„Nem elég haszonélvezőjének lenni annak, amit őseinktől örököltünk” – Gergely Balázs, Kolozsvár hídembere
A körút egyik hangulatos kávézójában várom, hogy Gergely Balázs, a Kolozsvári Magyar Napok főszervezője megérkezzen az interjúra Erdélyből. Kérek egy teát, és letelepszem a sarokba. A bögrém mellett zöld könyv hever. Thornton Wilder „Szent Lajos király hídja”, írják a borítón. Érdekes, hogy ez a kötet akadt a kezem ügyébe – mélázom, miközben lassan kavarom a teát – éppen most, amikor olyasvalakivel fogok beszélgetni, aki közösségépítő szerepe miatt maga is „hídember”. Amikor megjelenik az ajtóban Balázs, rögtön kiszúr a bőrfotelben, és sietve leül velem szembe. Kisugárzása szimpatikus. Kedves és tettre kész férfinak tűnik, igazi úriembernek, aki minden helyzetben a közösségét előremozdító lehetőségeket keresi. A beszélgetés az első perctől kezdve oldott hangulatú. Hogy is lehetne más, amikor a téma egy mindannyiunk számára kincset érő város, Kolozsvár?
„Jártunk Bratislavában és Cluj Napocában.” Önt zavarja, amikor ezekre a városokra a magyarok nem magyarul hivatkoznak, vagy ezt túlreagáljuk, inkább el kellene engednünk a fülünk mellett?
Szörnyű hallani, amikor a saját nemzettársaink elrománosítják a saját kultúrájukat, s vele együtt minket. Amikor a románok teszik ezt, az majdnem természetszerű– mármint nekik –, mi ezt már megszoktuk, de ha innen, az anyaországból mondja valaki Cluj Napocának Kolozsvárt, az fájdalmas. Szerencsére az utóbbi évtizedben ez a jelenség talán ritkábban fordul elő, mint korábban. Másrészt messziről nem mindig látszanak a „végvári küzdelmek”, az ember hajlamos Budapestről vagy Szegedről nézve azt gondolni, hogy minden ugyanúgy működik Erdélyben is, mint odahaza, a többségi társadalomban. Pedig nagyon nem így van!
A rendszerváltás utáni Kolozsvár talán 1992 és 2004 között, Gheorghe Funar polgármester regnálása alatt volt a legélhetetlenebb a magyar közösség számára, aki román nacionalista irányba fordította a kormányrudat. Sokan emlékszünk a nemzeti színű giccsek tobzódására, a piros, sárga, kék padokra, lámpaoszlopokra, szemeteskukákra. Azóta sokat változott a helyzet?
Változott a világ, de nemcsak a magyarság, hanem a románság tekintetében is. A ’60-as, ’70-es, ’80-as években betelepített román lakosság gyakorlatilag idegenként mozgott a városban, nem értette, nem érthette annak kultúráját, szellemiségét.
Ez a nemzedék mára kiöregedett, az őket követő második, harmadik generáció már sokkal nyitottabb, így a város szellemisége is könnyebben hatja át őket.
Én pedig sokadmagammal, magyarként és kolozsváriként hiszem, hogy az ember nem véletlenül születik oda, ahová születik, és elsősorban ott van dolga, ahová a Jóisten teremtette. Körülírhatatlan szeretetet és ragaszkodást érzek a szülővárosom iránt, de ez csakis akkor ér valamit, ha tevékeny hozzáállással párosul. Nem elég ott élni és haszonélvezőjének lenni annak a világnak, amit szüleinktől, nagyszüleinktől örököltünk, nem elég csak visszafele nézni és büszkének lenni, hogy mennyire értékes az ősi hagyaték. Tovább kell tervezni, építeni azt, magyarán nekünk is hozzá kell tennünk, ami tőlünk telik!
Hogyan kezdett el építkezni a szülőföldjén?
Amikor régészképzésre jelentkeztem, még nem létezett ilyen szak Kolozsváron, ezért Budapestre jöttem tanulni, de amint végeztem, hazatértem. Elég hosszú ideig dolgoztam az eredeti szakmámban a kolozsvári Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum régészeként, de ezzel párhuzamosan egyre inkább a közösségszervezés felé fordultam. Ez a tevékenységi kör a jelen Erdélyében, így Kolozsváron is égetőbbnek tűnt, mint a régészet. Úgy éreztem, hogy a szűkebb hazám gyengülő magyar világa fontosabb kihívást jelent bármi másnál. Ideig-óráig politikai szerepvállalásaim is voltak, de azokban nem tudtam igazán örömömet lelni.
Pedig azt gondolná az ember, hogy a politikai pálya a legalkalmasabb a közösség fejlesztésére, hiszen ott van sok pénz….
Szerencsére a közösségért nem csak pártpolitikai eszközökkel lehet tenni, de nyilván fontos, hogy közösségszervezőként a javaslataidat azok is jónak találják, akik politikai támogatást biztosíthatnak hozzá.
Én nagyon fiatalon, valódi idealistaként, túlcsorduló tettvággyal csöppentem bele a politika világába, de be kellett látnom, hogy ezt a mentét nem rám szabták.
A Kolozsvári Magyar Napok ezek szerint elég jó ötletnek bizonyult ahhoz, hogy kellő támogatást kapjon a megvalósítása. Az ön fejéből pattant ki a gondolat?
Mondjuk úgy, hogy az én fejemben állt össze kezdeményezéssé a kimondatlan közösségi igény. Az egész úgy indult, hogy 2009-ben Kolozsvár főterét egy virágos, zöld dísztérből felvonulási térré alakíttatta át a városvezetés. Ezt a változást nehezen élte meg a kolozsvári magyarság jelentős része, és hozzá kell tennem, hogy múltbeli rossz tapasztalatok, sérelmek okán a félelmek egyáltalán nem voltak alaptalanok. Mindenekelőtt egy újságcikkben próbáltam megfogalmazni, hogy miért nem szabad ebbe belekeseredni, és miért kell inkább a helyzet adta lehetőségeket nekünk, magyaroknak elsőként kihasználni úgy, hogy pozitív mintát teremtsünk. Utólag visszanézve úgy látszik, a magas mérce a gyakorlatban is hatott, hiszen a kolozsvári Mátyás tér az elmúlt másfél évtizedben – félelmeink ellenére – nem vált igénytelen zsibvásárrá.
Mindenki támogatta az ötletet, hogy az átalakított téren Kolozsvár magyarjai egybegyűljenek?
Egy erős közösségi igényre alapozó kezdeményezésnek a megengedő hozzáállás is elegendő a városvezetéstől – ennyit meg is kaptunk. Őszintén szólva, akkor ennél többre nem is számítottunk. Ők meg nem álltak ellen, talán azért, mert nem gondolták, hogy ebből hosszú távon lesz valami. Később, amikor élesben láthatták, hogy egymás megértésére fektetjük a hangsúlyt, elfogadták a rendezvénysorozat létezését, majd hozzájárulásukat is adták. Az évek során látványosan megnőtt a városlakók irányából is az érdeklődés és támogatottság. A magyar kormányzat mellett a kolozsvári vállalkozói szféra is példátlan módon mellénk állt. Ez számunkra, szervezők számára mindmáig fontos visszacsatolást jelent, jelzést, hogy bíznak bennünk, és értékelik a munkánkat.
Tizenhárom év távlatából talán szerénytelenség nélkül elmondható: mára a Kárpát-medence egyik legjelentősebb és legnépesebb közönséget vonzó kulturális seregszemléjévé nőtte ki magát a Kolozsvári Magyar Napok.
Milyen célok mentén állítják össze a programokat?
Elsődleges szempont természetesen a kolozsvári magyarság kulturális-közösségi identitásának megerősítése. Egy sokat megélt, bántott csoportból egyre inkább magabiztos, öntudatos közösség formálódik. Ezzel párhuzamosan fontos cél a múltbeli és a kortárs magyar kulturális kínálat minél tágabb megjelenítése, bemutatása, hiszen a KMN-et egyfajta kulturális vásártérnek is álmodtuk. A harmadik pedig a román többséggel való együttélés normalizálása, önmagunk őszinte megmutatása által.
Miben mérhető a siker?
Közösségi élményekben.
Voltak koncertek, színházi előadások, és idén debütált a Folkudvar. Milyen mérleget vontak a legutóbbi fesztivál után?
A járvány okozta nyomorúság két éve után az idei a reneszánsz éve volt, és sokaknak jelentett igazi újjászületés-élményt a rendezvénysorozat.
Ezek a rendezvények arra is alkalmasak, hogy a hasonló érdeklődésű emberek egymásra találjanak?
Az, hogy Kolozsváron mintegy 50 ezer magyar él, nem jelent automatikusan közösséget. Akkor kezd azzá válni egy embercsoport, ha a tagjai elkezdenek a valóságban is együtt lenni, együtt élni.
A Kolozsvári Magyar Napok azt a célt is szolgálják, hogy ez a kapcsolódás kialakuljon, erősödjön. Tapasztalataink mellett közvéleménykutatásokból is tudjuk, hogy a Kolozsváron élő magyarság több mint 90 százaléka bekapcsolódott már magyar napos programokba az elmúlt években. Ez annyit jelent, hogy a kolozsvári magyarságot sikerült megmozdítani, s valamilyen mértékben becsatolni a közösségi életbe.
De nem csak a jelenre, a jövőre is gondolnak. Idén a Házsongárd Alapítványnak is gyűjtöttek karszalagok árulásával. A vásárlással Dsida Jenő kriptájának felújítását lehetett támogatni. Miért éppen a költő emlékének ápolására fordították ezt az összeget?
Évek óta kiválasztunk egy-egy olyan ügyet, amit felkaroltunk. Első alkalommal a kárpátaljai magyar iskolások javára gyűjtöttünk, máskor a kolozsvári mélyszegénységben élőknek, a magyarlapádi szórványkollégiumnak, vagy éppen a Szent Mihály-templom neogótikus kerítésének a felújítására szerveztünk adakozást. Idén a Házsongárdi temetőben nyugvó költőóriás, Dsida Jenő síremlékének felújítására gyűjtöttünk. Egy ügy a sok közül, amely megérdemli a közösség odafigyelését, gondoskodását.
Az idei Kolozsvári Magyar Napokon a felújított Szent Mihály-templomot is megáldották. Miért volt szimbolikus esemény ez?
A köztudatban Kolozsvár legfontosabb szimbólumaként Fadrusz János Mátyás király-szoborcsoportja él, amelyet 120 évvel ezelőtt alkottak meg, s állítottak a legméltóbb helyre, a Szent Mihály-templom alá. A templom felújítása a mindenkori megújulás lehetőségét hirdeti, számomra pedig szívet melengető és bátorító érzés volt a megáldását a Kolozsvári Magyar Napok nyitányaként átélni.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
