Ingrid Bergman, az árva lány Stockholmból, akit csodált és megvetett a világ

Az árva lánynak a színészet volt a „levegő”

Az 1915. augusztus 29-én született Ingrid Bergman tinédzserként teljesen árván maradt. Csupán kétéves volt, amikor német édesanyja, és 14 éves, amikor svéd édesapja is elhunyt. Két idősebb testvérét nem ismerhette, őket a család már az ő születése előtt elveszítette. Svédországban nőtt fel, de mivel a nyarakat Németországban töltötte, németül is folyékonyan beszélt (majd angolul, olaszul és franciául is megtanult). Gyermekkora meghatározó emléke, hogy fotózással is foglalkozó édesapja lencséi előtt pózolt, színészkedett: „Talán én voltam a legtöbbet fényképezett gyerek Skandináviában” – viccelődött később. Szülei halála azonban akkora traumát okozott neki, hogy felnőttként bevallotta: olyan fájdalommal élt együtt, amelynek súlyosságával nem is lehetett tisztában.

Kép

Ingrid Bergman apjával – Forrás: Wikipedia

Lánya, Isabella Rossellini színésznő – aki a nyolcvanas évek elején három esztendőn át a híres filmrendező, Martin Scorsese felesége volt – 2022-ben azt nyilatkozta a People magazinnak, hogy édesanyja független és erős nő volt, ami valószínűleg az árvaságából eredt, hiszen nagyon korán rákényszerült, hogy saját magáról gondoskodjék (nagybátyja családjánál élt, miután magára maradt). Bergman számára a színészi munka menekülést is jelentett a való életből, egyúttal módot adott arra, hogy képzeletének és kreativitásának hódoljon. Egy interjúban szomorú és magányos gyereknek írta le magát, aki úgy mentette meg a lelkét, hogy kitalált karaktereket, akikkel beszélgethetett. Később a vásznon hasonló fiktív karakterek bőrébe bújt: 

„A színészet a legjobb orvosság a világon – ha nem érzed jól magad, elmúlik, ha elfoglalod magad olyasmivel, ami/aki nem te vagy”, vallotta.

Valójában mindig a munkába temetkezett, az még a családjánál is fontosabb volt számára, még akkor is, amikor feleség és édesanya lett. „Ha elvennék tőlem a színészetet, a légzést is abbahagynám” – mondta egyszer. Mivel azonban magánéleti stabilitásra is vágyott, már 21 évesen feleségül ment Petter Lindström fogorvoshoz, akivel a romantika a legkevésbé sem jellemezte a kapcsolatukat. A filmszakmában ugyanakkor pont egy megformált szenvedélyes szerelemnek köszönhette az áttörést: az Intermezzo című svéd filmben hegedűtanárt játszott, aki viszonyba keveredett az egyik tanítványa apjával. David Selznick hollywoodi producert annyira lenyűgözte az alakítás, hogy megvásárolta a svéd film újraforgatási jogát, és ugyancsak Bergmannal a főszerepben 1939-ben Amerikában is leforgatta azt. Onnantól a művésznőnek egyenes útja vezetett az álomgyári sztárstátuszig.

A színésznő 14 éves korában – Forrás: Wikipedia

Amikor Selznick közölte a 23 éves sztárral, hogy az érvényesülés érdekében nevet kellene változtatnia, megcsináltatni a fogait és kiszedetni a szemöldökét, Bergman azzal fenyegetőzött, hogy visszamegy Svédországba, így végül a fentiekre nem kényszerítették rá.

Akkoriban – még leghíresebb filmje, a Casablanca (1942) idején is – szinte szentnek, földre szállt angyalnak feltételezték őt a nézők, noha a filmekben nem egyszer kétes viszonyokba bocsátkozó nőket is megformált. A kultikussá vált Casablanca neki sosem lett a kedvence, mégis mindig mindenki erről kérdezte. „Megvan a maga élete. Van benne valami misztikus. Úgy tűnik, kielégített egy szükségletet” – állapította meg az alkotásról utólag kissé szenvtelenül. A lánya szerint ahányszor valaki azzal ment oda hozzá, hogy mennyire szerette őt a Casablancában, úgy tett, mintha nem értené, az illető miről beszél. 1943-ban az Akiért a harang szól főszerepére maga a film alapjául szolgáló regény szerzője, Ernest Hemingway választotta ki, akivel nemsoká szinte apa–lánya viszonyba kerültek. A színésznőt ezért a szerepért már Oscar-díjára jelölték, ám az aranyszobrocskát csak később (Gázláng – 1944, Anasztázia – 1956, Gyilkosság az Orient Expresszen – 1974) érdemelte ki háromszor is.

„Úgy érzem, az emberek néha csalódottak, amikor találkozunk, mert Ilsát várnák a Casablancából, helyette Ingridet kapják Stockholmból” – tűnődött klasszikus sikere kapcsán.

Imádták, kiutálták, visszafogadták

Magánélete időzített bomba volt, amely egy időre nemcsak kétes reflektorfénybe, de a legvadabb kritikák kereszttüzébe is helyezte őt. Nem tudott hűséges maradni férjéhez, akivel egy közös lányt neveltek (pontosabban sokszor inkább a férje nevelte, mert Bergman távol volt). Munkatársai közül randevúzott Spencer Tracyvel, Gary Cooperrel, Anthony Quinn-nel és Gregory Peckkel is, majd szerelmes lett minden idők egyik legismertebb háborús fotósába, a magyar származású Robert Capába. Őt a második világháború után Párizsban, egy amerikai katonáknak szervezett művészturnén ismerte meg, és heves románcba bonyolódtak. Bergman elmondása szerint már ekkor a férjétől való válást fontolgatta, ám Capa nem viszonozta odaadóan a szerelmét, és nem bizonyult elég stabil partnernek ahhoz, hogy miatta ezt meg merje lépni. Alfred Hitchcock 1954-es Hátsó ablak című filmjét – Grace Kellyvel és James Stewarttal a főszerepben – mindenesetre a szerelmük inspirálta, a rendező részben róluk mintázta a film két főszereplőjét és kapcsolatukat.

Az igazi botrány akkor tört ki, amikor Ingrid Bergman egy közös forgatáson beleszeretett Roberto Rossellini olasz rendezőbe. 

Hamarosan levelet írt a férjének, amelyben közölte, hogy már mást szeret és válni szeretne, miközben az ugyancsak házas rendezőtől már gyermeket várt. 1950-ben el is váltak és össze is házasodtak, ebből a frigyből született egy fiú, majd egy ikerpár, egyikük volt Isabella. Ő megerősítette, hogy édesanyját rendkívül megviselte az a gyűlöletáradat, amely a korábbi rajongóitól a magánélete miatt akkoriban hirtelen felé áradt. Amíg várandós volt a fiával, az utolsó két hónapban szinte az otthonát sem merte elhagyni, nehogy az utcán bántsák, és a médiát is kerülte. Házasságtörő viszonya állandó bulvártéma lett, az emberek gyűlölködő levelekkel árasztották el, mindennek elmondták és követelték, hogy hagyja el az országot, mert szégyen, amit csinál.

„Svédországból származom, és mi, svédek nagyon különbözünk az amerikaiaktól. Természetünknél fogva komolyabb gondolkodású nép vagyunk. (…) Az élet könnyebb oldala kevésbé fontos. Még az örömeinket is komolyan vesszük” – elmélkedett Bergman az identitásáról.

A fenyegető leveleket egytől egyig megtartotta, ám később beismerte, milyen nehezen viselte a helyzetet: „Abszolút pokol volt – mondta a The Washington Postnak. – Nem hittem volna, hogy ez az egész világot felzaklatja, de így történt.” Állítólag volt, hogy pont annak a szörnyű némbernek érezte magát, akinek a közvélemény lefestette. A jelenség a politika szintjéig is eljutott: Edwin C. Jackson szenátor „a föld egyik leghatalmasabb nőjének” nevezte Bergmant, hozzátéve: kár, hogy a gonosz hatását is magán viseli, de hamvaiból egy jobb Hollywood fog kinőni. Állítólag még törvényjavaslatot is benyújtottak annak megakadályozására, hogy „erkölcstelenségben és szemérmetlenségben bűnös” színészek megjelenhessenek az amerikai mozikban. Az őt ért támadásokra reflektálva Bergman kijelentette: „Veszélyes voltam az amerikai nőiségre.” „Azokban az időkben sokkoló volt elhagyni egy férjet és egy gyereket, beleszeretni egy férfiba, ezt nyíltan megmutatni a világnak, és nem tagadni egy baba születését sem” – nyilatkozta később a The Irish Independent című lapnak.

Kép

Bergman és Roberto Rossellini Ferrarijukkal – Forrás: Picryl

Isabella Rossellini erről az időszakról 2015-ben úgy nyilatkozott a Reutersnek, hogy édesanyját azért is ki akarták űzni Amerikából, mert sokan úgy érezték, a külföldi származású sztárok az országba érkezve erkölcstelenül viselkednek, és rossz példát mutatnak a fiataloknak. Bergman végül csaknem egy évtizedre el is hagyta az Államokat, miközben első férjétől született lánya, Pia Lindström felügyeleti jogáért is hosszasan csatáznia kellett, évekig nem is találkoztak. Végül 1957-ben elvált a nem épp makulátlan életet élő, ám a feleségét kontrollálni, birtokolni vágyó Rosellinitől, akivel több közös filmet is forgattak. Visszatért Hollywoodba, ahol új esélyt – és nemsokára újabb díjakat – kapott. Mindezt később kissé gúnyosan és keserűen így nyugtázta: 

„Szentből kurvává, majd újra szentté váltam, mindezt egy életen belül.” 

Más kérdés, hogy ezúttal pedig Olaszországban élő gyermekeit kellett elhagynia, hogy visszatérhessen az USA-ba.

Bergman az ötvenes években – Forrás: Picryl

Mindvégig önmaga maradt

Harmadszor is férjhez ment: 1975-ig a vagyonos színházi producer, az ugyancsak svéd származású Lars Schmidt felesége lett, aki később egy fiatalabb nőért elhagyta őt. Bergmannál aztán a hetvenes években mellrákot diagnosztizáltak, és néhány év különbséggel mindkét mellét eltávolították. Ennek ellenére a betegség ismét kiújult nála, és utolsó szerepe – A nő, akit Goldának hívtak (1982), amelyben Golda Meir izraeli miniszterelnököt alakította – eljátszása után négy hónappal, pont a 67. születésnapján elhunyt. Mielőtt örökre lehunyta a szemét, állítólag még bontott egy pezsgőt a barátaival. Később azt mondta, nem bánt meg semmit, amit megtett, csak azt, amit nem. Boldogsága, önazonossága titkáról pedig két gondolata maradt ránk. Az egyik: „A boldogság összetevői a jó egészség és a rossz memória”, a másik: „Légy önmagad! A világ imádja az eredetit.”

Az „A nő, akit Goldának hívtak”-ért Bergman Emmy-díjat kapott, de mivel a szavazás után, de még a ceremónia előtt három héttel elhunyt, a posztumusz elismerést lánya, Pia vette át helyette.

Források:
https://www.discoverwalks.com/blog/stockholm/top-10-interesting-facts-about-ingrid-bergman/ 
https://www.thelist.com/1315034/tragic-details-ingrid-bergman/ 
https://en.wikipedia.org/wiki/Ingrid_Bergman 
https://www.factinate.com/people/facts-ingrid-bergman 
https://www.nytimes.com/1972/04/29/archives/ingrid-bergman-gets-apology-for-senate-attack.html 
https://www.imdb.com/name/nm0000006/quotes/