban részesülő ellátottjait igyekszünk minden eszközzel motiválni, hogy mind fizikai, mind mentális erőnlétüket, egészségüket megőrizzük. Ezért is láttunk fantasztikus lehetőséget a kiírt pályázatban! Sikerült rávenni a klubtagokat arra, hogy ők is fogalmazzák meg életük, családjuk történéseit. A csavar ebben az, hogy ők egyedül nem mertek vállalkozni a pályázatírásra, közösen viszont örömmel tették. Számunkra, munkatársak számára pedig az a nagy öröm, hogy ezzel is lehetőséget teremtünk az időseknek tehetségük bemutatására. Amikor sikerül elhitetni velük, hogy ők is értékesek, a gondolataik, meglátásaik csodálatosak, és van helyük részt venni az életben, az ilyen pályázatokba óriási izgalommal vetik bele magukat. Ezzel az izgatottsággal küldtük meg önöknek a Mesék a sufniból című közös szerzeményt. A „meseírók” kora 814 év, ami abból fakad, hogy tíz klubtagunk együttes korát adtuk meg: a legifjabb 58 éves, a legrégebb óta fiatal pedig 95. A történeteket tehát nénik, bácsik írták, miközben saját gyermekkori emlékeikre, valóban megélt történeteikre hagyatkoztak. Sok szeretettel és nagy izgatottsággal ajánljuk klubtagjaink meséjét!

Az írás a Média a Családért Alapítvány „Nehéz idők, erős emberek” című pályázatának egyik nyertese.