A kedvesség ereje, avagy mi is megmenthetjük egy kicsit a világot
Körülbelül egy hónapja történt. Egy különösen megterhelő nap lezárásaként beugrottam még vásárolni egy nagyobb szupermarketbe. Nem volt kedvem ezzel tölteni az időt és bosszús is voltam, amiért foglalkoznom kell vele. A boltban sokan voltak előttem, így kissé apatikusan araszoltam a pénztárig. Észre se vettem, ahogy a pénztáros kedvesen köszönt. Valamit mormoghattam rá, mert a jólneveltség automatizmusai megbízhatóan működnek bennem zombi üzemmódban is. De utána egykedvűen rakosgattam a kosaramba a megvásárolt élelmiszert. Fizetés után a pénztáros megállt egy pillanatra, a szemembe nézett, elmosolyodott, és ennyit mondott: „Legyen szép napja!”
Teljesen ledöbbentem, mert szemmel láthatóan nem udvariassági formának szánta, hanem komolyan gondolta. Nahát! Valaki észrevette a rosszkedvemet, és adott egy percet az életéből, hogy felvidítson! Pedig az előtte kígyózó vásárlói sorból ítélve neki sem lehetett könnyű napja! Ha egy családtagom vagy barátom teszi ezt, lehet, hogy észre sem veszem, de a váratlan kedvesség megtette a hatását, és kizökkentett gondolataim sötét körforgásából. A napom tényleg jobb lett, sőt, el is indított egy apró változást bennem a történet.
Azóta tudatosan figyelek arra, hogy észrevegyem a kedves gesztusokat körülöttem. Sőt, igyekszem figyelni rá én is, hogy a környezetemben széppé tegyem valakinek a napját. Bevallom, nehezen megy.
Nem azért, mert egy őstulok lennék, egyszerűen nem szoktam meg, hogy verbálisan kifejezzem a jót, ami körülvesz. Ez egy kicsit családi örökség: „A jó, az természetes” – szokta mondani nagyanyám. Egy kicsit az introvertált, csigaházba visszahúzódó személyiségem is az oka. De a mostanában tapasztalható emberek közötti forrongó hangulat sem tesz jót az egymás felé fordulásnak. Az ismeretlen pénztáros lány viszont megtanított valamire: van az a szint, ahol rajtam múlik, hogy a másik élete könnyebb vagy szebb legyen egy kicsivel.
Egy másik fontos dologra a strand előtt várakozva döbbentem rá. Rekkenő hőségben álltunk be – a fiaimmal négyesben – a strand bejáratához kígyózó hosszú sorba. Egyszer csak az egyikük felkiáltott: „Nézd, anya, füstöl a kuka!” És tényleg, az egyik köztéri vasrácsos kuka fekete füstöt eregetett magából. A sor ott haladt el mellette, többen odaléptek megnézni, mi éghet benne. „Valaki beletette az égő cigarettáját, attól gyulladt ki!” –adtam meg a kézenfekvő magyarázatot a gyerekeknek. De ők nem erre voltak kíváncsiak: „Anya, most mi lesz? Ki fogja eloltani?” – kérdezgették. Tényleg! Vajon ez kinek a feladata lehet? – gondolkoztam el egy pillanatra. Ilyenkor mit kell tenni? Hívni a tűzoltókat? De hát mire kiérnek, leég. Ugyan, ez csak egy kuka, leég és kész! Na és ha begyújtja a mellette levő padot? Körülnéztem, de úgy látszott, mindenki azt keresi, hogy ki lehet az oltásban illetékes személy. Aztán leesett: van egy üveg víz a táskámban. Odamentem a kukához, és egyszerűen ráöntöttem a tartalmát. A füstölés abbamaradt, a helyzet megoldódott. Én voltam az illetékes személy. De nem jöttem volna rá, ha a gyerekeim nem a felelősre kíváncsiak, hanem a megoldásra. Ez van, időnként mi vagyunk a megoldás a problémára.
Még aznap délután szintén ugyanabban a boltban jártam, ahol a történet kezdődött. Arra lettem figyelmes, hogy egy csomó ember haladt el egy hatalmas ruhakupac előtt, és csóválta meg a fejét. Egy idős néni meg is jegyezte a fiának: „Látod, micsoda emberek vannak?! Hová fajul így a világ!” Csak akkor értettem, meg, hogy miről beszél, amikor közelebb kerültem, és megpillantottam az óriási görögdinnyét a ruhakupac közepén. Valaki inkább ruhát vett aznap, mint dinnyét, és nem vette a fáradságot, hogy visszavigye a dinnyét a helyére. Szegény ruhák nem jártak volna valami jól, ha az óriási gyümölcs közéjük rohad. De nem így történt. Egy fiatal lány fogta a dinnyét, betette a kosarába, és visszavitte a helyére. Nem eladó volt, csak egy közönséges vásárló.
Nem mentette meg a világot, mégis valami különlegeset tett: helyrehozott valamit, amit nem volt muszáj, mégis megtette, csak azért, mert ő volt ott, és megtehette.
A világ, amelyben élünk, közel sem tökéletes. Vannak ijesztő és energialeszívó, fárasztó napok is. A feszültséget pedig egy aprócska vírus következtében is szinte tapinthatjuk a levegőben. Lehet, hogy egyszer jobb lesz, és lehet, hogy nem. Az elveink, az elképzeléseink, a lehetőségeink majd egyszer megegyeznek – vagy nem. De addig is, ami rajtam múlik, azt megtehetem, csak azért, mert én vagyok éppen akkor és ott. Mert azt hiszem, hogy ezzel jobb lesz – nem mindenkinek, csak annak az egy-két embernek körülöttem – és nekem is.
Köszönöm azt a mosolyt, amit kaptam ismeretlenül is! Számomra szebbé tette a világot! J
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>