Igazi kincs egy kicsi a (nagy)családban!

A nagyobb testvérek kicsit már „szülei” is a mi korban lemaradt Picinknek: átmegy a szobájukba éjjel, ha rosszat álmodik, kakaót kér tőlük, ha egy-egy hiszti után kimerülve megnyugvást keres, és segítségül hívja őket, ha kacifántos hercegnőruhát kell bekapcsolni a hátán, vagy ha az „anya” szót akarja rajzára írni ákombákom, nyomtatott nagybetűivel, és elakad az y-nál.

Mi, ennek a csodálatos négy gyereknek a szülei most próbáljuk megemészteni, hogy lassan végérvényesen elballagunk a kisgyerekes szülők korából, lejárt a termékeny időszakunk, és a legkisebb is nagycsoportos ovis már.

Pici „babánk” lábacskája immár 30-as téli bakancsot követel, még bájosan babás hangján pedig már olyan okosságokat beszél, hogy magunk is elcsodálkozunk.

Mindezt csak azért pötyögöm a gépbe, mert emlékszem még az évekig tartó tipródásra, amikor három, szinte egy csokorba született gyermekünk ugyanebbe az életszakaszba jutott, és a természetes elszakadási folyamat szerint kezdhettünk mellettük mi is visszatérni a felnőtt életbe: kezdtünk levegőhöz jutni a gyerekek mellett, már arra is jutott idő és energia, hogy kettesben elutazzunk valahova. Hatalmas változás volt ez a három pelenkás, aztán a három ovis fizikailag kimerítő terelgetése után. De bennünk motoszkált az érzés, hogy mintha még valaki hiányozna az asztal mellől...

Így született meg a legkisebb leánykánk, immár öt és fél éve. Azóta minden nehézség mellett is (akadt belőle nem kevés) nap mint nap hálát adunk, hogy itt van közöttünk, napsugarassá téve életközepi válságperiódusokkal szegélyezett mindennapjainkat. Még van, aki örömében sikong és perdül egyet, még van, aki szégyenkezés nélkül felujjong és nyakunkba ugrik, ha meglát bennünket, és akinek a sírását nevetéssé tudjuk szelídíteni egy csikizéssel.

Igazi kincs egy kicsi a (nagy)családban! Egy öleléséért még magukba forduló kamaszaink is kilépnek telefonjaik bűvköréből, ahonnan nekünk jóval nehezebb kirángatnunk őket, sőt, némi unszolás után még legózni is letérdepelnek mellé. Szülői szemmel megható látni, ahogyan felelősségérzetet és gondoskodást tanulnak mellette.

Kislányunk szeptemberben iskolába megy. Vége az ovis kor védett puhaságának, neki is bele kell simulnia az elvárások és kötöttségek rendjébe. Egyik nap pityeregve panaszolta, hogy már mennyi ovistársának kiesett a foga, és hogy ő mikor lesz már végre nagylány. Összeszorult a szívem és karomba vettem, mint egy kisbabát, be is vackolta magát az ölembe, bekapva szopis ujját a szájába. Nem szóltam, csak annyit, hogy eljön az is hamar. El bizony, egy szempillantás alatt! De addig még bújj ide szorosan!

És ha ti is hiányolnátok még valakit az ebédlőasztal mellől, ne habozzatok!