Lucrezia Quistelli, a nyolcgyermekes reneszánsz festőnő
Kérjünk meg bárkit, hogy említsen híres olasz reneszánsz festőket: nyilván Giottót, Leonardót, Michelangelót, Raffaellót, Tizianót és társaikat említi majd, azaz csupa férfinevet sorol föl. Holott az olasz reneszánsz festészet nagy alkotói közt rendkívüli tehetségű nők is akadtak, például Plautilla Nelli (1524–1588), Sofonisba Anguissola (1532–1625) vagy éppen Lucrezia Quistelli della Mirandola (1541–1594). Ezúttal az utóbbi alakját szeretném felidézni.
Lucrezia Quistelli gazdag firenzei patríciuscsaládban született 1538. október 19-én. Anyja, Giulia Santi és apja, a bőkezű művészetpártoló Alfonso Quistelli, egyaránt olyan előkelő, helybéli, a Mediciekhez kötődő családokból származtak, amelyek korábban és később is kiváló humanistákat és tudósokat adtak a világnak. Lucrezia bátyjaival együtt pezsgő szellemi környezetben nevelkedett, korán megtanult latinul, sőt franciául is, toszkán anyanyelvén pedig Boccacio stílusában szerelmi történeteket is írt.
Igazi szenvedélye azonban – apai barátja és tanára, a festő Alessandro Allori hatására – a képzőművészethez kapcsolta.
Nyilván a sikeres és személyesen is ismert apáca-festőnő, Plautilla Nelli példája is szeme előtt lebeghetett, amikor szülei támogatásával festészeti tanulmányaiban kezdett. (Plautilla egyébként szintén fenntartott egy festőiskolát, kifejezetten lányok számára.) Lucrezia azonban nem kívánt apácának állni. Tizenkilenc évesen, 1557-ben férjhez ment a szintén gazdag és a Mediciek diplomatájaként működő Clemente Pietra grófhoz, akitől tizenöt év alatt nyolc élő gyermeke született. Férjét azonban politikai ellenfelei 1574-ben bérgyilkossal, mérgezett tőrrel meggyilkoltatták, így Lucrezia egyedül maradt. (A gyilkosság nem volt ritka az előkelő családokban: korábban Lucrezia édesanyja is így veszítette el első férjét.) Gyermekeit családja és szolgálói segítségével egyedül nevelte föl. Fiai és lányai közül, akik a korban szokatlan módon mind megérték a felnőttkort, volt, aki diplomáciai pályát futott be, akadt, aki királyi herceghez ment férjhez, mások pedig a kolostori életet választották.
A nyolc gyermek megszülése és felnevelése, majd az özvegyi élet nehézségei azonban nem akadályozták Lucreziát abban, hogy alkosson. Azok a festményei, amelyeket ma neki tulajdonítanak, nagyrészt vallásos tárgyú képek, de portrét is készített. Sokáig úgy hitték, egyetlen képe sem maradt fönn, ám az utóbbi időben egy munkáját bizonyosan azonosították: „Szent Katalin misztikus eljegyzése” című, vászonra festett, 180x120 cm-es gyönyörű oltárképét, amely 1576-ban készült, és egy lombardiai kisvárosban, Silvano Pietrában (amely sokáig férje családjának birtokához tartozott), a Santa Maria e San Pietro-templomban látható. Úgy fedezték fel, hogy 2015-ben felújították, megtisztították az oltárképet, és a restaurátorok ekkor vették észre sarkában az „L. Quistelli” szignót. Művészi tehetségét ez az egyetlen bizonyosan neki tulajdonítható képe is egyértelműen bizonyítja.
Teljesítményének értékét pedig tovább növeli, hogy munkáit nyolc gyermeket szülve és nevelve, majd özvegyasszonyként alkotta meg egy olyan korban és kultúrában, amely nem támogatta a nők önállóságát és képességeik kibontakoztatását.
Lucrezia és férje esküvői portréját Alessandro Allori, a mestere festette meg, így ránk maradt az arcképe: Lucrezia barna hajú, kerek arcú, kifejezetten csinos, erős akaratú hölgynek tűnik. Többen is írtak hozzá és róla magasztaló verseket: emlékét ezek a nyilvánvalóan elfogult költemények is őrzik. Quistelli különös tehetségét már kortársai is elismerték. Személyes ismerőse, Giorgio Vasari híres és nagyrészt magyarul is olvasható munkájában (A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete) sajnos egyetlen bekezdést szentelt csupán Lucreziának. Mivel ezt a szöveget tudtommal a magyar válogatás nem tartalmazza, ezért ideírom:
„Madonna Lucrezia, Alfonso Quistelli mester lánya, ma pedig Clemente Pietra gróf neje hasonlóképpen rajzolással és festéssel foglalkozott, amit jelenleg is még művel, miután Alessandro Allori, Bronzino tanítványa megfelelően kitanította őt a mesterségre, amint az számos sajátkezűleg készített és mindenki által méltán magasztalt festményéből és portréjából is látható.”
Lucreziáról azonban nemcsak a család barátja, Vasari, hanem mások is elismeréssel emlékeztek meg, így a bő száz évvel később élt Lodovico Moresi is megemlítette a „Híres férfiakról és nőkről” írott munkájában, majd a kiváló 18. századi itáliai irodalomkritikus, Girolamo Tiraboschi is írt róla 1785-ben kiadott képzőművészettörténeti művében. Quistellit nemrégen újra felfedezték számunkra: a neves amerikai művészettörténész, Sheila Barker jelentős kutatómunkával végre megírta a festőnő részletes életrajzát, amelyben nyolc eddig másnak tulajdonított képről is meggyőzően bizonyítja, hogy Lucrezia alkotta őket. Barker tanulmányában átfogó képet ad arról a szellemi és társadalmi környezetről is, amelynek köszönhetően – annak ellenére, hogy nőnek született – kibontakoztathatta különös tehetségét. 1594-ben, 53 esztendősen hunyt el. Nyughelye a firenzei San Barnaba-templomban van.
Shelila Barker (ed.): Women Artists in Early Modern Italy. Careers, Fame and Collectors. London, Harvey Miller, 2016. 47-80.o.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
