Ma még csak egy szemkontaktus, holnap már egy mosoly – A Pető-módszerről

Az ún. konduktív nevelés rendszerét Pető András orvos és mozgásterapeuta a múlt század ’40-es éveitől fejlesztette ki, és világszerte hungarikumként ismert eljárássá vált. A csecsemőkori agyi-idegrendszeri károsodások hatásának súlyossága különböző fokú lehet az alig észrevehetőtől az olyan súlyosig, amely a mindennapi életet, önálló életvitelt is lehetetlenné teszi. A hatékonyan alkalmazott Pető-módszer azonban rövidtávon javítja a mozgáskoordinációt, hosszútávon pedig fejleszti a globális teljesítőképességet is.   

Valériának és a sorsában osztozó más családoknak is reményt nyújt a Pető Intézet úgynevezett „mamás csoportja”, amely Pető András gyógypedagógus módszere nyomán fejleszti a mozgásukban fogyatékos gyermekeket.

„Hivatalos neve intenzív intervallum nevelés, de mi csak ’mamás csoportnak’ hívjuk, örömmel tapasztaljuk azonban, hogy egyre több édesapa is részt vesz a fejlesztő munkában. A Pető-módszer egy komplex, holisztikus rendszer, amely a mozgáson keresztül a gyermek teljes személyiségét fejleszti” – meséli Gruber Mónika gyógypedagógus, pszichológus, a Pedagógiai Szakszolgálat intézményegység vezetője. A gyermek csak a szülővel együtt fejleszthető és kezelhető, ami csoportban a leghatékonyabb, ha a gyermek pszichomotoros fejlettségi szintje ezt lehetővé teszi.

Az intervallum csoportban hét gyermeket és szülőt intenzív formában, három héten keresztül foglalkoztatunk, közösen tanuljuk az együttműködést, a szükséges motoros mintákat az új szituációkban, miközben a kognitív funkciók is fejlődnek. Ez a tanulási módszer nagyon hatékony, látványos változás érhető el vele.

Az átalakulás a gyermeket és a szülőket egyaránt érinti, fejlődnek a nagymozgások, a finommanipuláció, társas készségek, a különböző kommunikációs formák, a megküzdési stratégiák.

Kép

Kép: Páczai Tamás

„Erre a három hétre az anyuka és a gyermek kilép a családi körből, és beköltöznek az intézetbe – magyarázza Kondákor Ágnes, a csoport programvezető konduktora – Újdonság a család életében, hogy a gyermek ekkor kerül először közösségbe; megtapasztalja, hogy más gyerek is ül mellette, több az inger, várakozni kell, gyorsabb a tempó. Tehát olyan normákkal, szabályokkal találkozik, amelyekkel egyéni keretek között nem szembesülne.”

A fejlesztést a konduktorok végzik, akik folyamatosan egyeztetnek a társszakmák képviselőivel (pl. ortopédus, neurológus, logopédus szakemberekkel). A Pető konduktív nevelési rendszerre jellemző a csoportos foglalkozás, a gyermek motivációjának felkeltése, a szülővel való közös fejlesztése és az ún. ritmikus intendálás, amely nem más, mint a mozgás szándékának megerősítése és támogatása szóbeli és ritmikus eszközökkel: ez lehet számolás, ismétlés, ének vagy mondóka, a gyermek fejlettségének és a feladat céljának megfelelően. A feladatok egyes szám első személyben hangzanak el, ez már önmagában is megerősítés az agynak. A gyermekek a gondosan megválasztott motivációknak köszönhetően játékosan tanulnak, mégis a feladatsor elvégzése nagy fegyelmet igényel, ami által a figyelmük is fejlődik.

„A tevékeny napirend; a közös étkezések, a többféle, sokoldalú foglalkozás naponta bizonyítja a családnak, hogy aktív életet lehet kialakítani – emeli ki Kondákor Ágnes. – Gyakoroljuk az alapmozgásokat, gurulást, kúszást, mászást, guggolást, megfogjuk a játékokat, konkrét tapasztalatokhoz juttatjuk a gyermekeket.

Törekszünk az önállóság legmagasabb szintjének eléréséhez minden gyermek saját állapotához igazodva.

A napi életvitelbe megpróbáljuk becsempészni ezeket a feladathelyzeteket, segítve a szülőt ezáltal, hogy egy kisóvodáséhoz hasonló életmódot tudjon kialakítani a gyermekével a megváltozott körülmények ellenére. Amiket itt megtanulnak, azt viszik haza, az általunk megtanított feladatokat aztán be tudják építeni otthon a játékba, önellátásba, a játszótéri társas együttműködésbe, az óvodai jelentlétbe.”

Kép

Kép: Páczai Tamás

„A mamás csoportban nemcsak a mozgássérült gyerekkel foglalkozunk, hanem közvetve az egész családdal – teszi hozzá Gruber Mónika –, hiszen ez a trauma szerteágazik, az elsődleges kötődési személyeken túl eléri a nagyszülőket, befolyásolja a testvér–anya kapcsolatot. A szülő itt megtanulja azt a bánásmódot, amivel nyithat a gyermeke felé, ugyanakkor a gyerek kezébe is eszközt adunk, hogy jobban ki tudja fejezni magát. Ha a gyerek például nem beszél, sérül az anya–gyerek kapcsolat. A mozgással a beszéd is fejlődik, hiszen a beszéd is mozgás. Az intenzív csoportban így javul az anya–gyerek kapcsolat, a gyermek érzi, hogy a szülő elfogadja, szereti őt, az édesanya megnyugszik, hogy ő is jó anya. Ez egy nagyon fontos folyamat.”

Az ilyen szoros együttlétek alatt az anyukák között természetszerűleg kialakul egy sorsközösség: bátrabban megnyilvánulnak, értik egymást, hiszen azonos problémákkal küzdenek, mély barátságok is szövődhetnek.

„Otthon a környezetünkben nincs beteg gyerek, így nem tudom senkivel sem megosztani, hogy meg is értse, mennyire nehéz nekünk. Ezért is jó itt lenni, itt tudjuk erősíteni egymást, ha valaki mélyponton van, a többiek kihúzzák belőle” – meséli Éva, aki kisfiával, Miklóssal már másodszor vesz részt a mamás csoportban. Miklós koraszülött volt, oxigénhiánnyal született. „A kezeléseknek hála, mára kaptunk egy óvodaérett kisfiút! Jól megy már a bilizés, az egyedül evés. Miki nagyon udvarias, mindent megköszön. Ha valaki hozzá szól, akkor ránéz. Járásával még vannak gondok, de nagyon igyekszik, feláll a bútorok mellett.”

„A mozgás azért fontos a személyiségfejlődésben, mert azon keresztül fedezzük fel a környezetünket – magyarázza Gruber Mónika. – A súlyosan sérült gyermekek a kezükkel kapaszkodnak, tapintásra, érzékelésre azt nem tudják használni, ezért sokkal kevesebbet tapasztalnak közvetlenül a világból. Ha mi magunk is elképzeljük, hogy valamely érzékszervünk nem működik megfelelően, máris szűkebben észleljük a környezetünket, ezáltal a személyiségünk is beszűkül.”

„Ha a gyermek megtapasztalja, hogy képes kontrollálni a környezetét, a tapasztalása egyre szélesedik, sikerélményhez jut, egyre bátrabb lesz. Ahogy a gyermek egyre ügyesebbé válik, úgy nyílik ki az őt körülvevő világ is a számára.”

Kép

Kép: Páczai Tamás

Katalin és kislánya, Zselyke már a negyedik alkalommal vesznek részt a mamás csoportban, ezért Zselykénél az értelmi fejlődés nagyon látványos, már sokkal figyelmesebb, érdeklődik a többi gyerek iránt, a szem–kéz koordinációja nagyon sokat javult. Nagy szüksége van a fejlesztésre, de a lakóhelyükön szakemberhiány miatt nincs kezelés. „Zselyke teljesen zavartalan várandósságból született, születésekor nem vették észre, hogy probléma van – meséli az anyuka. – Később a mozgása nem fejlődött, ezt mi vettük észre. Nagyon bízom benne, hogy a kislányom egy nap fog tudni járni.”

Ez az intenzív fejlesztés nagyon hatékony, de csak Budapesten, a Pető András Karon van rá lehetőség. Az egyetem egy csoportot tud működtetni, hét gyermekkel és hét szülővel, mert ennyi férőhelyük van.

A vidéki szakszolgálatokhoz heti két alkalommal vihetik térítésmentesen a szülők a gyerekeket, de ez a két alkalom nagyon kevés, a szakértők szerint így nincs idő arra, hogy az emléknyomok elmélyüljenek és tartós változások jöjjenek létre az agyműködés funkciójában. „Miután a gyermek három hét intenzív fejlesztésben részesül, van rá lehetősége a lakóhelyén, hogy gyakorolja a megtanult mozgásformákat, használja az új segédeszközeit és a kipróbált technikákat szakemberek segítségével. Az ideális az lenne, hogy félévente visszahívjuk őket, de ez az intervallum sajnos egyre nő, mert egyre hosszabb a várólistánk” – teszi hozzá Kondákor Ágnes.

„Emili az első héten a kezeléseket végigsírta – meséli anyukája, Georgina. – A szemideghártya rosszindulatú daganatával született. Kemoterápiát kapott, háromhetente altatták és lézerezték a szemészeten. Ennek hozománya az idegrendszeri éretlenség, mind értelmileg, mind a mozgás területén. Ebből ered, hogy kislányom az idegenekkel szemben bizalmatlan, ideges, fél. A mamás csoportnak köszönhetjük, hogy ez mára jelentősen oldódott, nyugodtabb, idegenekkel is felveszi a szemkontaktust. A minap vásárolni voltunk együtt, és sírás nélkül megúsztuk!”

Kép

Kép: Páczai Tamás

„A szülők mindig kérdezik, hogy a gyermekük meddig juthat el a fejlődésben, mikor fog tudni járni – mondja Gruber Mónika. – Erre szakemberként nem lehet etikusan jósló választ adni. A szülők gyakran hallják az első orvosi vizsgálaton, hogy ebből a gyerekből nem lesz semmi. Ez pedig nem igaz, mert mindenki fejleszthető. Meg kell találnunk azt a csatornát a gyerekhez, azt a motivációt, ami által ő a leghatékonyabban kezelhető. Ha nem tudjuk megragadni a gyerek figyelmét, akkor nem fog tudni fejlődni. Ezt mechanikusan nem lehet csinálni. Onnantól kezdve, hogy van egy szemkontaktus, megtapasztaljuk a gyermek akaratát és szándékát az együttműködésre. Ez dönti el, hogy tudunk-e vele foglalkozni vagy sem.

Súlyos mozgássérült kisgyerekekkel is tudunk fejlődést elérni, ha ez az akarat megvan. Apró lépésekkel haladunk, és mindig előrébb kerülünk.

Azt szoktam mondani, hogy A-ból B-be juttatjuk a gyereket úgy, hogy a B mindig egy kicsit magasabban van, mint az A pont, így haladunk lépésről lépésre, mindig az aktuális szinthez igazodva.”

Hiába a feszített program a három hét során, a szülők és a gyermekek is feltöltődve mennek haza. A gyermek számára a szülő a legfontosabb erőforrás, ha ő erősnek, magabiztosnak érzi magát, az hatással van a gyermekre is. A harmadik hét vége ballagással zárul, ha a gyermek eléri a 6. életévet, hiszen addig tart a korai fejlesztés. A végleg távozó gyermekek kis erszényeket kapnak, úgy búcsúznak. Ez katartikus élmény mindenkinek.

A fejlődés látványa visszaadja a hitet, mert ami ma még csak egy szemkontaktus, holnap már egy mosoly. Ami ma még csak egy hang, az holnap már egy szó.

Lehetőség van a későbbiek során utánkövetésre, amennyiben ezt a szülők igénylik. Ilyenkor évek múlva is láthatjuk milyen eredményekhez vezetett a közös tevékenység, határtalan akarat.