„A látogatásom után már nem kell szégyellnie magát” – Mi fán terem az érzelmi támogató takarító?

Barbara nem orvos, és nem is fedezte fel a depresszió vagy a kényszeres gyűjtögetés pszichoaktív ellenszerét. Fiatal, kétgyermekes anyuka, aki maga is megküzdött a démonjaival: menekült már bántalmazó kapcsolatból, és harcolt a szakítást követő gyötrő szorongással is. Most azzal tölti a hétvégéit, hogy lelki vagy fizikai problémával küszködőknek segít egy egyszeri, ingyenes nagytakarítással, hogy ezeknek az embereknek ne egyedül kelljen megbirkózniuk újrakezdésük első csatájával. Mert a lelkiállapotunkat folyamatosan leképezzük a lakásunkban, a világunkban is. Amikor egy ember mentális állapota felborul, a rendetlenség hamar felüti nála a fejét, s aki hosszú ideje ebben él, az sokszor a saját teremtett világa fogságába esik, és egyre nehezebb kimozdulnia.

Barbara
Barbara

– Kerested a „piaci rést” a szociális szolgáltatások terén, vagy hogy jutott eszedbe az ingyenes takarítás ötlete?

– Sokáig gondolkoztam azon, mit szeretnék csinálni, ami másoknak és nekem is jó. Pénzzel nem tudok embereket támogatni, viszont gyakorlatias ember lévén a segítséget is praktikusan képzeltem el. A takarításban már gyakorlatom van, így született meg ez az egyszerű terv a fejemben. Hiszem, hogy megfordíthatom néhány ember sorsát azzal, hogy pár óra rászánással rendet teszek körülöttük, így megmutathatom, hogy van remény, és hogy az emberek jók!

 – Gondolod, hogy egy kívülről bevitt rend meg tudja indítani a gyógyulási folyamatot?

 – Én is szenvedtem már depressziótól, amelyből önerőből kellett kijönnöm, pedig akkor már komoly gyógyszereket szedtem. Volt olyan pillanat az életemben, amikor hajnalban, kezemben a cipőmmel lopakodtam, szöktem ki az alvó bántalmazóm mellől, és a fejemre húzott kapucnival futottam át az utcán.

Itt az számít, hogy én vagyok az első jel, a „nem vagy egyedül” üzenet.

– Miért pont takarítás?

– A másik szál, amelyen a történetem fut, az az, hogy az anyává válásom után én is szembesültem a rendetlenség miatti elkeseredettség érzésével. Borzasztóan frusztrált tudtam lenni, amikor egyszerre kellett helytállnom anyaként, ellátni a napi feladatokat, miközben ott volt a síró kisbaba. A mosatlan gyűlt, a szennyes tornyosult, és a porcicákból pororoszlánok lettek! Elveszettnek éreztem magam ebben, és a depresszió újra a hátam mögé lopakodott. Így kötöttem össze a két dolgot: hogy egy fáradt, rosszul funkcionáló anya, aki keresi önmagát, még jobban elmerül a kétségbeesésben, ha a lakásában nem képes rendet és harmóniát teremteni. És egy ponton túl egyáltalán nem biztos, hogy az idő majd orvosolja a problémát, mert a helyzet átveheti az irányítást a kedélyállapot fölött.

– Hogyan építetted fel a „vendégkörödet”?

– Egy helyi, ingyenes dolgokat kínáló csoportban posztoltam, hogy mentálisan vagy fizikailag sérült embereknél szívesen segítek, és kitakarítok. Elkepesztő mennyiségű ember jelentkezett!

– Mi fogadott ezekben az otthonokban? Te hogy látod most a depressziós, gyűjtögető, szeméthalmozó emberek lelki hátterét?

– Ezeknél az embereknél szerintem mindig feljön a múltból egy traumatikus élmény. Elvesztett szülő vagy házastárs, gyermekkorban elszenvedett trauma, szülők válása, vagy amikor az egyik szülő nem volt részese a gyermekkornak. Én úgy látom, hogy a kényszeres gyűjtögetés is trauma hatására alakul ki. A gyűjtögető emberek rettenetesen félnek a tárgyaik elvesztésétől, beteges mértékben ragaszkodnak ahhoz, amit egy mentálisan egészséges ember egyszerűen szemétnek lát. Nekik nem tűnik annak. Ragaszkodnak akár egy gyógyszeres dobozhoz is.

Nem képesek az elengedésre, szinte kapaszkodnak a tárgyakba, szoronganak attól, hogy ami eltűnt, az egyszer hiányozni fog. Nem akarják megélni többé az elvesztés fájdalmát.

Ők többnyire szégyellik azt az állapotot, amelyben élnek. Sokszor tudatában vannak, hogy ők gyűjtögetők, és úgy érzik, már készek a változtatásra, de amikor szembetalálkoznak a helyzettel, hogy egy-egy dologtól tényleg meg kell válniuk, a szó minden értelmében bezárkóznak, és még jobban felerősödik bennük a szorongás. Ezért történik meg az, hogy a távozásom után a kliens kimegy a kukához, és visszaveszi a tárgyait. Előfordul szerencsére az is, hogy egy hosszú beszélgetés után képesek elengedni egy-egy tárgyat, és „szabadulni”. A gyűjtögetés nagyon veszélyes terep, komoly mentális betegség tünete lehet. Az ottlétem akár károkat is okozhat, ha a kliensem hamarabb kéri a takarítást, mint arra lélekben felkészült volna.

– Te mit tartasz egy kezdődő depresszió látható jelének?

– A takarítás halogatása kezdőtünet lehet. E mögött egy bonyolultabb, láthatatlan lelki állapot áll, amely a halogatást eredményezi. Náluk ez nem csak annyi, hogy este van, fáradt vagyok, most nem mosogatok el, majd holnap! Másnap sajnos ugyanazzal a lelkiállapottal ébred. Azután eltelik egy hét, és abból az egy-két széthagyott tányérból a végén az egész készlet megtalálható lesz minden vízszintes felületen, fiókban, a könyvek mögött…. Amikor már nincs egyetlen tiszta csetresz sem, jön a gyorsan elfogyasztható étel, a gyorséttermi dobozok. Sokszor hetekig ki sem mozdulnak a lakásból, és a szemét gyűlik. Azután szép lassan beleragadnak ebbe az állapotba, és hatalmas lelkierő kellene ahhoz, hogy változtassanak. Ilyenkor segítséggel még képesek megszabadulni a felhalmozódott szeméttől, amit ekkor még ők maguk is szemétként azonosítanak. Sokan meg is próbálják, de kis idő után észreveszik, hogy a feladat föléjük hatalmasodik, nagyobb, mint amivel egyedül meg tudnának birkózni. Ha addig volt is körülöttük társaság, szép lassan lemorzsolódik mindenki, elhúzódnak tőlük. A környezetük sokszor nem is tudja, hogy így élnek...

Kép
nagytakarítás
Kép: Barbara

– Csak egyszer mész ki egy helyszínre? Átlendíthet valakit egyetlen takarítás egy ilyen mértékű elakadáson?

– Általában egyszer megyek ki egy házhoz, de ez változhat, ha tényleg hatalmas munkával találom magam szembe. Ha látom, hogy a kliensem hajlandó fenntartani a tiszta állapotot, akkor időt és energiát nem sajnálva visszamegyek hozzá. Lehet, hogy kegyetlenségnek hangzik, de van, akinek nem adom meg a második esélyt. Ha én hosszú órákat takarítok emberségből, ő pedig hajlandóságot sem mutat arra, hogy a tiszta környezetben, új esélyt kapva ő is tegyen magáért, akkor már nem tudok többet segíteni. Nekem ez a vállalásom.

Mielőtt kimegyek valakihez, elbeszélgetek vele az elképzeléseiről, a céljairól, képeket kérek a lakásról, mert látnom kell, hogy mivel kerülök majd szembe. Az én célom az, hogy akihez elmegyek, annak adjak egy erős lökést, elrugaszkodást a faltól.

Ha nem is képes később olyan szinten rendben tartani, ahogy szeretné, a látogatásom után már hívhat állandó takarítónőt, aki előtt már nem kell szégyellenie magát, ez is szempont. Néha csak annyi a probléma, hogy a kezdő nagytakarításra nincs meg a pénz. Van, akiről meg sem mondanám, hogy depresszióval küzd, amíg a konyháig el nem jutok, ahol a két hete penészedő ételmaradék ott van. Találkoztam olyannal is, aki aludt, miközben takarítottam, és olyannal is, akinek azon a héten távolították el az egyik mellét, a négytagú családjából mégis ő volt az egyetlen, aki elkezdte kiválogatni a selejtezésre váró ruhatornyokat! Szívszorító látvány volt, a mai napig megkönnyezem.

 – Beszélgetsz is a klienseiddel, vagy inkább elküldöd őket otthonról, amíg takarítasz?

 – Rájöttem, hogy a találkozásunk a munkám központi része. Maga a jelenlétem számít! Az, hogy ott vagyok, becsöngetek, megérkezem, nekik rengeteget jelent. Ők többnyire ott tartanak, hogy hetek óta embert sem láttak, és amikor belépek hozzájuk, kivirulnak, és csak mesélnek, és mesélnek! Nekem eleinte furcsa volt a helyzet, mert úgy hittem, hogy amikor a takarító megérkezik, mindenki lelép. Sokszor valójában nem is a takarítás az igazi ok, amiért hívnak, hanem az, hogy beszélhessenek valakivel. Egy a fiát egyedül nevelő apukánál a víz nem folyt le a kádban, ő pedig nem mert szerelőt hívni, mert annyira borzalmas volt az állapot. Hozzá most készülök visszamenni. Szeretnék nála olyan elfogadható szintet teremteni, amit többé nem kell röstellnie. A felesége meghalt, amikor a fiuk még nagyon kicsi volt.

 – Ki mersz dobni általad értéktelennek ítélt dolgokat?

 – Már tudom, hogy az utolsó szeget is meg kell kérdeznem! A gyűjtögető otthonokban a földön talált, macskaszőrös füldugót is számonkérték már rajtam. Ha nem engednek tevékenykedni, akkor nem tudom elhozni az áhított változást, és ez mindkettőnknek csalódás. Az első kérdésem mindig az, mielőtt elvállalok egy munkát, hogy van-e hajlam a gyűjtögetésre. Ha igen, mindig tájékoztatom őket a feltételekről, hogy csak abban az esetben megyek el hozzájuk, ha a szemetet valóban kidobhatom. Ezek után sokan vissza sem írnak... A kezdeti lelkesedés után ilyenkor a szorongás győz, és előfordul, hogy este mondják le a másnapra esedékes találkozót, úgy, hogy előtte egy órával megbeszéltük, hogy reggel ott leszek.

 – Mit szól az önkéntes munkádhoz a családod?

 – A családom büszke rám! Támogatnak a vállalásomban, és velem együtt örülnek, hogy tudok és képes vagyok más embereknek segíteni. Úgy érzem, hogy a saját, depressziósként megélt veszteségeimet „beleforgattam a vállalkozásomba”, és mostanra lelki haszonkulccsal dolgozom. Szeretném megmutatni a világnak, hogy nem kell ahhoz egy állami szociális intézmény, hogy támaszt nyújtsunk egymásnak.

Nekem ez azért is fontos, mert így én is tudom magamról, hogy ki vagyok.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti