„Köszi, én tudom, hogy kövér vagyok" – Így lehet neked is egészséges testképed

„Nekem nincs bajom a »kövér« szóval, számomra ugyanolyan tényleíró, mint a sovány” – reagált a minap egy hölgyismerősöm arra, hogy kövér helyett teltnek neveztem. Ez a megjegyzés számomra elég egészséges testképről árulkodik, vagyis arról, hogy az illető – noha a szülés óta folyamatosan dolgozik az egészséges testsúly elérésén – elfogadja magát az aktuális állapotában is olyannak, amilyen. Nincs baja a szavakkal sem, nem érzi bántónak őket, nem váltanak ki belőle különösebb érzelmet. Mondhatjuk, hogy szerencsés típus, de talán meg is küzdött azért, hogy ilyen elfogadó legyen saját magával, a kilóival szemben. 

Létezik persze ennek az ellentéte: amikor sértődés követi a kövérség említését. Nem is nagyon illik másra azt mondani, hogy kövér, inkább megpróbáljuk elkerülni a szót, pláne, ha hölgyről van szó, ráadásul még kedves ismerős is az illető. 

Mert nem szeretnénk megbántani azzal, hogy még mi is szembesítjük a megjelenésével. 

Helyette jönnek az eufemisztikus kifejezések, például „molett”, „teltkarcsú”, meg az ilyen megjegyzések: „Milyen jól áll ez a néhány plusz kiló!” – még ha ez nem is igaz.

Érdekes, hogy ezzel szemben a vékony, sovány hölgyeknek bátran a szemébe merik mondani úgy általában, hogy rajtuk bizony semmi zsír, fognivaló nincsen. Simán megjegyzik nekik társaságban: „Már megint fogytál?”, vagy: „Egyél valamit, mert elfogysz.” Sőt olykor akár egy betegség gyanúját is felvetik a soványság kapcsán, ha van közük az illető állapotához, ha nincs. Az érintettek meg többnyire kínos félmosollyal vagy anélkül reagálnak, hárítva a találgatást, megköszönve az aggodalmat, a bóknak nehezen nevezhető megjegyzést a testalkatuk kapcsán. Nos, az ő testképük sem biztos, hogy tökéletes lesz a környezet reakciója miatt, holott lehet, hogy egyébként teljesen jól éreznék magukat a bőrükben. 

Gedő Ágnes pszichológus szerint senkinek semmi köze a másik megjelenéséhez, alkatához. Nem volna szabad megjegyzéseket tennünk csak azért, mert szerintünk az illető elhízott vagy éppen sovány. Ezt mindenkinek a maga dolga megítélni a saját testéről. A csavar azonban ott van, hogy a testképünk nagyban függ a környezet reakcióitól, ezt mindannyian tapasztalhatjuk magunkon is. 

A testkép – vagyis az, ahogyan valaki önmagát, a fizikai valóját látja az értékeivel és esetleges hibáival együtt – serdülőkor környékén ölt határozottabb formát. 

Több összetevője van, hiszen a megjelenésünket a genetikai adottságaink, az anyagcserénk is befolyásolhatja. A serdülőkor minden tekintetben fokozottan érzékeny időszak, tehát már csak ezért is érdemes jobban odafigyelni és meggondolni, mit közvetítünk egy tizenéves felé a megjelenéséről. Érdemes beszélgetni a gyerekekkel a média által sugallt ideálokról is. Aki túlsúlyos gyerekként sokszor megkapja a „kövér” jelzőt, annak a tudatába ez óhatatlanul is beéghet, és felnőttként hiába lesz normál súlyú, könnyen előfordulhat, hogy egész életében küzd majd a fogyókúrázással, mert belülről mindig kövérnek érzi, gondolja magát.

El kellene érni, hogy a fiatalok reálisan lássák magukat, alkatukra vonatkozó javaslatokat pedig leginkább csak a közeli hozzátartozóik tegyenek jó szándékkal, óvatosan, például jelezve, ha valóban fogyni kellene, vagy épp ellenkezőleg: föl kellene szedni pár kilót. Ha a testképzavar fiatalkorban kóros mértéket ölt, és táplálkozási zavarral társul, akkor beszélhetünk például anorexiáról vagy bulimiáról, amelyek nagyon veszélyesek, hosszú távú testi, lelki következményekkel járhatnak – figyelmeztet Gedő Ágnes. 

Kép

Illusztráció forrása: Rawpixel

Az anorexia jellemzően 12–13 éves és 25 éves kor között fordul elő, a bulimia inkább a 17–25 év közöttieket érinti. Nagyon fontos, hogy itt a szülő nem mérlegelhet, mindenképpen segítséget kell kérnie, hogy megszűnjön ez az állapot. Ilyenkor szóba jöhet a pszichológus, pszichiáter segítsége, és várhatóan hosszabb ideig tart a terápia, amelynek során olykor gyógyszert is kell szedni. 

A testképünk az életkor előrehaladtával is változhat. 

A testük átalakulását – akár a hízást, akár a fogyást, az öregedést – sokan nem tudják elfogadni, és ezt megint csak befolyásolja a média, a környezet visszajelzése is. Előfordulhat, hogy ilyenkor lesz szüksége valakinek külső segítségre.

Na, de honnan tudhatjuk, hogy negatív a testképünk? Ha például nem vagyunk teljesen megelégedve a fenekünk méretével, de az arcunkat szépnek tartjuk, és összességében szívesen nézünk a tükörbe, akkor az önmagunkról alkotott belső képünk feltehetőleg nem túl negatív. A pszichológus szerint viszont az jelzésértékű, ha az illető egyáltalán nem tartja vonzónak a saját testét, és semmilyen pozitívumot nem bír felfedezni a megjelenésében – ez összefügg az önbizalommal, a szorongásszinttel, és jellemzően inkább a nőket érinti. Ilyenkor az erősségeinkre való fókuszálás segíthet jobban elfogadni magunkat. 

Az is látszik, hogy vannak testesebb, molett, kövér nők, akiknek nincs negatív testképük. Valahogy ki vannak békülve magukkal, és ilyenkor általában a környezet is több pozitív visszajelzést ad az illetőnek, aki sugárzik, jókedvű, önbizalommal tud kapcsolódni másokhoz. Míg, ha valaki vékony, de így nem igazán érzi jól magát, nem tud azonosulni a megjelenésével, akkor a karcsúság sem túl nagy előny, nem lesz vonzó. 

Ha valaki valóban túlsúlyos, az más értelemben (is) gond. Például egy 100 kiló feletti nőnél inkább tagadás az, ha nem foglalkozik a kilóival, és úgy csinál, mintha neki ez így megfelelne. Ilyenkor a környezetének érdemes finoman megfogalmazott, aggódó visszajelzést adni, mert ez a súlytöbblet az egészségre is káros. Az öt kiló plusznál inkább csak az önelfogadást kell erősíteni, javasolja Gedő Ágnes. 

Felnőttek esetében azt is érdemes szem előtt tartani, hogy elsősorban magának az illetőnek kell elhatároznia a változást, mi csak támogathatjuk abban. 

Amikor valaki pozitívabb testképre szeretne szert tenni, elfogadóbb akar lenni magával, akkor felnőttként is jó a pszichológiai konzultáció, például a kognitív viselkedésterápia (CBT). Ekkor a kliens saját magáról alkotott hiedelmeivel foglalkoznak, és bár a CBT elsősorban a jelenre fókuszál, a pszichológiai konzultáció során előkerülhetnek gyermekkorból hozott rossz beidegződések, emlékek is. Ám jellemzőbb, hogy akinek gondja van a megjelenésével, az önbizalmával, az elsőre fogyókúrát keres. Pedig lehet, hogy érdemesebb volna az őszinte barátoknál kezdeni, az ő véleményüket kikérni.

Gedő Ágnes úgy látja: sokszor vagyunk hajlamosak kéretlen megjegyzéseket tenni a másik megjelenésére. Pedig alapvetőnek kellene lennie, hogy akár a túlsúllyal, akár a soványsággal kapcsolatban csak jó szándékú visszajelzést adjunk – ha kérik egyáltalán a véleményünket. S hogy mi magunk mit tehetünk a kéretlen megjegyzésekkel szemben? Ha úgy érezzük, hogy bántóak, ezt érdemes jelezni, például így: „Hát ez most nem esett jól.” Sokkal empatikusabban, intelligensebben kellene kezelnünk egymást ebből a szempontból is, és ahogy a másik szellemi képességeit sem szoktuk nyíltan leszólni, így kellene hozzáállnunk a külső tulajdonságaihoz is, véli a pszichológus.