Macskaösvények

„Az élet elég hosszú, csak nem elég széles” – ez az idézet jut eszembe, mikor számba veszem a macskákat, akik együtt éltek velünk az évek során. Az ő életük széles volt, vagyis élményekben, kalandokban gazdag, de sokszor bizony fájdalmasan rövid. Állandó dilemma a macskatartók körében, hogy kiengedjék-e kedvenceiket a szabadba, vagy benn tartsák a négy fal között. Az első esetben a biztonság forog kockán, a másodikban a lehetőségek szűkülnek be az állat számára. Lehet persze kényelmes, boldog életet biztosítani a szobacicának is, de családi házban nehéz megtagadni tőle a kert nyújtotta élményeket. Viszont ha már az udvarig kijutott, még nehezebb a kerítésen belül tartani…

A szabadság ára

Szomorú tapasztalatunk, hogy a kijáró kandúrok bizony veszélyesen élnek. És bármilyen különös, ezen nálunk még az ivartalanítás sem segített. A szabadságvágynak esett áldozatul Cirill, akit még emeleti lakásunkból hoztunk magunkkal családi házunkba. Öklömnyi, hamuszürke gombócként, kutyasétáltatás közben szegődött merész léptekkel termetes boxerünk nyomába és a lakás biztonságában nőtt fel. Ehhez képest nagy vadász lett belőle: egyszer az erkélyen sikerült is elcsípnie egy galambot. A nagyvilág azonban felkészületlenül érte és egy téli csavargása végzetesnek bizonyult. Félszemű kiskandúrunkat, Nelsont épp a biztonsága érdekében időben alávetettük a férfiatlanító műtétnek, mégis távozott közülünk hároméves korában – igaz, őt nem baleset vitte el, hanem a főként kandúrokat fenyegető vesebaj.

Mint a macska fenn a fán

Nem segített a férfiasság elvesztése Csumán sem, a kis vörös kandúron, aki különös adottsággal bírt. A ragdoll (rongybaba) nevű macskafajta jellemzője, hogy ha felemelik, ernyedten csüng az ember kezében. Csuma ugyan nem volt ragdoll, de benne is megvolt ez a hajlandóság. Emlékszem, egyszer felmászott a diófára, és nem tudott lejönni. Utánamásztam, de kétségek gyötörtek: hogyan fogok lehozni egy kétségbeesetten kapálózó macskát a nyaktörő magasságból? Aggodalmam azonban elszállt, amint sikerült leemelnem az ágról: Csuma azonnal ellazult, és tehetetlen csomagként tűrte, hogy a hónom alá véve lekászálódjak vele a fáról. Noha sosem járhatott a lányok után, mégis a „kandúrbajként” is emlegetett macskaleukózis végzett vele: ott hunyta le a szemét a lányom ölében, aki szerető gazdájaként megsiratta…

Veszély a szomszédban

Leányom a sorozatos tragédiák ellenére ragaszkodott ahhoz, hogy saját, külön macskája legyen, és a sors valahogy mindig kandúrokat vezetett az útjába. Csumát Drazsé követte, akinek fehér bundáját néhány szürke folt díszítette. Örökmozgó, eleven cica volt, aki sok borsot tört az orrunk alá, és gondoskodott arról, hogy ha neki nincs nyugta egy percig sem, akkor másnak se legyen. Az ördögtől sem félt, és mindenkivel egyformán bizalmas volt – sajnos a szomszéd kutyával szemben is… Összeharapdált, meggyötört, élettelen testét ott helyeztük örök nyugalomra, ahová elődeit is elhantoltuk, egy kis almafa alatt. Különös módon az a kandúrunk, aki a legtovább élt köztünk, éppen Mihály volt, a gyönyörű, ezüstcirmos szibériai, akit pedig nem volt szívünk megfosztani a lehetőségtől, hogy génjeit továbbörökítse, és ő élt is a lehetőséggel: csavargott, udvarolt, párbajozott vég nélkül.

A lányok tovább élnek

Míg a kandúrok egymás után dőltek ki mellőlük, addig két nőstény macskánk csendesen megöregedett. Kiskormos, a felejthetetlen Nelson testvérkéje most tízéves, de egyszer ő is eltűnt több mint egy hétre, és lefogyva, poros bundával, tövig kopott, behasadozott karmokkal került elő – valószínűleg kétségbeesetten próbált kiszabadulni valahonnan napokon át. Társnőjét, a cirmos Csontit egy autó ütötte el, éppen a házunk előtt: törött állkapoccsal is volt annyi testi-lelki ereje, hogy átugorja a két méter magas palánkot, és hazajöjjön segítséget kérni. Az állatkórházban összedrótozott álla kissé ferde maradt ugyan, de az étvágya kilencévesen is a régi. Így aztán némi megkönnyebbüléssel nyugtáztuk tavaly, hogy leányzónk legújabb árokparti „lelencgyereke”, Momo nem kandúr, hanem lánycica. Reméljük, az ő élete is egyszerre lesz hosszú és széles…

Lehet egy kicsivel kevesebb?

A macska rendkívül szapora állat, és nem lehet minden kiscicának szerető gazdát találni. Akinek a macskája kijár a szabadba, már csak ezért is jobban teszi, ha ivartalaníttatja. A műtét emellett csökkenti a kockázatát a verekedésből származó sérüléseknek, a párzás útján elkapható fertőzéseknek és a csavargásból adódó baleseteknek. A hiedelmekkel ellentétben az ivartalanított macskának megmarad a játékos kedve, a vadászösztöne, sőt, a területvédő hajlama is, viszont megszűnnek a fajfenntartás kellemetlen velejárói. A szaporodóképesség elvesztése ugyan valóban természetellenes állapot, de az sem természetesebb, ha egy macska állandóan ivarzik és ellik, a vadonélő macskaféléknél ugyanis egy évben csak egyszer van párzási időszak.

Tények és tippek

- A kijáró macskára sok veszély leselkedik, de ő is veszélyes más állatokra, például az énekesmadarakra nézve. A madárfogásban meggátolhatja a nyakába akasztott kis csengő.

- A talált macska szinte biztosan élősködőktől szenved, sokszor a szeme is csipás, esetleg hasmenése is van. Ha hazavisszük, az első utunk az állatorvoshoz vezessen vele!

- Bár a vadonélő macskafélék legtöbbje magányos vadász, a házimacska az idők folyamán egyre inkább társas lénnyé vált. Ha van társa, kevésbé unatkozik, mint egymagában.

- Az állandóan lakáson belül tartott szobacica környezete sokkal ingerszegényebb, mint a szabadba kijáró macskáé. Ezért jó, ha van macskamászókája és sokféle játéka.