Kuti György, hajléktalan: „Az egyedüllét fáj a legjobban”

Gyuri bácsi 72 éves, alacsony, madárcsontú kis ember. Súlyos szívbeteg. Körülbelül 8 éve árul Fedél Nélkült, nem büszke rá, de tudja, hogy másra már nem nagyon lenne ereje. Látszott rajta, hogy fáradt, halkan, alig érthetően kezdte mesélni élete történetét.

– Boldog gyerekkorom volt, szerettek a szüleim, nagyon jó emberek voltak. Három testvérem van, én vagyok a legidősebb. Az öcsémmel ma is tartjuk a kapcsolatot, a húgaimmal viszont megszakítottam, velük soha nem jöttem ki igazán, sokszor próbáltak nekem keresztbe tenni.

Első feleségem 15 éves volt, amikor megismertem, és amint 16 lett, gyámhatósági engedéllyel össze is házasodtunk, én akkor töltöttem be a 23-at. Nagyon szerettük egymást.

Alkalmazott villanyszerelőként kezdtem a pályámat, később a II. kerületi ingatlankezelőnek dolgoztam vállalkozóként uszkve 15 évig. Elvállaltam, amit csak lehetett: parkettát csiszoltam, lakásokat újítottam fel, gázkészülékeket javítottam. Jól éltünk ebből, egy év korkülönbséggel két fiunk született. Kicsit több mint húsz év adatott nekünk, szeretett feleségem 37 éves korában, tüdőrákban meghalt. Összeomlottam. Fél évig ittam, mint a kefekötő, pedig előtte soha. Kicsúszott a lábam alól a talaj, egy évig nem dolgoztam, feléltem minden megtakarításunkat. Szerencsére aztán beláttam, hogy ez sehova nem vezet, és talpra tudtam állni, örökre letettem a poharat.

– A gyerekek hogy viselték édesanyjuk elvesztését?
– Már felnőttként érte őket a tragédia, de ők is nehezen élték meg, főleg a kisebbik, ő nagyon anyás volt. Hogy e miatt-e, nem tudom, de az ő élete teljesen félresiklott: iszik és folyamatosan drogproblémákkal küzd, van egy lánya és egy fia, de nem foglalkozik velük sem. Rám azért néha hallgat, bízom benne, hogy egyszer még jó útra fog térni. A nagyobbik gyerekemnek is voltak disznóságai, haragudtam rá nagyon, hogy elkótyavetyélte azt a jól menő büfékocsit, amit korábban a feleségemmel üzemeltettünk. Belőle egyébként szintén villanyszerelő lett, sokat dolgoztunk együtt. A fiaimmal képtelen vagyok hosszú ideig haragban lenni, egyedül nekik tudok mindig feltétel nélkül megbocsátani.

– Az unokáival tartja a kapcsolatot?
– A két kicsivel nem nagyon, a nagyobbik fiam lányával régen sokat találkoztunk, folyton gyógyfürdőkbe jártunk, de amióta kiházasodott Svájcba, vele is ritkán beszélek.

Kép

Kép: Németh Szilvia

– Hogy került utcára?
– A vállalkozói lét nem éppen a nyugalom szigete. 49 évesen kaptam egy nagyon súlyos infarktust, és utána még ötöt. Leszázalékoltak, rengeteget voltam kórházban, soha többé nem tudtam annyit dolgozni, mint azelőtt. Volt egy hatalmas házam, a feleségem halála után ott laktam a szüleimmel, de egy idő után nem tudtam fenntartani, el kellett adnom. A pénzből vettem két kicsi lakást, az egyiket a szüleimnek, a másikat magamnak.

Az egészségi állapotom romlása miatt később jelzáloghitel felvételére kényszerültem, és a lakásomat elvitte a bank. A második feleségem ekkor hagyott faképnél.

Bár többen figyelmeztettek, hogy csak a pénzemért „szeret” – akkor ismerkedtünk meg, amikor még voltak fix munkáim –, nem hittem a rossz nyelveknek, pedig kellett volna. Életem legnagyobb tévedése volt, hogy vele összeálltam. A kórházba egy tál ételt nem hozott, a válásnál kisemmizett, megszerezte a közösen üzemeltetett borozónkat is. Nem estem kétségbe ezek után sem, tudtam, hogy aki akar dolgozni, az előbb-utóbb talál valamit. Nem sokkal később Kamaraerdőn kaptam is egy munkát, amihez szolgálati lakást is biztosítottak. Nyolc évig éltem ott, ekkor ismertem meg a harmadik nejemet.

– Ő kárpótolta a másodikért?
– Bőségesen. Én teljesen odáig voltam érte, ő – talán a 20 év korkülönbség miatt – azt mondta, hogy szeret, de nem szerelmes belém. Ennek ellenére boldogok voltunk együtt. Csórók, de boldogok. Munkásszállón éltünk, ingyenkonyhán kosztoltunk, együtt kezdtük árulni a Fedél Nélkült is. Neki négy lánya született az előző házasságából, az ötödik gyermekét, egy kisfiút viszont elvitte a bölcsőhalál. Ezt a tragédiát soha nem tudta feldolgozni, idegileg nagyon labilis volt, ivott is. Májzsugorodásban hunyt el 45 évesen. Rá pár hónapra az édesanyám is meghalt. Hét éve veszítettem el őket, azóta egy soroksári hajléktalanszállón élek.

– Hogy érzi ott magát?
– Rosszul, kétszer is kifosztottak. Sok az erőszakos ember. Engem fizikálisan ugyan még nem bántottak, de többször volt már késelés. Azt mondják, itt nem maradhatok sokáig, keressek inkább egy öregek otthonát. Próbáltam, de fennakadtam az egészségügyi rostán, állítólag vannak nálam sokkal rosszabb állapotú emberek is, övék az elsőbbség. Az igaz, hogy nekem még megvan mind a két lábam és az eszemnél vagyok, de a szívem csak 19%-os hatékonysággal működik. Néhány éve, amikor műtötték, még 50%-os volt. Beépített szívritmus-szabályozóval élek, egyre gyengébb vagyok, a nap végén már egy fél kilós kenyeret sem tudok hazacipelni.

Kép

Kép: Nagy Enikő

– A hajléktalan-maffiáról hallott?
– Persze, de engem egyelőre nem találtak meg. Suhancok párszor próbálták elvenni a keresetemet, de szerencsére sikerült leszerelnem őket.

Egyszer el is raboltak, de azok pitiáner bűnözők, nem maffiózók voltak, az biztos. Egynapos könnyű munkával kecsegtettek, aztán amikor beültem a kocsijukba, Ercsiig meg sem álltak, ott dolgoztattak egész nap.

Borzalmas körülmények között, nagyon komoly fizikai munkát kellett végeznem megállás nélkül, hiába mondtam nekik, hogy baj van a szívemmel. Az volt a szerencsém, hogy nem vették el a telefonomat, és egy óvatlan pillanatban sikerült felhívnom a fiamat. Meghallották, hogy kértem, riassza a rendőrséget, és berezeltek. Szó szerint kihajítottak a legközelebbi vasútállomáson.

– A testvérei, a gyerekei, az unokái nem tudnak segíteni, hogy ne kelljen az utcán kéregetnie ilyen betegen, vagy hogy legalább legyen hol laknia?
– Próbáltak, de nem nagyon engedem. Ez a magam baja, minek terheljem vele őket? Makacs ember vagyok.

A makacsság vállalkozóként jól jött, az emberi kapcsolataimat viszont megterheli.

Most karácsonykor sem mentem már a bátyámékhoz, mert csak rosszul éreztem volna magam, látva azt, ahogy a gyerekek, unokák szeretetben együtt ünnepelnek, nekem meg ez a boldogság nem adatott meg. Kívülállónak éreztem volna ott magamat, szánalomból pedig köszönöm, de nem kérek. A hajléktalanságnál az egyedüllét sokkal jobban fáj. Azt sajnálom, hogy a gyerekeimmel nem túl jó a kapcsolatom, de már nincs mit tenni, ez így alakult. Nem akarok az ő terhükre sem lenni, éppen elég gondjuk van nekik nélkülem is. Egy szerető társ hiányzik a legjobban az életemből, akit én is viszontszerethetnék. Mindig is gyűlöltem az egyedüllétet.

– Van, aminek tud igazán örülni?
– Imádom a régi zenéket. Chuck Berry a kedvencem. Ha őt hallgatom, igazi boldogságot érzek.

Sok örömteli pillanatot kapok a sofőröktől is, akik nemcsak a koldust látják bennem, hanem az embert is, és szívesen segítenek egy kis apróval, élelmiszerrel, ruhával vagy néhány jó szóval.

Vannak közülük, akik évek óta figyelemmel kísérik a sorsomat, és komolyan aggódnak értem, ha két napra eltűnök a kereszteződésből. Köszönöm nekik, hogy tarják bennem a lelket!