„Mi lesz vele a fészekmeleg otthona nélkül?” – Teréz, a kis sváb cselédlány története 1.
A mai háztartási alkalmazottak bizonyára rossz néven vennék, ha bárki is cselédnek nevezné őket. Ennek a kifejezésnek ma már egész más lett a jelentése: kihasznált, kiszolgáltatott személy jut róla a legtöbb ember eszébe. A két világháború között a cseléd – „munkáltatójánál lakó háztartási alkalmazott, rendszerint nő” – bevett és gyakori foglalkozás volt, jó vagy rossz sorsuk munkaadójuk személyiségétől és saját képességeiktől is függött. Egy fiatal sváb lány, Bach Teréz cselédéveinek történetét saját elbeszélései nyomán a lánya jegyezte le és adja közre.
Cselédsorsok anno
A fővároshoz közeli Bián és Torbágyon (ma Biatorbágy) kedvező lehetőségnek tartották a szülők, ha lányaik munkahelyet találtak Budán vagy Pesten. A mezőgazdaságból élő családokból csak a téli hónapokra helyezkedtek el a lányok, mert tavasztól őszig minden szorgos munkáskézre szükség volt a saját gazdaságukban, háztartásukban. Ezzel szemben az iparosok leánykái egész évre elszerződtek. Kialakult az a gyakorlat, hogy ha egy cselédlány férjhez ment, akkor beajánlott egy falubélit maga helyett. A lányos mamák természetesen érdeklődtek megbízható helyek után.
Segítettek ebben a fővárosban áruló zöldséges és gyümölcsös kofák, a tejesasszonyok – milimárik, ahogy akkoriban nevezték őket. Ők is szívesen közvetítettek.
Működött valamikor egy olyan intézmény, ahol a munkára váró lányok között a nagyságák kedvük szerint válogathattak. Sokan el sem tudják képzelni, hogy milyen embertelenül megalázó lehetett, amikor az úrinők fitymálták az iskolapadból alig kikerült hajadonokat: „Ez túl kövér, biztos sokat eszik. Ez meg túl sovány, biztos gyenge. Ez itt túl sápadt, biztos beteges. Emennek meg olyan buta az arckifejezése…”
Az iparosodás és a városiasodás hatására a 19. század végére rohamosan felduzzadt a szolgáltatási szektor. 1876-ban már törvény szabályozta a cselédek munkaviszonyát, 1880-ban 29 ezer, 1910-ben 67 ezer „nőcseléd” szolgált Budapesten. Az ország különböző részeiből érkeztek, jobbára fiatal lányok. Háztartásukban általában egy cselédet tartottak a köz- és magántisztviselők, a kereskedők, a prosperáló iparosok, az értelmiségi réteg. A nagypolgári családok nagyobb számú személyzetet alkalmaztak, így munkamegosztás szerinti rétegeződés alakult ki: megkülönböztettek házvezetőnőt, komornát, nevelőnőt, szobalányt, szakácsnőt, mindenest, mosónőt. A férfi alkalmazottak közül került ki a sofőr, az inas.
A Bach család élete a háború előtt és után
Élt Bián egy család, a Bach família a katolikus fertályon, merthogy akkoriban vallás szerint két falurészben különült el a lakosság, ez azonban nem jelentett elítélendő megkülönböztetést. A felekezeti különbség egyben nemzetiségi eltérést is mutatott, ugyanis a reformátusok egytől egyig magyarok voltak, míg a katolikusok zömében svábok. Lakott még a faluban néhány zsidó család is. Valamennyi náció békességben, megértésben élte mindennapjait, mindenki tette a dolgát, ki mihez értett. A magyarok a jó koronaértékben besorolt földeket művelték, a svábok főleg az iparos réteghez tartoztak, legtöbbjük naponta a fővárosba ingázott, a zsidó családok pedig a kereskedelemben jeleskedtek. Mindhárom nemzetiségnél megtalálhattunk igen jómódút és nagyon szegényt is. Ez minden bizonnyal szorgalom, hozzáértés és nem utolsósorban szerencse függvényében alakult ki.
Bach Antal Vértesboglárról házasodott Biára, amikor elvette a telt, egészséges arcszínű Pollauer Annát. Ma már elképzelhetetlen, hogy a fiatalok mindössze néhányszor látták csak egymást, tulajdonképpen a szülők döntötték el, hogy egymáshoz valók. Jó volt ez így, vagy nem? A házasság az ő esetükben igen jól sikerült. 1908-ban megtartották az esküvőt, még egy év sem telt el, megszületett Mária, egy évre rá Anna, aztán a várva várt fiú, aki a keresztségben papája nevét kapta.
Antal, a családfő a MÁV-nál talált kenyérkereső állást mint bognár, aki más famunkákhoz is értett. A helyi vasútállomásra járt ki, a tehervagonokat javította vagy talpfákat gyártott. Szerény, de biztos jövedelme átlagos megélhetést biztosított a családja számára.
„Nyugdíjas állása van” – ezt mondták azokra, akik a vasútnál, a postánál vagy más közintézményben dolgoztak, mert számukra működött a társadalombiztosítás.
Aztán jött az általános mozgósítás, kitört a nagy háború! A férfiakat elvitték katonának. A lombok már rég lehullottak, de az emberek még mindig a fronton voltak, vagy sírhalom fedte őket, idegen földön. Antal a vasútnak köszönhette, hogy a háború befejezése előtt hazahívták, mert a vasútnak szüksége volt a munkáskézre. És hamarosan újra rászállt a gólya a Szent István utcai kis házra: 1916-ban megszületett Teréz. Majd sok év elteltével világra jött Erzsébet is.
A Bach lányok: Márinak jó sora volt
A család a svábokra oly jellemző takarékos beosztással élt. A mama megtette, hogy kora hajnalban elutazott Győrbe, mert ott olcsó, jó minőségű zöldséget árultak. Az utazás nem került pénzbe, ugyanis a papa után a vasútra szabadjegyet kapott. Aztán az árut kis haszonnal eladta egy pesti piacon. Közben mosást vállalt a kántortanítóéknál, művelte az ürge-hegyi szőlőt, disznót, baromfikat tartott, és nevelte a gyerekeket.
Amikor a lányok kijárták az elemi iskola hat osztályát, cselédnek szegődtek. Alig múltak tizenkét évesek – ez a sors várt volna Terézre is. Ő azért maradhatott otthon még két évet, mert húgára, a kis Bözsikére kellett vigyáznia. Tudta, hogy egyszer neki is eljön az ideje, hiszen a nővérei már szolgáltak.
Keresetüket nem cifra holmikra költötték, hanem a mama szigorúan összegyűjtötte, hogy majd stafírungot vegyen, ha eljön az idő, és a lányoknak kérője akad.
Jó minőségű lenvászon anyagot a két váltás ágyneműhöz, aztán kell még tizenkét törölköző, konyharuha… Íratlan szabályai voltak a kelengye összetételének. Konyhabútorra, szobabútorra, edényekre, étkészletre is kellett a pénz.
Teréz már vágyott arra, hogy ő is a városba mehessen, ugyanakkor szorongott is. Mi lesz vele a fészekmeleg otthona nélkül? Azzal is tisztában volt, hogy a szerencse jó, de akár rossz helyre is vezérelheti. A családi beszélgetésekből már tudta, hogy idősebb nővére, Mári jó helyet kapott: Kelenföldre került egy idősebb, gyermektelen házaspárhoz. Az asszonya hamarosan rájött, hogy gyönyörűen kézimunkázik, ellátta hímzőanyaggal, cérnával, és a lány kezei alól szebbnél szebb csipketerítők, hímzett függönyök, díszpárnák kerültek ki, amelyek készítésében még kedvét is lelte. Amikor egy nyári délután Tóni, az öccse meglátogatta őt, Mári a nyugágyban szunyókált, ölében a kézimunkájával. Az asszony pisszentett Tóninak, hogy ne ébressze még fel. Hát, ilyen jó sora volt Márinak.
Náni könnyei
Nem úgy Annának, becenevén Náninak! Ő egy Izsák melletti tanyasi iskola tanítójához került. A férfi nemcsak a nevelésére bízott gyerekekkel bánt gorombán, hanem a saját családjával is kegyetlenkedett. Nánit nem bántotta, de épp elég lelki teher volt számára, amikor a kedves, jószívű asszonyát látta örökösen bánkódni. Egy nagyobbacska fia és egy csecsemőkorú kislánya volt a családnak.
Ha a kicsi éjszakánként sírt, akkor az apa egyszerűen kivitte a jéghideg osztályterembe, és otthagyta.
Ha valami nem úgy történt, ahogy a férfi akarta, akkor szörnyű haragra gerjedt, és torkaszakadtából ordítozott.
Történt egyszer, hogy az anya nem volt otthon. Náni elindult az udvarra fáért, a fiú utána akart szaladni, de az apja visszarántotta. Amikor a lány visszajött a fával a konyhába, a szerencsétlen gyerek ott állt halálra válva, reszketve a félelemtől. „Most pedig tedd tisztába!” – adta ki az utasítást a férfi. Náni sosem tudta meg, hogy mit tett a gyerekkel, amitől az becsinált a nadrágjába. Bizony, sokszor az asszonnyal együtt sírtak összeborulva, annyira sajnálták a gyerekeket. Nánira esténként olyan kínzó honvágy tört rá, hogy kiállt a kapu elé, és arra fordult, amerre a szülőfaluja volt. Hónapok teltek el, mire egyszer-egyszer hazamehetett. Gyakran mondogatta magában a kis versikét: „A jó Isten meg egy pár kis angyal tudja tán, / hogy mennyit szenved egy szegény, falusi cselédlány.”
Terus Goldsteinékhez készül
A papa kiváltotta Terus cselédkönyvét a községházán. Az okmányt a Biai Járás főszolgabírója adta ki. A lány kíváncsian forgatta a szürke fedelű kis könyvecskét. A bejegyzett adatok a következők: Jegyzékszáma 9/931. Név: Bach Teréz. Születési év: 1916. Vallás: római katolikus. Anyanyelv: magyar. Termet: növésben. Arc: ovál. Orr és a száj alakja: rendes. A testen látható, esetleg beszédben és hangon észlelhető különös ismertető jelek vagy szokások: nincsenek. Be van-e oltva? igen. Trachomamentes.
Tovább lapozott, és különböző jogszabályokat olvasott. Például: „A cseléd szolgálatba való lépésével a gazda illetve a családja tagjává válik.” „A szolgálati szerződés úgy írásban, mint szóval is köthető.” „A szerződés megkötése után a gazda nem köteles a cselédet elfogadni, ha a cseléd hűsége vagy erkölcsi magaviselete iránt utólag alapos kifogásokat érvényesít, vagy ha ragályos nyavalyában szenved.” „A cseléd mindazokért a károkért, melyeket gazdájának rosszakarattal vagy hanyagság vagy vigyázatlanság által okozott, kártérítéssel tartozik.” Ilyen és ehhez hasonló szabályok sorakoztak a kis füzetben.
Az anyanyelvhez magyart írt a hivatalnok, de valójában a Bach családban svábul beszéltek egymással a felnőttek, gyerekek.
Abban az időben volt egy erőteljes magyarosítási hullám, amikor a tanítóknak szorgalmazniuk kellett a magyar nyelv használatát. Teruska szorgalmasan gyakorolta az iskolában tanult hazafias verset: „Magyar vagyok, magyarnak születtem, magyar nótát dalolt a dajka fölöttem. Magyarul tanított imádkozni anyám, és szeretni téged, édes magyar hazám.” Erős úr volt a félelem: a megszólást, megvetést el akarták kerülni, ezért csak suttogva beszélték őseik nyelvét.
Terus akkor riadt meg igazán, amikor megtudta, hogy egy pesti zsidó családhoz fog kerülni. Még élt a múlt századból elhíresült tiszaeszlári per emléke, ahol a helybéli zsidó közösséget gyilkossággal vádolták, mint utóbb kiderült, ártatlanul. A hír antiszemitizmust gerjesztett, félelmet és elutasítást váltott ki. De a mama elhárította a tiltakozását: „Azt a pesti helyet egy biai lány ajánlotta, jó dolgod lesz ott, majd meglátod. Odamész és kész!” Legszükségesebb holmijait: inget, réklit, néhány alsó- és felső szoknyát, kötényt és kendőt egy fonott utazókosárba pakolta. A felsorolásból nem véletlenül maradt ki a bugyi. Ugyanis a sváb lányok a sok alsószoknya alatt kisnadrágot nem hordtak.
Teruska 1931. július 2-án Goldstein Jenő családjához szegődött a budapesti Kertész utcába.
Bach Teréz történetének folytatása itt olvasható.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>